Megjelenés: 1999. 09. 28.
Kiadó: Miramar
Producer: Alan Parsons
Játékidő: 51:50
Értékelés: 8.5/10
A „The Time Machine” a híres angol zenész, producer és hangmérnök, Alan Parsons harmadik szólólemeze volt. Parsons a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években az artrock-szenzációnak számító The Alan Parsons Projecttel nyűgözte le a közönséget. A „The Time Machine”-nel Parsons úr többé-kevésbé sikeresen igyekezett feléleszteni a régi The Alan Parsons Project-varázst: ez is egy újabb konceptlemez volt, ezúttal a sci-fi gyakori témájából, az időutazásból táplálkozva. Az ötlet, hogy időutazásról szóljon egy koncepcióalbum, már 1977-ben megfogant Alanban, amikor a néhai skót énekessel, Eric Woolfsonnal a The Alan Parsons Project második lemezén, az „I Robot”-on dolgozott. Woolfson akkor meggyőzte, hogy inkább a mesterséges intelligencia fenyegetéséről és a robotok uralmáról szóló, teljesen futurisztikus koncepciót válasszák.
A „The Time Machine” szövegeinek többsége az időutazással és az idő általános fogalmával foglalkozik, a borítón pedig már jól látszik néhány kultikus időgép különböző sci-fi filmekből és tévésorozatokból: a Tardis a „Doctor Who”-ból, a DeLorean DMC-12 a „Vissza a jövőbe” című filmből és az Enterprise a „Star Trek”-ből. A lemezen néhány vendég női hang is felbukkan, ami Alan projektjeinél többnyire ritkaságnak számított. A skót dudát is felvonultató folkos „The Call of the Wild”-ban a Clannad ír énekesnője, Marie Brennan remekelt, a kissé émelyítő popballada, a „The Very Last Time” pedig Beverley Craven közreműködésével csillogott. Most sem szűkölködött a rangos vendégénekesekben, akik vokális megszólalásaikkal egészen különleges hangulatot adtak az egyes daloknak. A régi The Alan Parsons Project-munkatársak közül Ian Bairnson gitármester és Stuart Elliott dobos is ott volt a „The Time Machine”-en.
A lemezt a címadó, futurisztikus ambientben fürdő instrumentális darab nyitotta, folytatva ezzel Alan hosszú évek óta ápolt hagyományát, hogy hangszeres nyitánnyal indít. Érezhető rajta a kilencvenes évek elektronikus zenéjének hatása: a szimfonikus hangszerelés mellett samplerezett, elektronikus ritmusmintákat is tartalmaz, amelyek akkoriban rendkívül népszerűek voltak. Az ilyen elektronikus kísérletezést Alan a következő stúdióalbumán, az „A Valid Path”-on (2004) még tovább fokozta. A „Temporalia” rövid instrumentális darab volt Frank Close professzor narrációjával, egyben bevezető a remek „Out of the Blue”-hoz, amelyben kiváló vokális teljesítményt nyújtott a Spandau Ballet énekese, Tony Hadley, a refrénben pedig Alan alkalmi énekes munkatársa, Chris Rainbow (ex-Camel) kísérte háttérvokállal. A „Call Up” a gitárfutamok miatt szokatlanul bluesos hangulatú volt, a szövegében pedig az emberiség történelmének egész ismert névsorát felvonultatta. Itt a jól ismert alkalmi énekes, Neil Lockwood remekelt.
A csodás „Ignorance Is Bliss” című ballada, a „The Time Machine” egyik csúcspontja, a mikrofon mögött újabb rangos énekest vonultatott fel, Colin Blunstone-t, akinek melankolikus hangszíne kiváló pótlékul szolgált Eric Woolfson helyett. Ha ez a ragyogó ballada úgy húsz évvel korábban jelenik meg, kétségkívül slágerré vált volna. A „Rubber Universe” szórakoztató instrumentális szám volt, kiváló hangszeres összjátékkal Bairnson, aki itt gitáron, basszusgitáron, mandolinon, billentyűkön és szaxofonon játszott, valamint Elliott dobjai között. A dallamos rockdal, a „No Future in the Past”, amelyben ismét Lockwood állt a mikrofonnál, szép, klasszikus AOR-refrént kapott, ami remekül illett a dal melankolikus természetéhez. A kissé „lennonos” Graham Dye-jal a főszerepben szóló „Press Rewind” a „The Time Machine” kevés kevésbé izgalmas pillanatának egyike volt, bár a maga báját ez sem nélkülözte. A titokzatos hangulatú „Far Ago And Long Away” szolid instrumentális szám volt, sokszínű és üdítő világzenei elemekkel.
A „The Time Machine” Alan szólókarrierjének egyik legjobb pillanata volt, egyúttal méltó a híres The Alan Parsons Project örökségéhez, még ha akadtak benne kevésbé fényes pillanatok is. A híres zenész, producer és hangmérnök elég jól kihasználta az időutazás koncepcióját, bár a lemez egésze nem lett olyan ambiciózus, mint a legtöbb TAPP-alkotás.
szerző: Peter Podbrežnik
számlista:
1. The Time Machine (Part 1)
2. Temporalia
3. Out of the Blue
4. Call Up
5. Ignorance Is Bliss
6. Rubber Universe
7. The Call of the Wild
8. No Future in the Past
9. Press Rewind
10. The Very Last Time
11. Far Ago And Long Away
12. The Time Machine (Part 2)
zenészek:
Alan Parsons – akusztikus gitár, billentyűk, orgona, zeneszerző, hangmérnök, producer
Ian Bairnson – gitár, billentyűk, mandolin, szaxofon, zeneszerző
Stuart Elliott – dob, dobprogramozás, billentyűk, programozott billentyűk, ütőhangszerek, zenekari hangszerelés, háttérvokál, zeneszerző
Richard Cottle – billentyűk
Andrew Powell – zenekari hangszerelés
John Giblin – basszusgitár
Robyn Smith – billentyűk, zongora
Kathryn Tickell – skót duda, furulya
Julian Sutton – melodeon
Claire Orsler – brácsa
Jackie Norrie – hegedű
Julia Singleton – hegedű
The Philharmonia Orchestra – zenekar
Clio Gould – zenekarvezető
Tony Hadley – ének
Neil Lockwood – ének
Colin Blunstone- ének
Moya Brennan – ének
Beverley Craven – ének
Graham Dye – ének
Chris Rainbow – ének, háttérvokál
Prof. Frank Close – beszéd a „Temporalia” dalban
