Kiadó: Ear Music Records
Megjelenés dátuma: 2017
Produkció: Bob Ezrin
Az album hossza: 45.47 perc
Műfaj: Heavy Rock/Hard Rock
Értékelés: 8.0/10
A Deep Purple négyéves stúdiószünet után tér vissza az „Infinite”-tel, a jubileumi, huszadik stúdióalbumával, amely egyetlen eredeti tagjuk, Ian Paice dobos egészségügyi gondjai miatt talán az utolsó stúdiólépésük a visszavonulás előtt. Nem titok, hogy a jelenlegi Deep Purple-felállás bármelyik tagjának esetleges távozása egyben a legendás zenekar végét is jelenti. Egyelőre persze még minden nyitott, bár a küszöbön álló turné címe igencsak sokatmondó: „The Long Goodbye Tour”. Akárhogy is, a Deep Purple manapság a rockzene aranykorának egyik kevés megmaradt, szívós zenekara, amely rendszeresen koncertturnékra indul, közben pedig gond nélkül ad ki minőségi stúdióalbumokat, még ha nem is olyan gyakran, mint hajdanán. A nehézrock „nagy hármasának” úttörői közül a Deep Purple túlélte mind a Led Zeppelint, mind a nemrég visszavonult Black Sabbathot, bár rajtuk is megmutatkoznak már a kor bizonyos nyűgei.
Főleg azért, mert a zenekar jelenlegi felállása 2002 óta rendkívül szilárd kollektíva, nem kell tartani attól, hogy a „vén rókák” az „Infinite”-tel mellélőttek volna: az új lemez minőségben teljesen egyenrangú a remek elődjével, a „Now What?!”-tal (2013), vagyis megőrzi a jellegzetes hangzásvilágot, ugyanakkor tartogat néhány kisebb dalszerzői meglepetést is. A hard rock nagyapái még mindig teljes erőből tudnak odacsapni, amit már a nyitó energiakatalizátor, a „Time for Bedlam” is bizonyít, amely folytatja a Deep Purple erős nyitódalainak hagyományát. Itt van Morse szikrázó gitárfutama, Airey hammondjának gazdag hangzása, Glover szaftos basszusvonalai, Paice temperamentumos dobátvezetései és Gillan jellegzetes énekes hőzöngése. A szövegek „szokványosak” maradnak, introspektív töltettel, főként a femme fatale-okról és a rockzenész hosszú turnéélet szólnak, kisebb részben pedig némi társadalomkritikát is tartalmaznak.
Az album legtöbb száma elég eklektikus, és elég szaftos szólót tartalmaz ahhoz, hogy a leginkább elkényeztetett, régi rajongókat is kielégítse, akik biztosak benne, hogy kedvenceik csaknem öt évtizednyi alkotás után is képesek újat mutatni. Ezúttal is többször kellemesen meglepnek, és bebizonyítják, hogy ennyi évtized után is lehet valami üdítőt alkotni, miközben még aktív kortársaik többsége inkább a régi slágereit hasznosítja újra. Még a nyitó „Time for Bedlam”-nél is tipikusabb Deep Purple-alkotásnak hat Morse ikonoklasztikus riffjétől a kissé lassabb ritmusú „Hip Boots”, míg az „All I Got Is You” a visszafogott kezdet után Airey fantasztikus orgonaszólójának segítségével igazi hard rock/prog rock fúziós csemegévé érik. A „One Night in Vegas” sikeresen lavírozik valahol a blues és a funk között, némi nosztalgikus báj pedig főként Airey zongorafutamainak köszönhető. A „Get Me Outta Here”-hez hasonló szerzemények szép bizonyítékát adják, hogy Gillan énekesi karizmája ennyi évtized után sem fakult meg egy cseppet sem, még ha áthatoló sikolyai már rég a múlté is.
Az „Infinite” legérdekesebb és legfrissítőbb szerzeményének járó díjat kétségkívül a meglepő progmetal csemege, a „The Surprising” érdemli ki, sötét hangulatával, amely kissé a „Now What?!” remekművét, a „Vincent Price”-t idézi. A gitár és az orgona drámai harmóniái a középső részben könnyedén Morse Flying Colors-os progrockos teljesítményeit juttatják az eszünkbe. A hagyományosabb, hardrockos Purple-varázs kedvelői a funkos beütésű „Johnny’s Band”-ben találják meg a számításukat, míg az „On Top of the World”-re erősen hat Morse gitáros kombinatorikája, stílusában pedig sokban emlékeztet a kilencvenes évek második felének néhány megmozdulására. Gillan titokzatos recitálása a szám közepén úgy hangzik, mint a számos főhajtás egyike az emlékezetes brit színész, Vincent Price előtt. Az ütős „Birds of Prey” rövid, de érdekes átmenetet tartalmaz egy éteri részbe, ahol a melankolikus harmóniák uralkodnak, miközben Gillan az album legbelevalóbb énekesi alakítását nyújtja. Az „Infinite” egyetlen mellélövése a The Doors „Roadhouse Blues”-feldolgozása, amely elég felesleges, és jobb lett volna, ha bónuszdalként egy kislemezen jelenik meg. A Deep Purple pályafutása során készített ugyan néhány nagyon sikerült feldolgozást, de a „Hush” és a „Kentucky Woman” kivételével nem tulajdonítottak nekik említésre méltó jelentőséget, így nem is kerültek gyakran stúdióalbumra. A hosszú hagyománnyal ellentétben az „Infinite”-ről hiányzik egy erős záródal, ami tulajdonképpen az egyetlen igazi mínusz az albumon.
A hard rock bajnokai 2018-ban ünneplik megalakulásuk ötvenedik évfordulóját, amelyet biztosan különleges módon fognak megünnepelni. Ha az „Infinite” az utolsó stúdióalbumuk, mindenképpen nagy stílusban búcsúznak, hiszen kiváló művet alkottak, amely minden tekintetben méltó híres örökségükhöz, és szép bizonyíték arra, hogy a rock vén rókái is, ekkora tapasztalattal a hátuk mögött, képesek még igencsak szórakoztató és kalandos dalszerzői ötletekkel előrukkolni.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Time for Bedlam (4:35)
2. Hip Boots (3:23)
3. All I Got Is You (4:42)
4. One Night in Vegas (3:23)
5. Get Me Outta Here (3:58)
6. The Surprising (5:57)
7. Johnny’s Band (3:51)
8. On Top of the World (4:01)
9. Birds of Prey (5:47)
10. Roadhouse Blues (6:00) (The Doors-feldolgozás)
Felállás:
Ian Gillan – ének, szájharmonika
Steve Morse – gitár, vokál
Roger Glover – basszusgitár
Don Airey – billentyűs hangszerek
Ian Paice – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Bob Ezrin – további billentyűs hangszerek, vokál és ütőhangszerek
Tommy Denander – további gitár (8)
