Kiadó: AOR Heaven
Megjelenés dátuma: 2020. március 27.
Produkció: Steve Newman
Az album hossza: 54.44 perc
Műfaj: AOR / Melodic Rock
Értékelés: 9.0 / 10
Steve Newman brit multiinstrumentalista, producer, zeneszerző, énekes és hangszerelő, aki rengeteg zenei kilométert tudhat maga mögött. Az eredetileg szerény keretek között induló projekt akkor született, amikor a fickó már teljesen lemondott arról, hogy a klasszikus rock iránt valaha újra megéled az érdeklődés. Később Newmanná nőtte ki magát, és az évek során az AOR és a melodikus rock szűk körű, megszállott hívei között nagyra becsült, köztiszteletben álló névvé vált. Ma a Newman már jó ideje olyan zenekar, amely bármikor színpadra is léphet. Zeneileg tehát a nyolcvanas évek eleven AOR-lüktetésének megtestesítője, és ma is annak a régi iskolás receptnek a mentén játszik és szerez, amely abból az időből való, amikor a rock és a pop tökéletes ötvözésének kulcsát keresték – a nyolcvanas években ez nagyon népszerű volt. Ebben az értelemben a Newman zenéje afféle lovaglás azon a hagyatékon, amelyet a brit AOR virágkorát képviselő zenekarok hagytak ránk, többek között az Outside Edge, az Aviator, a Freefall, a Heartland, az Outfield, a Kick, a Strangeways, és természetesen a ma is működő (kiváló) FM, akik idén az év közepén készülnek új albumot kiadni.
A Newman 2015-ben keményebb hangzással kísérletezett, ahogy az várható volt, amikor megjelent a „The Elegance Machine”. Két évvel később az „Aerial”-lal olyan albumot adtak ki, amely ehhez a képhez még több felsőbbrendű, ultramelodikus fülbemászóságot tett hozzá, és újra kiegyensúlyozta a hangzás erővonalait. Az új „Ignition” az elődöt követi, és ismét az általános minőséggel büszkélkedhet. Ez azt jelenti, hogy a dalok egytől egyig „legalább jók, ha nem jobbak”. Egy olyan tapasztalt muzsikus, mint Steve Newman, a rengeteg átélt hullámhegyével és hullámvölgyével nehezen követ el szerzői hibát. Nem tér el a kitűzött zenei irányoktól, a rajongók pedig megint el lesznek ragadtatva, még ha az új album már nem is lep meg igazán.
Az első, amin megakad a „fül”, amikor betesszük az „Ignition”-t a lejátszóba, a hangzás. A produkció. A nyitódal Newman-mércével mérve hangzásában kifejezetten karakán, a végére egy előretolt gitárriffel és áthatóan erőteljes basszusfutammal meglepő End Of the Road, de aztán az album nagyon kiegyensúlyozottan „sétál át” egy olyan hangzásba, amelyet bőven alátámasztanak a billentyűk, ezek tartanak társaságot a gitárfrázisoknak (már rögtön a második dalnál, a Chasing Midnightnál). Ez még nem minden. A címadó dal pop aurával lep meg, ahol a gitárok teljesen meghúzzák magukat, a számot pedig szintetizátoros hangfüggönyök pasztellszínei hullámoztatják, miközben egy funkys basszusritmus adja az ellensúlyt. Ez a húzás nem meglepő. Steve Newman még jóval azelőtt, hogy elindította a Newmant, a Cloud 10 együttessel már kipróbálta magát a popzenében. Amikor a többiek már rég lemondtak az ilyen stílusról, ez az a daltípus, amelyet minden AOR-megszállott az elfogadhatóság határának tart, és Steve Newman pontosan eddig a határig vezeti a hallgatót, sok mindenben az Outfieldhez hasonló zenekaroktól inspirálódva. Remek hangulat- és dinamikafordulat az albumon. Ezt követi a fölényesen pompázatos Worth Dying For, ahol a gitárjáték ismét dominál.
Üdv tehát a nyolcvanas években. A dalok szinte kivétel nélkül ravaszul meg vannak fűszerezve teátrális, többszólamú vokális dallamokkal, ami az AOR kötelező standardja, és amellyel a Newman ismét mesterien bánik. A „játszadozás” csúcspontja a többszólamú pasztellszínekkel ezúttal a ragyogóan teátrális To Go On Loving You. És akkor mi van? A hangulati csúcsok egytől egyig bombasztikusan illeszkednek a refrénekbe, amelyek a legkézenfekvőbb módon, nagyon gyorsan a bőr alá mászanak hallgatás közben. Van még két dal, amelyet érdemes kiemelni, és amelyek a sok jó közül is jócskán kiemelkednek az albumon: a Moving Target és a Life In the Underground (utóbbi címe pontosan arra utal, amivé ma az AOR műfaj vált).
A küldetés tehát az „Ignition”-nel is ismét sikerült. Steve Newman az énekszólamokat megint nagyon jól megoldotta. Soha nem brillírozott különösebben e téren, de ezúttal az ének a vártnál is jobban szól. Az évek során tehát nagyon jó énekessé is fejlődött, aki a jellegzetes áthatóságot a magasabb fekvésekben is tartani tudja.
Az album kivételesen kiegyenlített minőséget hoz, és mint ilyen, ismét rendkívül hatásosan zörget majd be minden AOR-os, nyolcvanas évekért rajongó nosztalgikus szívén. Várjuk meg az új FM-et, de már most könnyedén leírhatom, hogy az „Ignition”, a Newman sorban tizenkettedik albuma, egyben mellesleg a zenekar pályafutásának egyik legjobbja, az idei kiadványok élmezőnyébe tartozik ezen az archaikus műfajon belül. A jól bevált AOR-csomagolás rendkívül sikeres újrahasznosítása, amely ezúttal, a különösen inspirált Steve-nek, egyszerűen briliánsan sikerült. Olyan album, amit élvezettel hallgatsz az elejétől a végéig, aztán persze gond és fenntartás nélkül újra. És újra. Figyelem! Igazi AOR-megszállottnak kell lenned, különben nem menekülsz a „cukorroham” elől.
szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. End Of The Road (4:14)
2. Chasing Midnight (4:44)
3. Ignition (3:55)
4. Worth Dying For (4:30)
5. To Go On Loving You (5:15)
6. Moving Target (4:21)
7. Last Chance (4:29)
8. Life In The Underground (5:07)
9. Wild Child (4:40)
10. Promise Me (4:34)
11. The Island (5:07)
12. Welcome To The Rush (3:47)
Felállás:
Steve Newman – ének, gitár, basszusgitár, billentyűk, háttérvokál
Rob McEwen – dob, ütőhangszerek
Dave Bartlett – háttérvokál
Mark Thompson-Smith – háttérvokál
