Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Enid, The
Kiadó: Operation Seraphim
Megjelenés: 2015
Játékidő: 38:24
Értékelés: 3.5/5
Robert John Godfrey brit billentyűs, zeneszerző, hangszerelő és filozófus a Barclay James Harvesttel az 1970-es évek elején folytatott rövid, de viharos együttműködése után alkotói életműve nagy részét a szimfonikus progrock jegyében játszó The Enidnek szentelte, amelyet még 1973-ban alapított. A The Enid zenekari megközelítésével, amelyben általában a klasszikus zene állt az első, a rock pedig a második helyen, éppen a punk-invázió kellős közepén hívta fel magára a figyelmet, így ez az egyik lehetséges magyarázat arra, miért nem ért el soha nagyobb kereskedelmi sikert, noha a hetvenes évek második felében született korai munkáik valódi műfaji klasszikusok. A The Enid a hosszú pályafutás és az állandó lemezkiadás ellenére – az 1999 és 2007 közötti, kissé hosszabb szünetet/feloszlást leszámítva – a mai napig meglehetősen észrevétlen maradt, még a szimfonikus prog rajongói körében is.
Az érdeklődés a zenéjük iránt az „Invicta” (2012) megjelenése után éledt fel újra valamelyest. Az album kiváló közönségfogadtatásban részesült, és a kritikusok többsége is elismerően szólt róla. Ez új alkotói lendületet adott Godfreynek, aki az Alzheimer-kór diagnózisa miatt éppen akkor készült nyugdíjba vonulni, és meggyőzte, hogy maradjon a zenekarban, amelyet 1973-ban hívott életre. A zseniális zeneszerző és billentyűs ugyanis az Alzheimer-kór mellett régóta cukorbetegséggel és krónikus depressziós rohamokkal küzd, és azt tervezte, hogy visszavonul, a helyét pedig átengedi valakinek, aki fiatalabb, így az eredeti The Enid-tagok közül ebben az esetben csak a dobos, Dave Storey maradt volna.
A The Enid még ambiciózusabban lépett be 2015-be, mint valaha, és jó látni, hogy Godfreyt a felhalmozódott betegségek nem küldték idő előtti nyugdíjba, hanem amíg ereje engedi, minél több új zenét szeretne rögzíteni: ebben az évben nem kevesebb mint két stúdióalbum felvételéről döntöttek. Az első közülük a „The Bridge”, amelyen Godfrey és az énekes, Joe Payne a The Enid zenéjének klasszikus elemeit szerette volna mélyebben, részletesebben feltárni. A „The Bridge” egyes zenekari hangszereléseit és vokáljait Jason Ducker szimfonikusan megnemesített gitárfutamai, valamint Max Read vezette kórushangszerelések egészítik ki. A klasszikus zenébe való teljes elmerülés azt jelenti, hogy a „The Bridge”-en – amely állítólag a bejelentett, egymással összefüggő stúdióalbum-trilógia első darabja – nincs hely basszusgitárnak és dobnak.
A (progresszív) rockzene rajongóinak többségének ez persze nem fog túlzottan tetszeni, a zenekarnak viszont ez a lépés talán más műfajok híveit is megnyeri, élükön a zenekari és kamarazene kedvelőivel – természetesen azokat, akik nem túlzottan megcsontosodott puristák és hagyománytisztelő sznobok. A „The Bridge” egyes zenekari hangszerelései rendkívül szépek, a legtöbb kompozíción átszűrődő általános, ódivatú romantika pedig igazi balzsam a léleknek, amely szeretne kicsit megpihenni a modern „civilizáció” nyomásától, és gondolatban visszatérni egy sokkal egyszerűbb korba. A „The Bridge” egyetlen gondja, hogy a legtöbb zenekari motívum túlzottan ismétlődő, és olykor úgy hangzik, mint egy összefércelt kollázs a korábbi The Enid-albumokról már hallott ötletekből. Ez tulajdonképpen nem meglepő, hiszen a négy teljesen újonnan született szerzeményen kívül a korábbi lemezek újraaranzsált darabjai dominálnak, csak éppen más címekkel, amiért a lustaság miatt persze külön megrovás jár. A „The Bridge” korai változatai egy rejtett számot, a „Silence”-t is tartalmazzák, amely semmi különös, és könnyű nélkülözni.
A „The Bridge” elsősorban a zenekari és operett jellegű zene kedvelőinek fog tetszeni, miközben nehéz elképzelni, hogy – a Queen egy-egy különleges rajongóján kívül, aki majd élvezni fogja a gazdag vokális harmóniákat és Joe Payne operettes megközelítését, amelyben akad némi hangi rokonság a legendás Freddie Mercuryval – bárki mást megérintene azok közül, akik a szimfonikus hangzásnál jobban esküsznek a gitárokra épülő rockra és a hatásos ritmusszekcióra. Utóbbiakat a „The Bridge” a klasszicista hangszerelések és kamaravokálok kutatásával nagy valószínűséggel eléggé untatni fogja, a régi The Enid-hívőknek viszont – annak ellenére, hogy az album közel sem mérhető a kultikus szimfonikus progresszívek korábbi csúcsaihoz, például az „Invictá”-hoz – van néhány ok a jókedvre, hiszen hangulatilag rendkívül gazdag termékről van szó, amelynek egyes szövegein átüt Godfrey társadalomkritikus és ökológiai tudatosságú filozófiája. A The Enid életművének csúcsára a „The Bridge” a korábbi művek lusta átdolgozása és az egyes motívumok túlzott ismétlődése miatt persze nem kerül fel, de mégis jó hallani, hogy Godfrey társasága ennyi év után is hű maradt eredeti zenei küldetéséhez.
Felállás
Robert John Godfrey – billentyűk és zenekari hangszerelés
Jason Ducker – gitár
Max Read – kórus, programozás
Joe Payne – ének
Produkció
Max Read és Robert John Godfrey
Számlista
1. Earthborn (4:19)
2. ‘Til We’re Old (1:59)
3. Dark Corner Of the Sky (4:47)
4. Bad Men (3:47)
5. My Gravity (7:08)
6. Wings (5:02)
7. First Light (4:51)
8. Autumn (4:33)
9. Silence – bonus track (1:56)
