Pink Floyd: A Saucerful Of Secrets

0 144

Kiadó: EMI Records
Megjelenés dátuma: 1968. 6. 29.
Producer: Norman Smith
Az album hossza: 39.42 perc
Stílus: Psychadelic Rock/Space Rock/Progressive Rock
Értékelés: 8.0/10


Az „A Saucerful Of Secrets” a Pink Floyd második stúdióalbuma – a brit pszichedelikus rockszín kétségkívül első számú bandájáé, és a születőben lévő progresszív rock egyik vezető úttörőjéé. Az előző lemezük, a „The Piper At The Gates Of Dawn” (1967), amely ma a pszichedelikus és a korai progresszív rock egyik kultalbuma, a pszichedelikus 60-as évek legfeltűnőbb rocksztárjai közé röpítette őket, és híres „űrbéli” audiovizuális fellépéseik miatt már a kezdetektől fogva különös, „egy másik bolygóról érkezett” csapat aurája lengte körül őket. Ez a nagy médiafelhajtás, amely az első kislemezek és a debütalbum megjelenése után kerekedett, hosszú távon káros hatással volt a gitáros-énekesre, a zene és a szövegek fő szerzőjére, Syd Barrettre. Ő ekkor kezdett egyre jobban eltávolodni a zenekartól és bezárkózni a saját, teljesen különálló világába, ami gyakran a pszichoaktív szerek – élükön az LSD – túlzott fogyasztásában is megmutatkozott. Ehhez társult a skizofréniára való amúgy is meglévő hajlama és a gazdag fantáziája, ami végzetes következményekkel járt a zenei pályájára nézve. Az „A Saucerful Of Secrets” volt az utolsó lemeze a Pink Floyddal, és – akárcsak az elődjére – erre is rátelepszik valami sajátos misztikum, amely ennek a szerencsétlen sorsú zenésznek az alakjához és munkásságához kötődik; sokan úgy vélik, hogy ő volt a rockzene történetének egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb csiszolatlan tehetsége.

Barrett mentális állapota napról napra csak romlott. Fellépés közben gyakran valami teljesen ötletszerűt játszott, ami köszönőviszonyban sem volt az éppen játszott dallal, vagy az egész szám alatt a gitárját hangolgatta, esetleg csak bámult maga elé a semmibe, anélkül hogy kinyitotta volna a száját vagy megérintette volna a húrokat. A viselkedése, színpadon és azon kívül egyaránt, igazi rémálommá vált a többi zenekari tagnak. Eleinte mégis mindenáron meg akarták tartani, mert attól féltek, hogy a távozásával elveszítenék a hangzásbeli és szövegbeli identitásukat. Ha már élőben nem volt képes fellépni, legalább a stúdióban szerették volna megőrizni az egyedi költészetét, az énekét és a gitárját. Ezért hozták be a zenekarba Davld Gilmourt – a banda régi ismerősét és Syd középiskolás barátját –, akinek akkoriban Barretthez elég hasonló volt a gitárjátéka, és akit eredetileg Syd helyettesének szántak gitáron és éneken a koncerteken. Az ötfős Pink Floyd-felállás azonban sajnos nem tartott soká, mert Syd – néhány közös szerzemény után, amelyek többsége ezen az albumon hallható – a stúdióban sem volt már magánál, és végleg „elúszott” a saját világába. Az utolsó dal, amelyet még zenekari tagként írt és kiadtak, a „Vegetable Man” volt, amelyet a túlzottan önéletrajzi szövege miatt a többiek nem vettek fel az albumra. Számos rajongó számára Syd távozása példátlan tragédia volt, és már a zenekar bukásáig számolták a napokat, de Gilmour végül jóval többnek bizonyult puszta pótlásnál gitáron és éneken. Sajátos hangjával és gitárjátékával, főleg elnyújtott, „sírós” szólóival hamar a zenekar egyik oszlopos tagjává vált, idővel pedig egyenrangú társa lett a zeneszerzésben későbbi nagy „barátjának”, a basszusgitáros-énekes Roger Watersnek.

A záró „Jugband Blues” kivételével, amely az album egyetlen önálló Barrett-szerzeménye, a többi dalban a fő vokálokat Waters, Gilmour és a billentyűs Rick Wright osztják meg egymás között. Wright számára ez volt az egyetlen album a zenekar történetében, amelyen énekesként dominált, hiszen négy dalban is ő énekelt. A három említett nagyágyú a zeneszerzői szerepeket is megosztotta egymás közt. Míg Watersnek, aki a szövegek fő szerzőjeként tört előre, már akkor is inkább az igényesebb, gyakran társadalomkritikus témák feküdtek, Gilmour és Wright egyszerűbb szövegekkel próbálkozott. Hangzását tekintve ez az album a legkísérletezőbbek közé tartozik (és nem csak a pszichedelikus korszakukból), hiszen számos avantgárd hang felbukkan rajta: a ütőhangszerek szokatlan használatától a különleges gitáreffektekig és az oszcillátorok zúgásáig. A dalok jól kiegyensúlyozottak: minden hosszabb, kísérletező és összetett alkotás után, amelyek gyakran avantgárd hangokat tartalmaznak, jön egy rövidebb, szerkezetileg kevésbé igényes darab egyszerűbb felépítéssel és viszonylag könnyen befogadható dallammal. Bár a szövegekben nincsenek sci-fi utalások, egyes számok hangulata igencsak ezoterikus és hipnotikus. Ez könnyen révületi állapotba ringathatja a hallgatót. Néhány médium épp ennek az albumnak, főként a „Set The Controls For The Heart Of The Sun” című számnak köszönhetően, nem sokkal a megjelenése után megalkotta a space rock kifejezést, amely később mindazokra a zenekarokra rátapadt, amelyek hosszabb instrumentális jammeket, szokatlan, avantgárd hangokat és színes billentyűspalettát vittek a zenéjükbe, és így az űrutazás hangulatát teremtették meg.

A „távoli galaxisok” felé vezető utazás a „Let There Be More Light” című számmal indul, amelyben Wright, Waters és Gilmour váltogatják egymást az éneknél. A dalt titokzatos módon Waters csattogó basszusmenete vezeti be, amelybe a kezdeti távolságból fenségesen tör be az előtérbe Wright orgonájának zengő rétege, majd ritmikus fokozás következik. Wright ekkor első énekesként lép be, miközben Waters a sikoltozásaival kísérő énekesként szolgál. A többszólamú vokális harmóniák az enyhén homályos hangokkal, az orgonával és a gitárriffel együtt meglehetősen sötét hangulatot teremtenek. A szám utolsó szakaszának végén Gilmour megszólaltatja az első szólóját is a Pink Floyd újdonsült tagjaként. Ezt torzított effektek tolják át. Waters szövege szarkasztikus példázat a 60-as évek pszichedelikus zenei színteréről, és a zenekarról mint a korszak központi brit ikonjáról.

A „Remember a Day” nyugodt, folkos elemekkel átszőtt pszichedelikus ballada, amelyben Rick Wright a főénekes. Szép dallamra épül, amelyet lágy zongoraaranzsmánok, dallamos basszus és szolid slide gitárbetétek formálnak – utóbbiakat nem más játssza, mint Syd. Ő egy rövidebb szólót is bedob. Közben állandóan jelen vannak a homályos hangok, amelyek tovább fokozzák a pszichedelikus hangulatot. A hangulat és a szöveg is a gyermeki ártatlanság idilli képét tükrözi, ami egyébként elég jellemző volt Barrett legtöbb alkotására. Egyszerű, kellemes szám, amely jó kontrasztot ad az albumon egyébként uralkodó sötét légkörhöz képest.

A „Set The Controls For The Heart Of The Sun” hosszabb, erősen kísérletező alkotás, amely az évek során kultstátuszt vívott ki magának mint az első úgynevezett space rock példák egyike, és amelyet az album számai közül a leghosszabb ideig és legtöbbször játszottak koncerteken. Meglehetősen homályos, sötét hangulat uralja, számos pszichedelikus effekttel, főként Mason ütőhangszerein és dobjain. A számon végig ismétlődik Gilmour hipnotikus gitárriffje, amely a billentyűk és a cimbalmok pszichedelikus hangjaival együtt kifejezetten keleties hangulatot teremt, amilyen általában kedvelt volt a pszichedelikus rockban. A suttogó vokálok tovább fokozzák a dal titokzatosságát. A szám arról is híres, hogy ez az egyetlen, amely Barrett és Gilmour hozzájárulását is egyszerre tartalmazza, bár nem egy időben működtek közre rajta. Gilmour ugyanis Barrett távozása után újra eljátszotta a gitármeneteket, és Syd sávjaira vette fel őket. Akár ez volt a fő céljuk, akár nem, a Pink Floyd ezzel az alkotással igazán megteremtette az ismeretlenbe tartó űrutazás hangulatát.

A szórakoztató „Corporal Clegg” a jó öreg brit fekete humor szép példája, egyben Waters első szövegbeli megnyilvánulása a háborús témában, amelybe a zenekarnál töltött utolsó éveiben teljesen belebolondult. A szám a zenekar ritka komikus darabjai közé tartozik, bár ez is tartalmaz egy leplezetlen szemernyi sötét szarkazmust a háború borzalmairól és társadalmi következményeiről. A főénekes és gitáros szerepét ezúttal kiválóan Gilmour tölti be, aki egy hagyományos bohócangszeren, a kazooon is kipróbálta magát – ezen rendkívül mókás hangokat csal elő. Ezek a katonai indulókat általában kísérő fúvószenekar játékára emlékeztetnek. A billentyűkön szóló kiváló pszichedelikus dallam és a gitáron megszólaló wah-wah effekt sikeresen visz finom kontrasztot a szám burleszkes természetébe. A kifutásban valami olyasmi hangja is hallható, ami katonai gyakorlatra emlékeztet. A dal néhány versszakában Mason énekhangja is felbukkan. Waters szarkasztikus szövege egy faláb nélküli, szenilis katonáról mesél, aki még mindig a régi dicső csatákról fantáziál, no meg az alkoholfüggő feleségéről.

A címadó instrumentális „A Saucerful Of Secrets”, amely a tizenegynél több percével az album leghosszabb és legösszetettebb darabja, több szakaszra oszlik. Ez az alkotás a korai avantgárd kísérletezés igazi megtestesülése a rockzenében, rengeteg különc hanggal, főleg az ütőhangszerek szokatlan használatával és a billentyűk disszonáns effektjeivel. Itt Frank Zappa hatása is érezhető a korabeli pszichedelikus színtéren. A nyitó szakasz Mason cimbalmaival és a billentyűeffektek hátborzongató hangulatával indul. Ennek vége után egy olyan rész következik, ahol a rémisztő hangulatot a dobok és a közbeékelt furcsa zongoraszakaszok diktálják, őrült effektek bőséges használatával. Ezt egy kicsit „megfontoltabb”, de ugyanolyan hátborzongató rész váltja fel, amelyet a templomi orgona drámai hangja ural. Amikor ezek hangjához még „angyali” kórusharmóniák és a mellotron is csatlakozik, a hangulat rendkívül fenségessé válik. Ezzel jön el a szám csúcspontja és lezárása. Waters szavai szerint a dal egy csata hangulatát próbálja megteremteni, ami szerintem egész jól sikerül. Személy szerint ez a hátborzongató hangulat, a mellotron hangja és a háborús borzalmak hangjainak sikeres megidézése engem kissé a King Crimson „In The Wake Of Poseidon” (1970) albumán szereplő klasszikusára, a „Devil’s Triangle”-re emlékeztet, bár az még jóval sötétebb.

A „See-Saw” egy újabb meglehetősen nyugodt és romantikus Wright-szerzemény, amelyben ő ismét a főénekes szerepét veszi magára. Wright itt nem csupán nagyon szolid énekesként mutatkozik meg, hanem rendkívül ízléses, dallamos szimfonikus aranzsmánok megalkotójaként is. Billentyűs arzenáljában az orgona, a zongora, a mellotron és a vibrafon finom rétegei harmonikusan váltogatják egymást végig. A kiegészítő vokális harmóniák kitűnőek, és a szimfonikus aranzsmánokkal és a gitárral együtt felejthetetlenül romantikus hangulatot teremtenek. Felépítését tekintve ez a kiváló szám elég hasonlít a „Remember a Day”-re, bár a hangulata érezhetően sötétebb.

Az album zárásaként érkezik a rendkívül szimbolikus és szokatlan felépítésű „Jugband Blues”, amely bizonyos értelemben Syd búcsúdala és egyben az egyetlen önálló szerzeménye az albumon. Alapvetően pszichedelikus folk rockról van szó, amely elég hasonlít a debütalbumuk néhány számára. Syd éneke teljes érzelmi beletörődést és hiányt tükröz. Közben egyszerű dallamot játszik akusztikus gitáron. A szellemes fúvósaranzsmánokat tubán és harsonán maga Waters és Wright játszotta fel. A záró részben, egy megszakítás után, még egy versszak erejéig Syd éneke és akusztikus gitárja szólal meg újra. Szomorú búcsú, amelyet néhány rendkívül személyes sor is tükröz, melyekben a zenekartól és úgy általában a „normális” társadalomtól való elidegenedését fejezi ki.

Az „A Saucerful Of Secrets”, a zenekar történetének egyetlen albuma, amelyet öt tag vett fel, az egyik első progresszív rock lemez volt, és mint ilyen, a 60-as évek klasszikusai közé tartozik, bár én személy szerint nem sorolnám a legjobb munkáik közé. Ez az album egyébként kiváló példája volt az átmeneti, kísérletező fázisuknak, amelyet Syd távozása idézett elő, és amikor számos avantgárd hang, pszichedelikus színezetű szimfonikus aranzsmánok és egyéb hangzásbeli furcsaságok bevetésével próbálták újradefiniálni a hangzásukat – a későbbi, jóval finomabb albumokhoz képest azonban, amelyek az örökkévalók közé emelték őket, meglehetősen homályosan cseng, hogy ne mondjam, „suhancosan”. Bár kedvelem a progresszív rock bizonyos avantgárd formáit, Zappával az élen, úgy gondolom, hogy a Pink Floyd az ilyen elemek használatával soha nem tudta úgy kibontakoztatni a lehetőségeit, ahogy később tették, amikor a pszichedelikának és a space rocknak a saját változatát a szimfonikus hangzás és a jobban szerkesztett, vörös fonallal összekötött darabok használatával még tovább fejlesztették és kifinomították. Megkérdőjelezhetetlen újító szelleme ellenére a progresszív rock terén nehezen nevezném a zenekar mesterművének, ugyanakkor vitathatatlanul az akkori idők egyik legfontosabb albuma, amely először mutatta be a közönségnek David Gilmour zenei tehetségét. Hazájában, Nagy-Britanniában meglehetősen sikeres volt az eladásokat tekintve, az Egyesült Államokban viszont jókora bukás lett, hiszen az övék az egyetlen album, amely nem került be az amerikai száz legtöbbet hallgatott album listájára. A Pink Floyd ezzel az albummal kezdett új hangzásbeli irányt keresni, és próbálta befoltozni a tragikus, be nem teljesedett zenei zseni távozása okozta következményeket – Syd a távozása után rövid időre szólókarrierbe kezdett. Míg Syd szólókarrierje két kiadvány után rohamos hanyatlásnak indult, ő pedig teljes homályba süllyedt, a Pink Floyd minden következő albummal egyre jobb lett a hosszabb, fenséges kompozíciók szerzőjeként és a saját, messziről felismerhető hangzásának kialakításában, ami örökre a rockzene legnagyobb legendái közé írta őket.

Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik


Számlista:
1. Let there be more light (5:38)
2. Remember a day (4:33)
3. Set the controls for the heart of the sun (5:28)
4. Corporal Clegg (4:12)
5. A saucerful of secrets (11:57)
6. See-saw (4:36)
7. Jugband blues (2:59)

Felállás:
Syd Barrett – ének, gitár
David Gilmour – ének, gitár, kazoo
Roger Waters – ének, basszusgitár
Richard Wright – ének, orgona, zongora, mellotron, vibrafon
Nick Mason – dob, ütőhangszerek

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik