Kiadó: AFM Records
Megjelenés dátuma: 2016. 6. 3.
Producer: Charly Steinhauer
Az album hossza: 59.45 perc
Stílus: Thrash Metal
Értékelés: 8.5/10
Sokan azt hitték, hogy Charly Steinhauerből és a vele együtt a tevton thrash metal kultikus német képviselőjévé vált Paradoxból csak egy szép emlék maradt. Amikor a Paradox 2012 végén kiadta a „Tales of the Weird” című albumot, amely csak megerősítette azt a rendkívüli ihletettséget és kifejező erejű csiszoltságot, amelyet a zenekar az „Electrify” (2008) óta megjelent lemezeken folyamatosan épített és emelt, Steinhauert súlyos egészségügyi problémák távolították el a stúdiótól és a koncertszínpadoktól. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a Paradox története végleg lezárult.
Szerencsére Charly másképp gondolta. A fickónak a zenekar „látszólagos szunnyadása” alatt újra egy tucatnyi ötlete gyűlt össze, és sikeres felépülése után úgy döntött, felvesz még egy Paradox-albumot. Közben a korábbi lemezek arculatát vele együtt formáló munkatársai is kiestek mellőle. Ez főleg a hihetetlen Christian Muenznerre vonatkozott, akit mindenki szívesen látna a zenekarában, így eleinte az egész olyan volt, mint a lehetetlen küldetés. Hogyan is lehetne ugyanis újra felépíteni a zenekar hangzásának és stílusának összes sajátos jellegét? Steinhauer azonban erre is megtalálta a helyes válaszokat, és ezzel még egyszer bebizonyította, hogy személyesen ő maga a Paradox. Az új felállást úgy alakította át, hogy két görögöt és egy szlovént hívott be. Igen, jól olvassátok. A basszusgitárt Tilen Hudrap (Vicious Rumors) vette kézbe, a felállás többi részét pedig mostantól két görög tölti ki: Gus Drax (gitár) és Kostas Milonas (dob).
Ha a német eredetű tevton metalról beszélünk, két alapvető (feltételesen szólva) irányzatot különböztethetünk meg benne. Az egyik az általánosan ismert, a világ metáltérképén jóval hírhedtebb vonal, élén a Sodommal, a Kreatorral és a Destructionnel, a másik pedig az, amelyet mind a mai napig valahogy igazságtalanul figyelmen kívül hagytak, és a kritikusok szemében a mai napig nem kapta meg az őt megillető elismerést. Ide tartozik a Vendetta, a Deathrow, a Protector, az Assassin (ide sorolhatjuk a Mekong Deltát is), és a „mi” Paradoxunk is. Ez az az irányzat, amely egy kicsivel több dallamosságot vitt a szerzeményeibe, de több mozgalmasságot, azaz összetettséget is. Ezért a Bay Area-s hatás itt hamarabb érezhető. Vagyis olyan énekkel, amely nem feltétlenül „rikácsolósan reszelős”, illetve brutalizált, hanem tiszta énekhang használatával megőrzi a zeneiséget. Márpedig Charly hangja is ilyen. Magasban még mindig rendkívül átütő és erőteljes, vad, kifejező. Az elkárhozás és az okkult borongás hangja szól belőle.
A „Pangea” újabb kiváló teljesítmény, amely minden szempontból igazolja a Paradox nevéhez fűződő thrash metal örökséget. Nehéz remekműnek nevezni, hiszen Steinhauer a bevált képlethez ragaszkodik, amely azonnal működik, és egy tapodtat sem tér el tőle. Az új album tehát hatékonyan és teljes hitelességgel illeszkedik az előző három lemez zenei arculatához. Talán egy kicsit zavaró a dalok hossza, amelyeket többnyire fenséges módon díszít a fokozatosan építkező hangulat a nyitányokban és a drámai lezárásokban egyaránt, mivel a dalok között elég egyforma a mérték, és a zenekar mindent elmondhatott volna, amit akart, nagyjából jó 40 perc alatt. A Paradox viszont az egész okkult borongás mellett rendkívül gonoszkás is marad. Ezt a gonoszkásságot az általános produkciós tüskésség mellett mindig leplezetlenül megmutatták, és a Manhunt vezérriffje például nem is azonosulhatna jobban vele.
A csapat játéka kiváló. Steinhauer énekbeli erényei megmaradtak, a gitáros Gus Draxban pedig rendkívüli támaszra lelt a kiváló átvezető gitárdíszítések megkomponálásában, amelyek a futamok fölött húzódnak, tercekkel együtt, és a két gitáros remekül hangolódik egymásra a szóló párbajok szövésében. A ritmusszekció megingathatatlan. A dobok hihetetlenül robbanékony kinetikával és változatossággal teltek, a riffeket pedig mesterien támasztja alá a megfelelő helyeken a dupla lábgép torpedózása. Mindebbe beleágyazódik a mi Tilen Hudrapunk fémesen kaparó basszusvonalainak hangzása is, aki nagy kiválósággal végzi a dolgát, és teljesen önállóan, vagyis a főnök, Steinhauer bármiféle javaslata nélkül kapcsolódik be a feladatokba.
Tetőtől talpig minden egyedien „paradoxosan” hat ezen az albumon. A dinamika kiváló, hiszen a lemez kellemes ötletgazdagságának gyümölcse, és ebből következően az album „áramlása” is magas színvonalú. Éppen az album címadó dala, amely egyben az egyik leghosszabb is, a lemez központi pontja, ha nem egyenesen a zenekar stílusbeli és hangzásbeli jellegét leginkább képviselő tartóoszlopa. Minőségben és ötletekben tehát a Paradox az új albummal egy cseppet sem enged, ha az új anyagot a zenekar 2000 utáni munkáival vetjük össze. Ez ugyanis a „halott kilencvenes évek” utáni, a zenekar új lendületet vevő időszaka.
A „Pangea” című albummal a Paradox ugyan már nem tud meglepetést okozni, de határtalan öröm felismerni, hogy Steinhauer zenei víziójában továbbra is a metálmesterség saját, jellegzetes sajátosságainak bevált művészetéhez tartja magát: kutatja, ápolja, mélyíti azokat, miközben ügyesen megőrzi azt a magas zenei színvonalat, amelyet a Paradox név takar. A „Pangea” így e tekintetben semmiféle kivétel, hanem egy újabb kiváló stúdióalbum egy legendás zenekartól, amely iránt – Charly minden dacossága mellett – érdemes különös tisztelettel viseltetni.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
01. Apophis
02. Raptor
03. The Raging Planet
04. Ballot Or Bullet
05. Manhunt
06. Cheat & Pretend
07. Pangea
08. Vale Of Tears
09. Alien Godz
10. El Muerte
Felállás:
Charly Steinhauer – ének, gitár
Tilen Hudrap – basszusgitár
Gus Drax – gitár
Kostas Milonas – dob
