Slayer-búcsú Bécsben

Dátum: 2018. november 23., péntek
Helyszín: Wiener Stadthalle, Bécs, Ausztria

Elérkezett az idő, amikor a nyolcvanas évek nagy zenekarai sorra búcsúzni kezdenek. Köztük van a thrash metal „Nagy Négyese” is. Az elsők, akik búcsúturnét jelentettek be, a legendás thrash metalosok, a Slayer tagjai voltak. A Slayer Jeff Hanneman gitáros halála után megpróbálta folytatni a pályafutását, még egy albumot is felvettek, de néhány év után úgy döntöttek, inkább akkor zárják le a történetet, amikor még viszonylag erejük teljében vannak. Hosszú búcsúturnét hirdettek, amely természetesen Európába is elért. A Slayer neves zenekarokat vitt magával a turnéra: előttük a Lamb of God, az Anthrax és az Obituary lépett színpadra.

Szlovéniához legközelebb a turné Bécsben, a Stadthalle nagytermében állt meg. Míg a legutóbbi albumot népszerűsítő turnén a Slayer a Gasometert töltötte meg, ezúttal jóval nagyobb volt az érdeklődés. Hiszen egy legendás zenekar búcsújáról volt szó, így sokan megragadták az utolsó lehetőséget. Szlovéniából is jó pár busz indult a koncertre, úgyhogy a csarnokban minden sarkon szlovén szót lehetett hallani.

Elsőként már elég korán az Obituary lépett színpadra. A legendás floridai death metal csapat még a nyolcvanas években indult, a metal történelemkönyveibe pedig a Slowly We Rot és a Cause of Death albumokkal írta be magát. Fél óra alatt az Obituary vérbeli, old school death metalt tolt az arcunkba. Elhangzott egy-két újabb dal és néhány régebbi szerzemény, köztük az örökzöld Chopped in Half és a Slowly We Rot. Az Obituary formája láthatóan ugyanaz, mint a kilencvenes években – mintha ez a zenekar egyáltalán nem öregedne. A hangzás végig ugyanaz, John Tardy hangja nem fárad, még a hangszíne is a régi. Az összjáték pedig továbbra is szinte hibátlan. Az Obituary 2018-ban is bizonyította, hogy érdemes megnézni.

A New York-i thrash metalosok, az Anthrax már néhány évvel ezelőtt is a Slayer előtt játszott, amikor a banda a Repentless albumot népszerűsítette. Az Anthrax energikus bulit csapott, rövid műsorában pedig a legnagyobb slágereit vette elő, ami kevesebb újdonságot és kiszámítható setlistet jelentett. A koncertet a Pantera „Cowboys From Hell” című dalának egy részletével kezdték, amelyből egyenesen az örökzöld Caught in a Moshba váltottak. Az Anthrax kétségkívül jó formában van, a közönséggel való kommunikáció több mint jó, az összjátékra pedig sem lehet panasz. Amióta a felállás viszonylag stabil – leszámítva az eredeti dobos, Charlie Benante hiányát, akit ezúttal is a rutinos Jon Dette helyettesített –, a zenekar élőben is magabiztosabb. A Got The Time, az N.F.L., a Be All, End All, a Fight ‘Em Till You Can’t és az Antisocial után az Anthrax az örökzöld Indiansszel zárt. Mindenképp korrekt bemelegítés volt, de ha többre vágysz, az Anthraxot a következő turnén főzenekarként kell elcsípni.

Következett a Lamb of God, a modern metal képviselője, bár már nagyjából 20 éve aktívak, így fiatal zenekarról már aligha beszélhetünk. A rutin a fellépésükön is meglátszott. Az amerikai kvintettnek több ideje jutott, hogy bemutassa pályafutása legismertebb dalait. Lassan indítottak az Omertával, majd a Ruin, a Walk With Me In Hell és a Now You’ve Got Something to Die For alatt elszabadult a pokol. A közönség tombolva fogadta a Lamb of Godot, és az őrület a záró Redneck alatt tetőzött, amikor egymás után több circle pit is kialakult. Bár fiatalabb zenekarról van szó, hamar világossá vált, hogy ütősségével és groove-jával a Pantera örökségét viszi tovább, csak kicsit más csomagolásban.

A Lamb of God ezen a turnén másik dobossal játszott. Chris Adler sérülés miatt hiányzott, a helyére a Prongból ismert Art Cruz ugrott be. Cruz korrektül megoldotta a feladatot, de nem olyan magabiztosan, mint Adler. A többi tagnál nem volt látványosabb hiba, és az utóbbi években Randy Blythe énekes kommunikációja is sokat javult a közönséggel – meglepően jó karban tartja a hangját. A Lamb of Godot még korántsem kell leírni, úgyhogy továbbra is megéri elmenni a koncertjükre.

A Slayer a korábbi koncertjein nem vitte túlzásba a látványt. Legfeljebb valamivel jobb színpadi fényekkel dicsekedhettek, de a fellépéseik nem voltak éppen látványosak. A búcsúturnéra viszont kicsit másképp álltak hozzá. Ráadásul a setlistbe is bekerült egy-két dal, amely korábban nem mindig szerepelt benne.

A Slayer kezdése előtt függöny ereszkedett le a színpad elé, felcsendült a legutóbbi album nyitótétele, a zenekar pedig közben felkészült az első dalra. Ezt követte a legutóbbi album címadó dala, a Repentless: lehullott a függöny, a színpadon pedig tűzeffektek lobbantak fel. A Slayer ezúttal jóval többet adott a színpadi effektekre, a tűz végig jelen volt, és a fények is átlagon felüliek voltak. A dalok így sokkal nagyobb súlyt kaptak.

A setlisttel szinte minden albumukat érintették: elhangzott a Jihad a Christ Illusionről, a Black Magic a Show No Mercyről, a Hate Worldwide a World Painted Bloodról és a Dittohead a Divine Interventionről. Persze a klasszikusok sem maradhattak el, nagyobb meglepetés viszont nem volt. A Slayer a legnagyobb slágereit játszotta, és a koncert ezúttal nem hatott olyan rutinszerűnek, mint a legutóbbi albumot népszerűsítő turné bulijai. Tom Araya, a zenekar énekes-basszusgitárosa a szokásosnál még néhány szóval többet is beszélt a közönséghez.

A korukat tekintve el kell ismerni, hogy a Slayer tagjai korrektül összeszedett produkciót hoztak. Külön dicséret illeti Gary Holt gitárost (Exodus), aki precíz játékával végig lenyűgöző volt. Paul Bostaph dobos rutinos fickó, akire a zenekar nyugodtan számíthat. Neki is becsúszott egy-két hiba, például az Angel of Death alatt a duplázó épp a legkritikusabb pillanatban nem működött tökéletesen, de összességében Bostaph nem hibázott akkorát, hogy elrontsa az összképet. Kerry King viszont annál többet engedett meg magának: időnként kifejezetten Holt után kapkodott, és a szólóknál sem volt túl precíz. Tom Araya is elég gyenge volt. A hangjában már nincs igazi erő, főleg a gyorsabb énektémáknál tűnt úgy, mintha inkább csak elmondaná a szöveget. Az viszont látszott, hogy Araya a legjobb tudása szerint igyekszik.

Több mint egy óra után a Slayer rövid időre elhagyta a tetthelyet, majd visszatért, hogy eljátssza a még hiányzó klasszikusokat. Így szólalt meg az örökzöld South of Heaven, amely a Raining Bloodba folyt át. Meglepő, hogy a ráadásba a Chemical Warfare is bekerült, amely kissé feledésbe merült. Az ünnepélyes zárásra pedig természetesen az Angel of Death maradt. A végén a Slayer nem hagyta el rögtön a színpadot. A legtovább Tom Araya maradt, aki végignézett a koncert alatt végig tomboló közönségen, és búcsúzóul még néhány szót is mondott. A korábbi koncertekkel ellentétben Araya most sokkal érzelmesebbnek tűnt. Végül is minden idők egyik legkultikusabb metalzenekarának búcsújáról van szó, és több mint dicséretes a Slayertől, hogy egy kicsivel több időt szánt a rajongóira.

A Slayer setlistje:

1. Delusions of Saviour
2. Repentless
3. Blood Red
4. Disciple
5. Mandatory Suicide
6. Hate Worldwide
7. War Ensemble
8. Jihad
9. When the Stillness Comes
10. Postmortem
11. Black Magic
12. Payback
13. Seasons in the Abyss
14. Dittohead
15. Dead Skin Mask
16. Hell Awaits
17. Ráadás:
18. South of Heaven
19. Raining Blood
20. Chemical Warfare
21. Angel of Death