Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: Ear Music Records
Megjelenés: 2017
Játékidő: 45:37
Értékelés: 4/5
A Deep Purple négyéves stúdiószünet után tér vissza az „Infinite”-tel, jubileumi, huszadik stúdióalbumával, amely – az egyetlen eredeti tag, a dobos Ian Paice egészségügyi gondjai miatt – akár az utolsó stúdiós megmozdulásuk is lehet a nyugdíjba vonulás előtt. Nem titok, hogy a jelenlegi Deep Purple-felállás bármelyik tagjának távozása egyben a legendás csapat végét is jelentené. Egyelőre még minden nyitott, bár a közelgő turné címe igencsak sokatmondó: ‘The Long Goodbye Tour’. Mindenesetre a Deep Purple manapság a rockzene aranykorának azon kevés szívós bandája közé tartozik, amely rendszeresen koncertturnékra indul, közben pedig gond nélkül ad ki minőségi stúdióalbumokat, még ha nem is olyan gyakran, mint egykor. A keményrock úttörő „nagy hármasából” a Deep Purple túlélte a Led Zeppelint és a nemrég visszavonult Black Sabbathot is, bár a Purple-t is kezdik elérni a korral járó nyűgök.
Leginkább azért, mert a banda mostani felállása 2002 óta rendkívül stabil kollektíva, nincs mitől tartani: a ‘vén macskák’ nem lőnek mellé az „Infinite”-tel. Az új album minősége teljesen összemérhető a ragyogó elődjével, a „Now What?!”-tel (2013), vagyis megőrzi a zenekar jellegzetes hangzásvilágát, de akad benne néhány kisebb dalszerzői meglepetés is. A keményrock nagypapái még mindig tudnak teljes erőből odacsapni, ezt már a nyitó energiakatalizátor, a „Time for Bedlam” is bizonyítja, amely méltón folytatja a Deep Purple erőteljes nyitódalainak hagyományát. Itt vannak Morse szikrázó gitárfutamai, Airey Hammond-orgonájának gazdag hangja, Glover szaftos basszusmenetei, Paice temperamentumos dobáttételei és Gillan jellegzetes énekes hősködése. A szövegek maradnak „szokványosak”, introspektív töltettel, főként a végzet asszonyairól és a rockzenész hosszú turnéélet-ről szólnak, kisebb részben pedig némi társadalomkritikát is tartalmaznak.
Az album dalainak többsége elég eklektikus, és elég szaftos szólót is tartalmaz ahhoz, hogy a leginkább elkényeztetett, régi rajongókat is megvigasztalja, akik meg vannak győződve róla, hogy kedvenceik csaknem öt évtizednyi pályafutás után is képesek újat mutatni. Most is többször kellemesen meglepnek, és bebizonyítják, hogy ennyi évtized után is lehet frissítőt alkotni, miközben a még aktív kortársaik többsége inkább a régi slágereit újrahasznosítja. A nyitó „Time for Bedlam”-nél is jellegzetesebb Deep Purple-szerzemény Morse ikonoklasztikus riffje miatt a kissé lassabb ritmusú „Hip Boots”, míg az „All I Got Is You” a kezdeti visszafogottság után Airey fantasztikus orgonaszólójának segítségével igazi hard rock/prog rock fúziós csemegévé érik. A „One Night in Vegas” sikeresen kalandozik valahol a blues és a funk között, a nosztalgikus báj pedig főként Airey zongorafutamainak köszönhető. Az olyan szerzemények, mint a „Get Me Outta Here”, szép bizonyítékát adják, hogy Gillan énekesi karizmája ennyi évtized után sem fakult meg egy cseppet sem, még ha átható sikolyai már régen a múlté is.
Az „Infinite” legérdekesebb és legfrissítőbb dalának járó díjat kétségtelenül a meglepő progmetal-csemege, a „The Surprising” érdemli, sötét hangulata miatt kissé a „Now What?!” remekművére, a „Vincent Price”-ra emlékeztet. A gitár és az orgona drámai harmóniái a középső részben picit Morse Flying Colors-os progrockos munkáira hajaznak. A hagyományosabb, hardrockos Purple-varázs kedvelői a funkos beütésű „Johnny’s Band”-ben találják meg a számításukat, míg az „On Top of the World”-öt erősen formálja Morse gitáros kombinatorikája, stílusában pedig határozottan emlékeztet a kilencvenes évek második felének néhány alkotására. Gillan kriptikus recitálása a dal közepén úgy hangzik, mint egy újabb tisztelgés a számtalan közül az emlékezetes brit színész, Vincent Price előtt. Az ütős „Birds of Prey” egy rövid, de érdekes átmenetet tartalmaz egy éteri részbe, ahol a melankolikus harmóniák uralkodnak, miközben Gillan az egész album legátélteb énekprodukcióját nyújtja. Az „Infinite” egyetlen mellétrafálása a The Doors-feldolgozás, a meglehetősen felesleges „Roadhouse Blues”, amelyet jobb lett volna bónuszdalként kislemezen kiadni. A Deep Purple pályafutása során készített néhány igen sikerült feldolgozást, de a „Hush” és a „Kentucky Woman” kivételével nem tulajdonítottak nekik említésre méltó jelentőséget, hogy véletlenül gyakran stúdióalbumra kerüljenek. A hosszú hagyománnyal ellentétben az „Infinite”-ről hiányzik az erős záródal, ami tulajdonképpen az egyetlen, ami valóban mínuszként írható az album rovására.
A keményrock bajnokai 2018-ban ünnepelik megalakulásuk ötvenedik évfordulóját, amelyet biztosan külön módon fognak megünnepelni. Ha az „Infinite” az utolsó stúdióalbumuk, akkor mindenképpen nagy stílusban búcsúznak: rendkívül kiváló művet alkottak, amely minden tekintetben méltó a híres életművükhöz, és szép bizonyíték arra, hogy a rock öreg rókái is, hatalmas tapasztalattal a hátuk mögött, képesek még nagyon szórakoztató és kalandos dalszerzői ötletekkel előrukkolni.
Felállás
Ian Gillan – ének, szájharmonika
Steve Morse – gitár, vokál
Roger Glover – basszusgitár
Don Airey – billentyűs hangszerek
Ian Paice – dobok
VENDÉGZENÉSZEK:
Bob Ezrin – extra billentyűk, vokál és ütősök
Tommy Denander – extra gitár (8)
Produkció
Bob Ezrin
Számlista
1. Time for Bedlam (4:35)
2. Hip Boots (3:23)
3. All I Got Is You (4:42)
4. One Night in Vegas (3:23)
5. Get Me Outta Here (3:58)
6. The Surprising (5:57)
7. Johnny’s Band (3:51)
8. On Top of the World (4:01)
9. Birds of Prey (5:47)
10. Roadhouse Blues (6:00) (The Doors-feldolgozás)
