Előadó: Biffy Clyro
Kiadó: Warner Bros. Records
Megjelenés: 2016
Játékidő: 38:57
Értékelés: 3/5
Nehéz elhinni, hogy manapság, amikor rengeteg felmelegített zenei levest kínálnak nekünk, és a régi vágású bandák, mint az ACDC, az Aerosmith, a Guns’ n’ Roses és hasonlók uralják a terepet, egy viszonylag fiatal, írországi zenekar, a Biffy Clyro fel tud kapaszkodni egészen a csúcsra. A csapat már olyan albumokkal felhívta magára a figyelmet, mint az Opposite, az Only Revolution és a Puzzle. Mindhárom nagyon előkelő helyen végzett a brit albumlistán. A legutóbbi, Opposite óta eltelt kétéves szünet után a fiúk újra beléptek a stúdióba, és felvették az „Ellipsis”-t. Mostanra már nem kérdés, hogy a bolygó egyik legmenőbb zenekaráról van szó. Az „Ellipsis” rögtön felugrott a brit lista élére. A srácok azzal is büszkélkedhetnek, hogy 2017-ben a Download fesztivál egyik főszereplőjeként állhatnak színpadra.
Nem túl hosszú albumról van szó, alig 40 percig tart, ami bizonyos szempontból logikus is, hiszen az elődje két CD-n jelent meg, és 77 perc 45 másodperc volt. A borítón fehér alapon mindhárom tag aktfotója látható, ami kétségkívül jó húzás a női közönség figyelmének megszerzésére.
Az első single-lel indul, amelyet még a lemez megjelenése előtt mutattak be a világnak, a címe The Wolfs Of Winter. A hallgató rögtön megkapja a zenekar mindent elsöprő hangzásának egy adagját. A hangzás kiválóan megmunkált, sokkoló és egyszerűen tökéletes. Már egy kicsit túl tökéletes is. Minden komplexitása ellenére a szám nagyon hallgatható. Olyan érzésünk támad, mintha a zenekar már itt elmondana mindent. Sokféle hangulatból és riffből áll össze. A szám szövege viszont kissé erőltetettnek hat, hiszen a múltban Simon Neil sokkal jobb metaforákkal örvendeztetett meg minket. A szám után egy szépen hömpölygő dallam jön. A következő, Friends And Enemie című dalban a „szövegíró” kicsit jobban magára talál, de még mindig nem győz meg teljesen. Viszont megjelennek az első érzések, hogy az új album talán inkább a pop felé hajlik. A számnak viszonylag unalmas az alapja, de a hangzás még mindig meggyőző.
Következik az Animal Style. Valószínűleg az album legjobb száma, amely igazi fényében mutatja be a Biffyt, és az ember lassan reménykedni kezd a hátralévő részt illetően. A Fender Stratocaster gitárok nyersességét jól összekötik a rosszcsont fiúk témájával. Mondhatni, hang és kép tökéletesen passzol egymáshoz. Az utóbbi évek egyik legjobb száma. Aztán jön egy váratlan állomás: a Re-arrange. Hölgyeim és uraim, ez valószínűleg a legjobb példa arra, hogyan lehet minimalizmussal valóban kiváló számot írni. Bár a szöveg direkt, semmi sem zavar. Hipnotikusan elfelejtünk mindent, amit eddig hallottunk. A szám minden lehetséges csillagot megérdemel, mert minden a megfelelő mértékben van benne, és biztos vagyok benne, hogy a lányok egyetértenek velem. Az album úgy tűnik, számról számra egyre jobb lesz, de a Herex és a Medicine mindent megváltoztat. Félig ballada, félig nem. Néhány részlet ugyan azt sejteti, hogy a dolog talán még kinyílik, de sajnos nem jutunk el a kielégüléshez. Újabb próbálkozás következik keményebb hangzással az On a Bang című számmal, ami egyszerűen nem elég jó ahhoz, hogy helyrehozza az előzők hagyta szájízt. Talán az kissé balul sikerült szövegelés miatt is. Az az érzésünk, hogy az albumot kicsit erőltetve írták meg, mert a gyenge metaforák érzete folyamatosan jelen van. A helyzet csak tovább romlik a Small Wishes című számmal. Nincs vele semmi baj. Remek szám lehetne mondjuk a The Proclaimersnek, de nem egy olyan formációnak, mint a Biffy Fuckin’ Clyro. Karácsonyi dalként indul, de a „csilingelést” sajnos valami más célra használják.
Most már tényleg alig várjuk, hogy vége legyen az albumnak, és itt van a Howl. Szerény véleményem szerint a négy meghallgatásra érdemes szám egyike, és minden szempontból kiváló minőségű. Az ember elgondolkodik, hogyan sülhet el az összes többi ilyen rosszul? Tényleg Simon az összes energiáját egy marék számba fektette az albumon, a többit pedig cserbenhagyta? A Howl szövege remek, hangzása friss, az énekdallamai pedig ötletesek. Főleg a vokálok. Bravó, fiúk!
Következik az álmodozó People, amelyet a hallgatónak még kedve sincs végighallgatni. A Don’t Won’t Can’t viszont az album egyik utolsó reménysége. Közepesen jó szám, olyan dallammal, ami a bőr alá kúszik, de felépítésével sajnos egyáltalán nem győz meg.
Ezután még egy kis kísérletezés jön az In The Name Of Wee Man című számban. Elfogadható! Sokan mondják majd, hogy ez is megér egy meghallgatást, de engem hallgatóként túlságosan összezavar. A refrén jól elkap, és feláll tőle a szőr a hátunkon. A felépítés furcsán hat, rengeteg érzés keveredik benne, akárcsak az első számban, a The Wolfs Of Winterben. Akkor ez nem zavart. Talán csak rossz szájíz maradt bennünk az egész albumtól.
Biffy Clyro – Wolves of Winter (hivatalos videó):
Felállás
Simon Neil – ének, gitár
James Johnston – basszusgitár, vokál
Ben Johnston – dob, ütőhangszerek, vokál
Producer
Biffy Clyro & Rich Costey
Számlista
1. Wolves of Winter
2. Friends and Enemies
3. Animal Style
4. Re-Arrange
5. Herex
6. Medicine
7. Flammable
8. On a Bang
9. Small Wishes
10. Howl
11. People
