Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Marilyn Manson
Kiadó: Caroline International S&D
Megjelenés: 2017
Játékidő: 47:32
Értékelés: 4/5
Marilyn Manson gyorsan visszatér a színre új albumával, amely a tizedik a sorban. „Fejtetőre állított mennyország”. Ennyi. Isten hozott a pokolban! A „The Pale Emperor” némileg visszafogottabb, sőt intimebb, érzelmekkel bőven megtámogatott kirándulása után az utódlemez – aminek eredetileg idén februárban kellett volna megjelennie, és amelyet tavaly már a Say10 kislemez (az album első munkacíme is ez volt) be is mutatott – tulajdonképpen afféle hírnöke annak a felismerésnek, hogy Marilyn Manson zenei evolúciója lezárult. A „Heaven Upside Down” ugyanis visszahozza a produkcióba a pályája korábbi szakaszára jellemző, korrozívan érdes gitárhangzást, amellyel Manson az új lemezen bizonyos mértékig életre kelti a „Mechanical Animals” és az „Antichrist Superstar” karakterét, sőt egyfajta módon újra is éleszti őket. Egyszóval: néha nyilvánvalóan két lépést kell hátrálni, hogy könnyebben tegyél meg hármat előre.
Itt vannak újra a megtámogatott, összevissza csikorgón visító gitárok, az indusztriális ritmusok és a vonyító, ismétlődő programozott loopok. Manson a megszokott kifejezésmódban, jellemzően az örökké torzított effektekbe „öltözve” veti magát az újonnan írt, botrányokkal teli szövegek éneklésére. Továbbra is a maga fajtájának démona! Legalábbis igyekszik az maradni, mert a sokkolása ezúttal nem hat annyira, mint a kilencvenes években, még ha elő is ráncigál pár régi trükköt. A basszusvonalak kevésbé hallhatók a hangzásképben, ha az album hangzását az elődjével veszed össze; előtérbe inkább a Mansont a kilencvenes évek végéről idéző produkció kerül, ami először a We Know Where You Fucking Live-ben üt át, amikor a gitárok körfűrészekből álló kórusként szólnak, a basszusok pedig kifejezetten vékonyra vannak vágva. Az új lemez anyaga szép adag változatosságot kínál, a gótikus komorság pillanatait, amelyeket a leghosszabb szerzemény, a Saturnalia kerekít le, valamint kemény, fogazott „groove”-ot olyan számokban, mint a Tattooed in Reverse. A Say10 és a Je$u$ Cri$i$ a lehető legszebben hozza közel egymáshoz Tyler Bates és Manson kémiáját, expresszionista hatókörükön keresztül pedig érezni a Cupid Carries A Gun energiáját Bates Salem című tévésorozatából, még ha a Say10 és a Je$u$ Cri$i$ szigorúan mansonosan szól is, jóval megalkuvásmentesebben és borzongatóbban, sokkal kevesebb dallammal. A Kill4Me Manson zenei látnokságának agyafúrt művészi átültetése popzenére, tulajdonképpen a kettő ütközése. Az egyik legdallamosabb szám, ami logikus, ha az ember a pop felé kacsintgat. Nyers ritmusokra épül, amelyeket nem nehéz tapssal kísérni. Ehhez később energiájában hatásosan közelít a címadó dal, amely művészi szempontból egyébként az új album egyik legjobb teljesítménye. A záró Threats Of Romance Manson indusztriális színházának, énekének torzító fintorgásának, a kabarézenének és még a bluesnak is szerencsés ütközése! Olyan szám, amely kilóg a többi anyagból, és remek választás az album „csalogató” lezárásának.
Ami Mansonnak ezen az albumon nagyon jól sikerült, az az, hogy rendkívül kompakt lemezt rakott össze. A számok olyan sorrendben követik egymást, hogy tulajdonképpen kinyitják egymás előtt az ajtót a lejátszáshoz. Amikor az egyik véget ér, az energiájával és hangulatával szó szerint a következő forgatásáért kiált. Manson a számsorrend meghatározásában ebből a szempontból hihetetlenül ügyes zsonglőrnek bizonyult. Valójában olyan album ez, amely hosszabb idő alatt nő az ember szívéhez, még ha jellegzetesen bizarr minimalista artizmusról van is szó, ahogy azt Manson zenei látnoksága egyáltalán érti. Ha a Je$u$ Cri$i$-ben Manson az ismétléssel már-már idegesítő, amikor azt győzköd, hogy a középkori válságban is továbbra is teljes bizalomra méltó Isten-baszó marad, közvetlenül utána az érzékeny és törékeny Blood Honey megmutatja a művész sebezhető oldalát. Igazi atmoszferikus kontraszt! És ilyenből van egy csomó a lemezen. Ebből a szempontból Manson kiválóan „összeragasztotta” az új albumot.
Manson figurája, aki azt a hírhedt szörnyet testesíti meg, amely a tömegkonformizmus együgyű fejeinek minden félelméből táplálkozik, ezúttal inkább azzal sokkol, hogy a múltból már bevált zenei fogásokhoz nyúl vissza, és az archívumból előráncigálja a „régimódi” produkciót, ami már rég nem aktuális. Így Manson inkább önmaga paródiájává válik, mint az új idők posztdemokráciabeli életének minden abszurditása és ostobasága paródiájává.
Korai volna azt a következtetést levonni, hogy Manson alkotói válságba esett; az új album inkább azt a felismerést hozza, hogy Manson most „védi” és „őrzi” a művészi állásait, illetve a múlt alkotói eredményeinek és szerzeményeinek gyümölcseit élvezi. Teljesen szolid munka, amellyel az énekes nem tár fel új alkotói horizontokat, a szokásához híven viszont ezúttal is rendesen obszcén, azaz „kulturálisan sokkoló”.
Marilyn Manson – We Know Where You Fucking Live (hivatalos videó):
Felállás
Marilyn Manson – ének
Tyler Bates – minden hangszer a dobok kivételével, programozás
Gil Sharone – dobok
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Dana Dentata – kísérővokál a 8. számon
Roger Joseph Manning Jr. – klavinet a 10. számon
Produkció
Tyler Bates
Számlista
01. Revelation #12
02. Tattooed In Reverse
03. We Know Where You Fucking Live
04. Say10
05. Kill4me
06. Saturnalia
07. Je$u$ Cri$i$
08. Blood Honey
09. Heaven Upside Down
10. Threats Of Romance
