Szerző: Primož Novak
Előadó: Sepultura
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: year_month
Játékidő: 46:05
Értékelés: 4.3/5
Sepultura. Egy név, amely manapság is sokaknak szálka a szemében, pedig Max Cavalera távozása óta húsz év telt el, a régi rajongóknál mégis tart a harag. Ez érthető, hiszen a Sepultura sokat változott, és ez a változás a többségnek nem tetszik. Erről a végtelenségig lehetne ragozni, úgyhogy inkább hagyjuk is a témát.
A Sepultura, pontosabban a egykor legendás banda mai felállása közel négy év után tért vissza új lemezzel, amely a 2013-as The Mediator Between Head and Hands Must Be the Heart utódja. Az az album valahogy nem aratott túl jó fogadtatást. Ennek oka elsősorban Ross Robinson nem megfelelő produkciója volt, aki a Roots lemeznél is nagy bajt csinált, és az utolsó albumon sem végzett éppen briliáns munkát. A Sepultura úgy tűnik, tanult a leckéből, és a neves producerhez, Jens Bogrenhez fordult, akinek kiváló referenciái vannak. Bogrennél pedig köztudottan nincs „fércmunka”. A várakozások kétségkívül magasak lehetnek.
A Machine Messiah, a banda 14. stúdióalbuma, nyugodtan indul a címadó dallal, amelyben Derrick Green dallamos éneke emelkedik ki. Ez elég szokatlan, bár Green az előző lemezeken is megmutatta énekesi képességeit. A szám lassan bontakozik ki, a végére kap egy kis lendületet, de komoly földrengés nincs. Úgy tűnik, a Sepultura még komolyabban elköteleződött az album konceptuális jellege mellett. A második dallal, az I Am The Enemyvel megmutatja agresszív oldalát. A szám hardcore-os beütésű, ami nem újdonság, de meglepi a mostani dobos, Eloy Casagrande blast beatekkel és gyors lábgéppel a breakdownban. A Phantom Self az album egyik legnagyobb meglepetése. A dal tribal ütősökkel indul, később pedig kiderül, hogy érdekes a felépítése és ritmikailag is változatos. Leginkább Andreas Kisser szólója ragad meg, amely egy vendégként közreműködő tunéziai együttes hegedűivel egészül ki. Mindenképpen erős szám, a Sepulturához képest kifejezetten progresszív.
A folytatásban jó néhány meglepetés vár ránk. Nem minden dal győz meg, de a végén kiderül, hogy erős, változatos és kidolgozott lemezről van szó. Kiemelkedik például az instrumentális Iceberg Dales, amely folyamatosan építkezik, a remek dobjáték miatt pedig technikai tökéletességével nyűgöz le. Az egyik legérdekesebb szám a Sworn Oath, főleg összetettebb természete és szokatlansága miatt. A Silent Violence és a Vandals Nest az agresszivitásával fog lenyűgözni. Különösen a Vandals Nestben érezni erőteljes thrash-töltetet. Az album a kissé morbidabb Cyber God-dal zárul, amely magát az album üzenetét hangsúlyozza. A lemez témája a társadalom robotizálódása és annak következményei. A Sepultura különböző módokon próbálja bírálni a mai társadalmat. Ez az elmúlt években koncepcióalbumokban és intellektuálisabb szövegvilágban mutatkozott meg. Hát, most sem tér el az elképzeléseitől.
Az elmúlt két évtizedben a Sepultura hajtóereje Andreas Kisser gitáros. A korábbi kiadványokon időnként úgy tűnt, hogy Kisser kifogyott az ötletekből, a Machine Messiah-n viszont az ötletek frissnek és újszerűnek hatnak, ami egy több mint három évtizede a színtéren lévő bandától több mint dicséretes. Az albumot azért nem csak dicsérnénk, mert nem minden teljesen meggyőző. Egyes részek kissé el vannak nyújtva, de szerencsére nincs mesterséges nyújtás érzése. Produkciós szempontból a lemez valóban kiváló, hangzásban is a Sepultura két évtized óta először hat masszívan. Kisser gitárja meggyőző, éppúgy a remek dobolás, ami a Sepulturánál kulcsfontosságú. Eloy Casagrande a stílusával a legegyszerűbb riffet is érdekessé teszi. Green éneke is karakteres és erős. Mindenekelőtt az énekének sokszínűségét kell megdicsérni. Marad még Paulo Jr. basszusgitáros, aki háttérben marad és csupán a gitár támasza, kiemelkedő futamokról itt nincs értelme beszélni, így Paulo Jr. sajnos a banda gyenge pontja marad.
Nehéz volt elképzelni, hogy a Sepultura jelenlegi felállása ennyi év után ilyen meggyőző anyagot tud letenni az asztalra. A Machine Messiah néhány hiányossága ellenére a Sepultura legerősebb lemeze azóta, hogy Derrick Green csatlakozott a bandához. Az album változatos, kidolgozott és tele van meglepetésekkel. A progresszív betétek bevezetésével pedig sok reményt ad a jövőre nézve. A Sepulturának csak annyit kell tennie, hogy képzett producerekkel dolgozik tovább, megfontoltan áll neki az új anyag megírásának, és láthatóan időt is hagy magának.
Felállás
Andreas Kisser – gitár
Derrick Green – ének
Eloy Casagrande – dob
Paulo Jr. – basszusgitár
Produkció
Jens Bogren
Számlista
01. Machine Messiah
02. I Am The Enemy
03. Phantom Self
04. Alethea
05. Iceberg Dances
06. Sworn Oath
07. Resistant Parasites
08. Silent Violence
09. Vandals Nest
10. Cyber God
