Kiadó: Nuclear Blast Records
Megjelenés dátuma: 2020. 5. 15.
Produkció: Jaime Gomez Arellano
Az album hossza: 45.35 perc
Stílus: Doom Metal/Death Metal/Gothic Metal
Értékelés: 8.5/10
A Paradise Lost már nem tud meglepni, de jó új albumot még mindig képes csinálni. 30 év után is. Nehogy elkiabáljam. Nick Holmes az Ending Days című új dal kislemezéhez kapcsolódó nyilatkozataiban kissé akaratlanul is ugratta a közönséget, amikor őszintén bevallotta, hogy az aranyzsemle aranyzsemle, vagyis hogy a dal hangszerelése a zenekar tagjainak a nyolcvanas évek formációi iránti rajongását tükrözi, például a Sisters of Mercyét. Ez valószínűleg nem kevés riadalmat okozott a rajongótábor azon részében, amely nem igazán barátkozott meg a zenekar „One Second” albummal kezdődő köztes, művészieskedő korszakával. Szerencsére ennyiben is maradt a dolog. A metal újítói és a gótikus metal megalapozói, akik nélkül nehéz elképzelni egy sor olyan előadót, aki a Paradise Lostból merített, a Type O Negative-ot is beleértve, az új lemezzel is tartják mindazt, amihez az elmúlt évtizedben művészileg visszatértek. A sorrendben tizenhatodik, „Obsidian” című albummal is egy átkozottul jó darabot tettek le az asztalra, amely értelmesen kapcsolódik a kilencvenes évek kultikus klasszikusainak, az „Icon”-nak és a „Draconian Times”-nak, ezeknek az időtlen teljesítményeknek az esszenciájához is. Szóval igen. Végső soron semmi újdonság. A Paradise Lost továbbra is makacsul alkalmazza a saját, egyedi zenei receptjét, elbűvölő erővel és megragadó kifejezésmóddal, úgy, ahogy ezt rajtuk kívül a bolygón egyetlen zenekar sem csinálja. Aki ismeri a bandát és alapvetően kedveli, az itt abbahagyta az olvasást, és inkább hasznosabb napi tevékenységek felé vette az irányt, például rögtön meghallgatja az „Obsidian” albumot.
Az „Obsidian” a „The Plague Within” után már a harmadik a Paradise Lost-albumok sorában, ahol Nick Holmes rendkívül képszerűen és ütősen kombinálja egyazon dalon belül a vokális vonalakat: a vadállatian dörgő, démoni mágnesességű growlt és a normál éneket, amely logikusan magasabb szintű muzikalitást idéz. Ez az a győztes és egyedülálló kombináció, amely a death metal eredeti formájából ered, és amelybe a Paradise Lost mindig is rendkívül markánsan és nagy bájjal ágyazta bele a barázdált doomos melankólia és a gótikus színpadias feketeség elemeit, a lehetséges kiccsesedés bármiféle obszcén fölöslege nélkül. Egy újabb őszinte gyászszertartásról van szó, a legmagasabb fokú sötétséggel. A maró és fekete Holmes énekes váltásai a győztes tényezői annak, hogy a hangulatok egyazon dalon belül képszerűen fordulnak át. Greg MacKintosh gitáros pedig ismét lenyűgöző: a mára nagyon jól ismert gitárjátékának minimalizmusát sokoldalúan bevetett trükkökkel ragadós hatásúvá teszi, legyen szó riffről, fölötte díszítőelemről vagy szólóról a középső részben. A Paradise Lost még ebbe a formába sem nyúl bele. Egy tapodtat sem. Két versszak, két refrén, a „közbülső” rész, lehetőleg még legfeljebb egy versszak, aztán a kötelező záró refrén. Betonba öntött forma, amely kiszámítható ugyan, de az „Obsidian” albumon is (újra és újra) működik, mert a zenekar egyedi hangzásának szellemében jelenik meg. Mindig is lenyűgözött, és hihetetlen, hogy MacKintoshnak soha nem fogynak el az áthatóan ötletes elképzelései a markánsan minimalista frázisok megalkotásához. Az „Obsidian” is, a címből ítélve, pontosan az, amit a név elárul. A zenekar megingathatatlan zenei látnokságának szinonimája, amelyet MacKintosh végtelenül ihletett arzenálja alapoz meg: sziklaszilárdan gravitáló, baljósan gördülő gitárfrázisokat kovácsol, és ezek állandó tényezők maradnak.
Holmes még mindig megszállottja a mindenható mennyei teremtő előtti megtört tartásnak. Néhány gyötrelmes, „keserű bűnbánatról” szóló szövegét neki szenteli, ahogy ezt a The Devil Embraced, a Forsaken, a Ghosts vagy a Fall From Grace dalokban is megtaláljuk. Ebből a szempontból a férfi akár le is léphetne megmozdíthatatlan, istenfélő rögeszméjéről, hogy a Paradise Lost költészetében más témáknak is hely nyíljon. De ez nem is olyan lényeges, mert a számok mind azt hozzák, amit a Paradise Losttól az ember egyébként is vár, és végül is rajongóként ki is akar. A dalok összességében elég hasonlóak egymáshoz, ami várható volt, az album mégis rögtön megragad a nyitó triójával, a Darker Thoughts, a Fall From Grace és a Ghosts számokkal, amelyek istentelen színházuk varázslatával rabul ejtik a hallgatót. Az Ending Days, amely az album második felében gótikusan árad, fejleszti a legtöbb színpadias muzikalitást, Holmes csupán tiszta énekkel szólít meg, a dal pedig ragadós refrént kínál. Az album különlegességeként egyben hálás katalizátor is, amely megfordítja a lemez egyébként kíméletlen hangulatát, és erősíti a dinamikai komponensét, a végzetesen kiüresedett főemlős üvöltésével. Az albumot egy újabb klasszikus Paradise Lost-csúcspont zárja a Ravenghast című dalban, ahol a zongoramotívum a sötét hangulat kedvelőinek elengedhetetlen desszertje, amely nagyon békítő párbeszédben él együtt Greg MacKintosh egyik legjobb és legmarkánsabb gitárteljesítményével az új albumon.
Nincs mit szépíteni. Ismét egy igazi Paradise Lost-album, amely szakrális borzongást kelt, a halálcsók érintésével bíró, démoni vonzerejű mágnesességet bontakoztat ki, és amelyben a megfagyott reménytelenség lelke hálásan merül el a gyász végtelen óceánjában, de sosem fullad bele. A Paradise Lost abban, amit csinál, egyszerűen szólva a szakmája és a saját varázslata királya, amely még a legyek urának is félelmet ver a csontjaiba, hogy az inkább angyallá változzon. Ez a kultikus, legendás úttörő brit zenekar tehát ismét nagy erényekkel váltotta valóra a küldetését.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Darker Thoughts
2. Fall From Grace
3. Ghosts
4. The Devil Embraced
5. Forsaken
6. Serenity
7. Ending Days
8. Hope Dies Young
9. Ravenghast
Felállás:
Nick Holmes – ének
Greg Mackintosh – gitár
Aaron Aedy – gitár
Steve Edmondson – basszusgitár
Waltteri Väyrynen – dob
Vendégzenészek:
Alicia Nurho – hegedű az 1. és a 7. dalon
Heather Mackintosh – kísérővokál a 8. dalon
