Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Lionheart
Kiadó: AOR Heaven Records
Megjelenés: 2017
Játékidő: 50:59
Értékelés: 4.5/5
Az N.W.O.B.H.M. megkérdőjelezhetetlen legendái, a Lionheart – amely az 1980-as évek közepén kiadott egyetlen albumot, aztán dicstelenül feloszlott, akárcsak számos kortársa – 30 év után tavaly újra összeállt, és új lemezt jelentett be. Meg is kaptuk: augusztus végén megjelent az AOR Heaven Records gondozásában a „Second Nature”.
A Lionheart története 1980-ban kezdődött, amikor a zenekart megalapította Dennis Stratton gitáros (Iron Maiden, Praying Mantis), Jess Cox énekes (Tygers of Pan Tang), Steve Mann gitáros (Liar), Rocky Newton basszusgitáros (Wildfire) és Frank Noon dobos (Def Leppard). A nyolcvanas évek működési korszakában, amely egyébként elég viharos volt a zenekar számára, a Lionheart magját mindig Stratton, Newton és Mann adta, miközben az együttes az évek során elég sok énekest és dobost elhasznált. Az énekesi poszton így váltotta egymást Rueben Archer, John Farlham és Bob Hawthorn, időnként pedig Stratton és Newton is beugrott énekelni. A dobok mögött az évek során többek között ők ültek: Les Binks (Judas Priest), Nicko McBrain (Trust, Iron Maiden, Pat Travers Band) és Clive Edwards (Wild Horses). A hosszabb szünet után a zenekar 2016-ban a Rockingham fesztivál promótere, Dave Herron kezdeményezésére állt újra össze. Ezt követte az idei Sweden Rock fesztiválos fellépés, a banda pedig ez idő alatt anyagot is készített új stúdióalbumához. A „Second Nature” 2016 novembere és 2017 májusa között készült, a produceri munkát Steve Mann végezte a hannoveri stúdiójában. A Lionheart idén nyáron már lenyomott egy sikeres (rövidebb) japán turnét a Praying Mantisszal közösen. Novemberre és decemberre már be vannak jelentve nagy-britanniai koncertek. Útitársnak még egy legendás brit rockbandát, az Airrace-t választották.
És hogy hogyan szól a „Second Nature”? A fenti életrajzi felvezetés és az idézett zenekarok előélete alapján a legkönnyebb azt mondani, hogy egy sikerült keverékről van szó, amiben van minden. Az új album stílusban leginkább a Praying Mantishez áll közel, aztán az Uriah Heep „Head First” és „Abominog” lemezeihez; ide kell sorolni a Praying Mantis rövidebb korszakát is, amikor még Stratus néven futottak, és az egyetlen Stratus-albumon Bernie Shaw énekelt, aki 1986 óta megszakítás nélkül az Uriah Heep énekese. Stílusbeli hasonlóságnál feltétlenül meg kell említeni a Sweetet és a Grand Prix-t is, a kortársak közül pedig hangsúlyozni kell, hogy a honfitárs Airrace-szel bejelentett közös turné teljesen helyénvaló. Aki szereti az Airrace-t, azonnal magáévá teszi a Lionheartot is. Vicces, hogy a Lionheart a kezdeti időszakban old school heavy metalt játszott, a kritikusok is ezért sorolják őket a NWOBHM-hullámhoz, aztán a Praying Mantishez hasonlóan az első lemezen elég sokat változtattak a stílusukon, és az akkoriban rádióbarát AOR-hangzással kezdtek kacérkodni, amitől a régi rajongók hátat fordítottak nekik. Az új album a refrénekben időnként még a Journey westcoast AOR-os jellegéig is elmerészkedik, ott van Rob Moratti utolsó két szólólemeze is, zeneileg pedig a klasszikus Def Leppard-rajongók többsége is otthon fogja érezni magát – bár ahogy mondtuk, a „Second Nature”-t a következő leírás jellemzi a legjobban: a Praying Mantis, a nyolcvanas évek első felének Uriah Heepje, az Airrace és egy jókora adag Sweet-ihlet kombinációja. A refrének megkomponálásának módja, amelyeket pompásan díszítenek a többszólamú vokális harmóniák, mindent elmond. Ugyanígy a produkció, és az, ahogy az aranzsálás beépíti a régi „eighties” szintihangzást.
Ütőerő pedig így is akad bőven az albumon. A gitárfrázisok elemiek, a gitárok kellően élesek, hogy kívánatos keménységről beszélhessünk, bár a dallamosság végig kacérkodik a nyolcvanas évek popjával (az AOR-hangzás sajátja ez). Ehhez áll legközelebb az album nyitánya, később a maradék részben több a klasszikus heavy metal elem. Meg kell említeni azt is, hogy az új énekes, Lee Small gyakorlatilag „felismerhetetlen”. A Surveillance-nél és a kultikus brit AOR-rockerek, a Shy utolsó albumán követett vokális megközelítéséhez képest – amelyben érződött a Glenn Hughes- és a Steve Overland-ihlet (FM, Shadowman, Overland) – Small most teljesen tiszta, „egyenes” vonalakkal közelít, minden soulos akrobatika nélkül. Közben határozott vokális dominanciát és tekintélyt épít. Hangszínében és az „újonnan talált” hozzáállásában egyaránt kiválóan illeszkedik. Kiváló énekes kiváló vokális teljesítménye tehát.
A kiérleltséget és a rutint az is bizonyítja a Lionheart új albumán, hogy milyen remekül dolgozták át Chris De Burgh „Don’t Pay the Ferrymen” című dalát, valamint a kultikus NWOBHM-zenekar, a Taurus „Every Boy in Town” című számát. Aki nem ismeri az eredetiket, azonnal azt hinné, hogy a Lionheart saját szerzeményei. És milyen jól „ülnek” a „Second Nature” albumon!
A Lionheart tehát a „Second Nature” című lemezzel nagyon szép, kiérlelt, minőségében koherens és kompakt albumot tett le az asztalra, amely a klasszikus metal elemei, valamint a hard rock és az AOR kifejezetten dallamos rockos komponense közötti vékony határvonalon egyensúlyoz. A nyolcvanas évek nosztalgiázóinak és az ebben a kritikában említett zenekarok rajongóinak kötelező darab. Érezni, hogy az ötletek régiek, és gondosan érlelődtek az évek alatt, ezért a számok mind nagyon jól megaranzsáltak és a legapróbb részletekig kicsiszoltak. Az első másodperctől az utolsóig. Reméljük, hogy a zenekar megőrzi ezt a lendületet, és hamarosan át is ülteti a következő stúdióalbumba.
Lionheart – Don’t Pay the Ferrymen (hivatalos videó):
Felállás
Lee Small – ének
Dennis Stratton – gitár, vokál
Steve Mann – gitár, billentyűs hangszerek, vokál
Rocky Newton – basszusgitár, vokál
Clive Edwards – dob
Produkció
Steve Mann
Számlista
1. Prelude
2. Give Me the Light
3. Don’t Pay the Ferrymen
4. Angels With Dirty Faces
5. 30. Years
6. On Our Way
7. Second Nature
8. Prisoner
9. Every Boy in Town
10. Time is Watching
11. Heartbeat Radio
12. Lionheart
13. Reprise
