Kiadó: Nuclear Blast Records
Megjelenés dátuma: 2018. 11. 23.
Az album hossza: 120:04
Értékelés: 8.0/10
Miközben ezeket a sorokat írom, Peter Baltes már több napja a solingeni tevton metál legenda, az Accept volt tagja. A zenekar szíve, vére és lelke. Öt évtized csúcsai és mélypontjai, jó és rossz idők után a basszusgitáros végül úgy döntött, hogy távozik a csapatból. Miért ez a teátrális felvezetés?
Talán éppen az az ötlet, hogy a szimfonikus elemek összeütközzenek az Accept-metállal, is hozzájárult a legendás basszeros döntéséhez. Tavaly nyáron az Accept a megunhatatlan Wacken Open Air fesztivál 80.000 rajongója előtt adott exkluzív koncertet, amelyen szimfonikus zenekar is csatlakozott hozzájuk. Kihasználták az alkalmat, és rögtön fel is vették. A zenekar érett korára hihetetlenül aktív. Ezt tisztelni kell. Stúdióalbumokat szinte futószalagon adnak ki, közben pedig folyamatosan koncertcolnak. Pihenésről tehát szó sincs. Ez a koncert nem olyan, hogy a zenekart a szimfonikusok végig kísérnék. Valójában három részre oszlik. Az elsőben klasszikus Accept szól, szimfonikus cicomák nélkül. Ez nagyon rövid. Ebben két számmal csapnak le a friss „Rise Of Chaos” albumról (a nyitó Die By The Sword és a Koolaid), elsütik a Restless And Wild klasszikust, majd hozzátesznek még két dalt a legutóbbi korszakból (a kevésbé izgalmas Final Journey-t és a kiváló Pandemicet). Ezután Wolf Hoffmann marad a színpadon a zenekarral, és jön a koncert konkrét középső része, amelyben Hoffmann gyakorlatilag a tavaly megjelent szólóstúdióalbumának, a „Headbanger’s Symphony”-nak a számait mutatja be. Itt tehát közvetlen betekintést kapunk abba, hol érlelődtek az ötletek az összes Accept-klasszikushoz, miközben a szimfonikus elemek áldott társaságában hallgathatjuk Hoffmann újraértelmezéseit Vivaldiból, Muszorgszkijból, Beethovenből és Mozartból. Valóban, a klasszikusok hallgatása közben kiderül, hogy Hoffmann sok-sok ötletet ültetett át az egész Accept-pálya legmarkánsabb riffjeinek karakterébe.
De vajon tényleg szükségük van erre a rajongóknak? Kétlem. Csak a harmadik rész hozza azt, ami minket a legjobban érdekel. Tíz szám, az Accept-metál és a szimfonikus hangszerelés igazi összeütközése. Már a nyitó Princess Of The Dawn megválaszol mindent, amit az előző bekezdésben leírtam. Hoffmann ötleteinek forrásáról, amelyek természetesen a klasszikusok műveiből merített inspirációból erednek. Ez az egy óra koncertfelvétel valójában a legizgalmasabb, és be is igazolódik: az összeütközés rendkívül sikeres. A szimfonikus elemek és az Accept-metál ősi, régi vágású riffjeinek szintézise sehol sem csorbul. Legyen szó klasszikusról (Metal Heart, Breaker,…) vagy új anyagról (Dark Side Of My Heart, Shadow Soldiers). Különösen kiemelkedik a Shadow Soldiers, valamint a Fast As A Shark eszelős riffjének és a klasszikus elemeknek a hihetetlenül jól működő párbeszéde. Főleg a mid-eight részek lesznek az egész történet legnagyobb vonzerejei (a felvezetések mellett), amelyek különleges, egyedi színt adnak a daloknak. Ott a zenekar a hangszerelésben kiteljesedik, Hoffmann pedig a szólóit még közelebb hozza a klasszikus elemekhez. Zseniális.
A zenekar már megerősítette a szimfonikus zenekarral közös új koncertsorozatot. Ezen nem lesz ott Peter Baltes, és ez nagyon furcsa lesz, még ha maga Szent Péter is jön a helyére a csapatba. Az asszociációk azt diktálják, hogy az Accept-től való kilépése hasonlít Harris kilépéséhez az Iron Maidenből. Nem mondom, hogy ez az oka, de elég valószínű. Hogy egyszerűen le kell menned a színpadról egy jó fél órára, miközben a zenekartársad a saját szólóstúdiós teljesítményét mutatja be, méghozzá az Accept neve alatt. Jobb lenne, ha Hoffmann külön szólóturnéra indulna, és az Accept-klasszikusokat is beépítené a repertoárba, a saját zenekarával a háta mögött, nem az Accepttel.
Nem arról beszélek, hogy az egész véletlenül se működne, vagy hogy a zenekar ne lett volna jó formában a színpadon azon a napon, amikor a Wacken Open Air fesztiválon játszott. Előadás tekintetében a felvételről semmi sem hiányzik. Csak az a kérdés, hogy az Accept-nek tényleg szüksége van-e egy ilyen koncertdokumentumra? A rajongók többsége azt mondaná, hogy egyáltalán nem. Hacsak nem az egészet a szimfonikus zenekarral játszották volna el. Tehát az elejétől a végéig Accept plusz zenekar. Két teljes órán át. Így több hely maradt volna a meglepetéseknek is, és olyan számok beépítésére, amelyeket a zenekar már nem játszik túl gyakran a színpadon.
Egy dolog azért van. A felvételhez tartozó DVD megnézése kifejezetten kötelező!
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
CD1.:
1. Die by the sword (5:31)
2. Restless and wild (4:31)
3. Koolaid (5:05)
4. Pandemic (6:00)
5. Final journey (5:18)
6. Night on bald mountain (7:08)
7. Scherzo (5:28)
8. Romeo and Juliet (5:46)
9. Pathétique (5:56)
10. Double cello concerto in G minor (3:40)
11. Symphony No.40 in go G minor (4:38)
CD2.:
1. Princess of the dawn (7:36)
2. Stalingrad (6:21)
3. Dark side of my heart (4:40)
4. Breaker (4:30)
5. Shadow soldiers (6:00)
6. Dying breed (5:45)
7. Fast as a shark (4:51)
8. Metal heart (7:32)
9. Teutonic terror (5:43)
10. Balls to the wall (7:56)
Felállás:
Mark Tornillo – ének
Wolf Hoffmann – gitár
Uwe Lulis – gitár
Peter Baltes – basszusgitár
Christopher Williams – dob
Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekar (Prága) – karmester: Libor Pešek
