Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Panzerballett
Kiadó: Gentle Art Of Music
Megjelenés: 2017
Játékidő: 69:25
Értékelés: 4.5/5
Van-e most a bolygón bárki zeneileg még jobban megkattanva, mint a Panzerballet? Pozitív értelemben megkattanva. A müncheni kvintett már jó ideje kőkemény hangerővel hívta fel a figyelmet minden jellegzetes művészi különcségére, és továbbra is az egyik legragyogóbb elméjű zenekar címét viseli, különösen ami a paródia jelenségét illeti. A Panzerballetet „első hallásra” nem lehet komolyan venni. Tényleg? Nem egészen. Ez ugyanis az a lehetséges hiba, amelyet a hallgatói asszociációs kérged követhet el veled, főleg felszínes hallgatásnál. A Panzerballet ugyanis egy lélegzetvétellel parodizál egy-egy zenei sztenderdet a legvégsőkig menő elmeélességgel, és közben az egyik technikailag legcizelláltabb, legtökéletesebb és zseniálisan eszement formáció is, ahol az avantgárd jelzője úgy illik minden lépésükre, mint kulcs a zárba. A Panzerballet az új progresszív hírnökei. Hihetetlen, merre ugrott ez a műfaj az utóbbi években, ami magában is utal arra, hogy a zenei műfaji rendszertan megújításra szorul.
Ezúttal a Panzerballet nyolc karácsonyi sztenderd feldolgozásába vágott bele: kőkeményen szétszabdalták őket, kötelezően alátámasztották keresztritmusokkal, egy rakás atonális figurával, meghatározhatatlan jazzvariációkkal, és mivel metalról beszélünk, a kötelező, mélyebbre hangolt, divatosan esztétikus „djent” dübörgéssel, amellyel a „progresszivitást” idézik meg. Röviden: kivételes technikai profizmusukkal és ötletgazdag rétegzettségükkel a Panzerballet szó szerint összezavarja a hallgatót. A disszonáns összefonódás hullámai és a kaotikus motívumütközések szándékosan beépített húzások, a kompozíció pedig ilyenkor úgy tűnik, mintha teljes frontszélességben szétesne. Aztán a következő pillanatban a zenekar már megint motivikusan tapintható „rendszeretettel” találkozik.
A zenekar tagjai a kompozíciókban ismét úgy vannak egymásba gabalyodva, hogy folyamatosan szabad utat nyitnak egymásnak az (enyhén szólva) improvizációs kiélés birodalmába. Felesleges külön hangsúlyozni, hogy a kiszámíthatatlan és a spontán elem megint világosan beépült a szerzemények alakulásába. Soha nem tudod ugyanis, mi „ráz meg és ráz át” egy-egy szám következő motivikus és ritmikai elmozdulásánál. A szaxofonszólók hirtelen olyan részekbe csapnak át, ahol a basszusgitár pattogása kerül előtérbe, azt pedig szellemes gitárszólózás váltja fel, amely a metalizált hangzástól a teljesen tiszta hangokig ível.
Az albumon rengeteg vokális vendégszereplés akad neves zenészektől, akiknek a zene világában a találékony figurák korántsem idegenek. Az első közülük Mike Keneally, aki köztudottan dolgozott egykor Frank Zappával, a másik hasonló eszelős, csak a maga irányában, Matthias „IA” Eklund, aki a nyitó White Christmasben női-férfi vokális duettet ad elő Jen Majurával. Eklundnál csak egy célzás erejéig jegyezzük meg, hogy a pasas egyébként hihetetlen gitáros, aki sebességben Steve Vait is maga mögött hagyja. A többi vendéget lent idézzük. És ha már a vokálokat említjük, ezek ismét inkább tájékozódási funkcióval vannak hozzátéve, ami hasznos arra az esetre, ha „elvesznél” az eredeti átalakított változatában, és nem tudod, melyik karácsonyi sztenderdet is hallgatod éppen. De ezek a vokális dallamok („Rudolf, a rénszarvas vörös orral” stb.) semmiképp sem Bing Crosbyt, Frank Sinatrát vagy Dean Martint utánozzák, hanem másképp szólítják meg a hallgatót. Képzeld el az internet előtti időket, a színes tévé épp csak megjelent, 1960 körül járunk, elmentél mondjuk a borbélyhoz a karácsonyi örömök idején szépülni, és miközben a mester a dolgát végezte, mellette fütyörészett és dúdolt valamelyik híres karácsonyi dallamot. Szóval semmivel sem kevésbé találékony, mint az album hangszeres része.
Lényegében a Panzerballet ezen az albumon semmi olyat nem hoz, amit korábban ne mondtak volna el. Csak egy sor új feldolgozást, amilyenekbe karrierjük során még sosem vágtak bele, ezért az „X Mass Death Jazz” album is különleges, teljesen más, és mindenekelőtt fantasztikus darab, amely nem szűnik meg szórakoztatni és lelkesíteni. Ha rajongsz a zenekarért, és olyan zenei gourmet vagy, akit elsősorban a hangszeres csodák vonzanak a zenei kísérletezésben, akkor ez nálad a polcon a helye.
Ez maga a jazz! Szó szerint metaljazz, amely mérhetetlenül fel fog vidítani, nemcsak a karácsonyi órákban, hanem máskor is. Bármikor pörgeted. A Panzerballet páratlan zenei bolondok maradnak. A banda ezzel a zenei irányával rendkívül népszerű lett a zenei rajongók körében, akik a füleiknek csak a legjobbat követelik. Szemléltetésül elmondom, hogy az „X-Mass Death Jazz” albummal a zenekar legutóbbi őszi-téli európai turnéján teljesen elkelt. Az album 2017 novemberének végén jelent meg, de amikor tavaly decemberben Grácban megnéztük a Panzerballetet, a zenekarnak már elfogytak a példányai.
Felállás
an Zehrfeld – gitár
Joe Doblhofer – gitár
Alexander Von Hagre – tenorszaxofon
Heiko Jung – basszusgitár
Sebastian Lanser – dobok
VENDÉGZENÉSZEK:
Jen Majura – ének az 1. számban
Mattias „IA” Eklundh – ének az 1. és a 6. számban
Martin Strasser – ének a 4. számban
Mike Keneally – ének a 8. számban
Steffan Kummerer – ének a 8. számban
Produkció
Jan Zehrfeld & Josy Friebel
Számlista
01 White Christmas
02 Kling, Glöckchen
03 Little Drummer Boy
04 Es kommt bald
05 Last Christmas
06 Rudolph, The Red-Nosed Reindeer
07 For Whom The Jingle Bells Toll
08 Let It Snow
TOVÁBBI SZÁMOK (hangszeres verziók):
09 White Christmas
10 Rudolph, The Red-Nosed Reindeer
11 Es kommt bald
12 Let It Snow
