Kiadó: Barking Pumpkin
Megjelenés dátuma: 1988.10.14.
Producer: Frank Zappa
Hossz: 71:03
Pontszám: .9.5/10
A „Broadway the Hard Way”, a legendás Frank Zappa utolsó, főleg rockos irányultságú, még az életében rögzített projektje egyúttal a több mint két évtizedet átívelő, különféle kísérőzenekarokkal megtartott koncertturnéinak utolsó felvonása is volt, hiszen hátralévő napjait a stúdióban töltötte – ha nem számítjuk a berlini zenekarral közös „búcsúzó” együttműködéseket, amelyek utolsó, „halál előtti” albumán, a „The Yellow Shark”on (1993) hallhatók. A „Broadway the Hard Way” koncertlemez, amely Frank legtöbb élő albumához hasonlóan a ragyogó produkciónak köszönhetően szinte stúdiófelvételnek hangzik, 1988-ban készült különböző helyszíneken. Többnyire teljesen új szerzeményeket tartalmazott, amelyek korábban egyetlen más lemezen sem jelentek meg ettől az amerikai zenei multitalentumtól és megszelídíthetetlen társadalmi szatirikustól. A „Broadway the Hard Way” egy rendkívül megerőltető, nehéz turné végeredménye volt, amelynek közepén Frank összeveszett a kísérőzenekarának minden tagjával, és onnantól elment a kedve a rockzenekar-koncepciótól.
Franknek a váratlanul lerövidült turnén – amelynek közepén állítólag először értesült halálos betegségének diagnózisáról – a megedzett zenészekből álló csapat volt a társa, akik a nyolcvanas évek nagy részében vele dolgoztak. Kivétel az új „szerzemény”, a rendkívül tehetséges fiatal gitáros és billentyűs, Mike Keneally, akinek ekkor valósult meg gyerekkori álma, hogy a nagy Frank Zappa mellett játszhat. Keneally rövid frankbandbeli tagságának története elég szokatlan volt: maga ajánlotta fel magát, miután telefonon üzente az idolának, hogy tizenhat évnyi lelkes hallgatás és játszás után bármit el tud játszani előtte Frank hatalmas repertoárjából.
Frank hamarosan meghívta egy meghallgatásra, ahol tökéletesen kellett előadnia a „What’s New in Baltimore?” és a „Sinister Footwear” című számokat. A sikeres meghallgatás után csatlakozott Frankhez a már említett turnén, amelynek sajnos idő előtt vége szakadt. Az idoljával, akitől sokat tanult az önálló pályája kialakításához, haláláig nem játszott többet, később viszont sokat dolgozott Frank legidősebb fiával, Dweezillel és Steve Vaijal is. A félbeszakadt turnéról legalább egy pozitív esemény megmaradt az emlékezetben: egy stockholmi fellépésen Frank felfedezte a húszéves svéd dobost, Morgan Agrent, akit felhívott a színpadra, majd később magával vitt az USA-ba, hogy részt vegyen néhány későbbi, többnyire meg nem valósult projektjében. Agren, aki a Kaipa együttessel, Devin Townsenddel (illetve a Casaulties of Cool-lal) és Mattias IE Eklundh-hal való együttműködéséről a legismertebb, nagy valószínűséggel Chad Wackerman utódja lett volna a dobok mögött, ha Franket nem éri a korai halál.
A „Broadway the Hard Way” darabjainak többsége hangsúlyosan szatirikus jellegű volt, a korabeli politikai, társadalmi és kulturális viszonyok lenyomata. Már a nyitószám, az „Elvis Has Just Left the Building”, ez a rockabilly, country és jazz közötti keverék is brutális szatíra volt arról a beteges rajongásról, amellyel a legtöbb amerikai Elvis Presley-t övezi, és arról a meggyőződésükről, hogy Elvis „állítólagos” halála után valójában még mindig él. A „Planet of the Baritone Women”, amely olykor a hagyományos mexikói vonószenekari muzsika paródiájának hangzik, komikus operettbetétekkel keverve, csípős szatíra az erkölcsi hiányról és az identitásválságról, ami a magas fokon kapitalista társadalmakat gyakran jellemzi. A különböző zenei stílusok kollázsát adó záró számban, a „Jesus Think You Are a Jerk”ben, amelynek szövegében a palesztin vezető, Jasszer Arafat és a kubai „el comandante”, Fidel Castro is szóba kerül, Frank az amerikai tévés evangélistákat vette célba, a „Dickie’s Such an Asshole”-ban pedig Richard Nixon és Ronald Reagan elnöki ciklusainak legnagyobb ostobaságaira mutatott rá – őket egészen a közelmúltig, ifjabb Bushig és Trumpig a legrosszabb amerikai elnököknek tartották. A „When the Lie’s So Big”-ben is, ahol Ike Willisen nevetőgörcs tör ki éneklés közben, valamint a „The Untouchables”ben és a „What Kind of Girl”-ben is az amerikai republikánus párt néhány berögzült gyakorlatának, a Reagan- és idősebb Bush-félék, a vallási fanatizmus és az amerikai plutokratikus kétpártrendszer maró szatírájáról van szó.
A „Rhymin’ Man” country burleszkben Frank leleplezte az amerikai baptista és önjelölt polgárjogi harcos, Jesse Jackson képmutatását, aki Martin Luther King önjelölt utódja. Michael Jackson és családja sem menekült meg Frank színes szatírájától a „Why Don’t You Like Me?” című számban, amelyben rengeteg tréfás utalás akad, köztük a „Csillagok háborúja” kultikus (anti)hősére, Lando Calrissianra is.
Az „Any Kind of Pain”-ben, amely az azonos című régebbi szerzemény vokális változata, és egyebek mellett zseniális szólóbetéteket is tartalmaz, a szennyes humor mestere egy tipikus, üresfejű amerikai szépségkirálynő-csinibaba általános típusát figurázta ki, aki „kés alá fekszik”, és alávetik magát a „műanyag fantasztikus” átalakulásnak, majd férfi munkaadói még jobban megalázzák és kihasználják. Frank a szilikonos-platinaszőke könnyűvérű nőket egyébként korábbi számokban is kiparodizálta, például a „Beauty Knowns No Pain”-ben, a „Dumb All Over”-ben és a „Be In My Video”-ban.
A „Promiscius”-ban, ahol Frank Reagan szuperkonzervatív admirálisát, C. Everett Coopot csúfolja, Ike Willis egy rövid rapbetétről gondoskodik – ez volt az első és egyetlen rap Frank pályafutásán, még mielőtt a rap igazán népszerű lett volna –, ezzel kerekítve ki e koncertdokumentum irigylésre méltó stílusbeli eklekticizmusát. Egyes számok rövid, tréfásan előadott változatokat is tartalmaznak évtizedes örökzöldekből, többnyire „medley” formájában. Egy kis nosztalgiáról főleg a „Joe’s Garage” (1979) klasszikusának, az „Outside Now”-nak a kitűnő változata gondoskodik.
A The Police örökzöldjének, a „Murder By Numbers”-nek a jazz-funk feldolgozása egyike volt Frank pályafutása kevés más zenészektől átvett számának, és nem is akármilyen feldolgozás, hiszen különleges vendégénekesként maga Sting működött közre rajta. Ez a feldolgozás, amely szinte hisztérikus reakciót váltott ki a tömegből abban a pillanatban, amikor Sting színpadra lépett, merő véletlenből született: Frank az egyik koncert előtt a liftben véletlenül összefutott Stinggel. A remek hangulatban lévő Sting vendégszereplését kissé „zappásan” fűszerezte egy bevezető beszéddel arról, hogy egyes elmebeteg amerikai tévés evangélikus prédikátorok a The Police zenéjét ördögi műnek akarják kikiáltani – ez a nyolcvanas években általános jelenség volt az amúgy is akkor már nagyon beteg amerikai társadalomban, és Zappa éveken át küzdött ellene.
A „Broadway the Hard Way” másik két feldolgozása a „Bacon Fat” és a „Stolen Moments” jazzstandard különleges interpretációja volt, amely az album ritka, nem komikus pillanata. Azoknak pedig, akik véletlenül elfelejtenék, hogy Frank korának egyik legnagyobb gitárosa volt, emlékeztetőül ott a csibészes-táncos „Hot Plate Heaven at the Green Hotel”, amely egyik legszínesebb szólóját tartalmazza a változatos pályafutásából.
Nehéz elhinni, hogy a „Broadway the Hard Way” egy fáradságos, idő előtt véget ért turné gyümölcse, amely után Zappa haláláig keresztet vetett a rockzenekar koncepciójára, mert hallgatás közben úgy tűnik, hogy Frank csapata úgy működött, mint a karikacsapás, és minden egyes előadást határtalanul élvezett. A nevetőrohamok mellett, amelyeket az egyes darabok a „Broadway the Hardway”-n még ma is kiváltanak, hiszen azok a társadalmi-kulturális minták, amelyeket a szatirikus szövegek célba vesznek, folyton ismétlődnek, a hallgatás végén valahogy keserű utóíz marad Frank pályafutása utolsó kísérőzenekarának korai végéről. Annak ellenére, amit a cím sugall, Zappa soha nem akarta az egyes „Broadway the Hard Way”-számokat valamiféle színházi produkcióvá átalakítani. A Grammy-díj odaítéléséért felelős „okostojásokat”, akik döntéseikkel már többször gondoskodtak keserű nevetésről egyes zenerajongók körében – leginkább akkor, amikor a Jethro Tullt jutalmazták „a legjobb heavy metal albumért” –, ez mégsem zavarta abban, hogy a „Broadway the Hard Way”-t 1990-ben jelöljék Grammyre „a legjobb musicalalbum” kategóriában.
a kritika szerzője: Peter Podbrežnik
számlista:
1. Elvis Has Just Left The Building (2:24)
2. Planet Of The Baritone Women (2:48)
3. Any Kind Of Pain (5:42)
4. Dickie’s Such An Asshole (5:45)
5. When The Lie’s So Big (3:38)
6. Rhymin’ Man (3:50)
7. Promiscuous (2:02)
8. The Untouchables (2:26)
9. Why Don’t You Like Me (2:57)
10. Bacon Fat (1:29)
11. Stolen Moments (2:57)
12. Murder By Numbers (5:37)
13. Jezebel Boy (2:27)
14. Outside Now (7:49)
15. Hot Plate Heaven At The Green Hotel (6:40)
16. What Kind Of Girl? (3:17)
17. Jesus Thinks You’re A Jerk (9:15)
zenészek:
Frank Zappa – gitár, ének, produkció
Mike Keneally – szintetizátor, ének, gitár
Ike Willis – gitár, ének
Robert Martin – billentyűk, ének
Scott Thunes – basszusgitár
Chad Wackerman – dob
Ed Mann – ütőhangszerek
Paul Carman – altszaxofon
Albert Wing – tenorszaxofon
Kurt McGettrick – baritonszaxofon
Walt Fowler – trombita
Bruce Fowler – trombita
Sting – vendég főénekes a „Murder by Numbers” című számban
Eric Buxton (a közönség tagja) – beszéd „The Untouchables” című szám közepén
