Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Iron Maiden
Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés: 2015
Játékidő: 92:11
Értékelés: 4/5
A »The Book of Souls« az Iron Maiden, ez a heavy metal-intézmény tizenhatodik stúdióalbuma, amely már megjelenése előtt is több fontos mérföldkövet állított a pályájukon. A »The Book of Souls«, kétségkívül 2015 legjobban várt metállemeze ugyanis az első dupla albumuk, és öt évvel az elődje, a »The Final Frontier« (2010) után jelent meg. Ez egyben a leghosszabb szünet két Iron Maiden-stúdióalbum között a zenekar történetében, míg a Bruce Dickinson énekes szerzésében készült, 18 perces »Empire of the Clouds« a leghosszabb szerzemény, amit valaha írtak: hosszban az első helyről kiszorította a »Powerslave« (1984) klasszikusát, a »Rime of the Ancient Mariner«-t.
A 92 percével egyben a leghosszabb lemezük is, és ha a zenében a minőség fő mércéi az egyes szerzemények hossza és a projekt ambíciója lennének, akkor a »The Book of Souls« vitathatatlanul a legnagyobb nyertes lenne eddigi diszkográfiájukban. Az »Empire of the Clouds« mellett még két hosszú dal van rajta: a több mint 13 perces »The Red and the Black« és a jó tíz percig tartó címadó szám.
A kedvező hangzásról ezúttal is a régi munkatárs, Kevin Shirley gondoskodott, a lemez megjelenését viszont több hónappal elhalasztották, mert Dickinson nyelvén rákos daganatot találtak, így először meg kellett várni a gyógyulását. Bruce a kemény kezelés után szerencsére jól kikecmergett, és a „The Book of Souls” énekes feladatait is egész jól teljesítette, bár gyakran hallani, hogy énekhangja az évek során lassan, de megállíthatatlanul gyengül. Ez az igazat megvallva az ő korában teljesen normális, így már senki nem várja el tőle, hogy úgy énekeljen, mint mondjuk harmincévesen.
A banda főnöke, Steve Harris basszusgitáros, aki a lemezen ezúttal is játszott billentyűn, a „Seventh Son of a Seventh Son” (1988) című koncepciómestermű megjelenése után évekkel kezdett azon törni a fejét, hogyan vezetheti vissza egyszer az Iron Maident az „aranykor” hangzásvilágához és ahhoz, amit manapság a legtöbben progresszív metalnak hívnak. Ez különösen jól látszott az elmúlt tizenöt év lemezein, élükön a »The Final Frontier«-rel (2010). Az már nagyon közel került a kívánt stílushoz, és várható volt, hogy a »The Book of Souls« a következő lépés lesz ezen az ambiciózus úton.
Sokkoló zenei meglepetéseket – ahogy várható volt – nem találunk egy olyan bandától, amely az alkotói csúcsát a nyolcvanas években érte el. Az igazat megvallva az egyetlen dal a lemezen, amely valamennyire meggyőző kapcsolatot mutat a prog metallal/rockkal, a remek »Empire of the Clouds«, amelyről a kritika utolsó részében többet is mesélek. Dave Murray és különösen Adrian Smith ezúttal is megmutatta magát jellegzetes, jól elültetett gitárszólóival és felismerhető kettős harmóniáival, amelyek minden régi rajongót boldoggá tesznek. A banda „gyenge láncszeme” ezúttal is Janick Gers, aki hardrockos gitárfűzögetésével időnként megint kissé idegesít, bár az egyes dalokat nem teszi tönkre. Azt azért el kell ismerni, hogy Harrisszel közösen szerezte a címadó számot, amely a „The Book of Souls” legjobb darabjai közé tartozik. A dobos, a vidám természetű Nicko McBrain az egész albumon megbízhatóan szilárd, a ritmikailag várható mederben marad, vagyis különleges szólókísérletekkel most nem hozakodik elő.
Mindezen ambíció ellenére a »The Book of Souls« nem koncepcióalbum, így a »Seventh Son of a Seventh Son« továbbra is az egyetlen konceptlemezük, bár az új stúdióprojekt szövegeinek többsége a lelkek, a halhatatlanság, az élet és halál kérdése és más, az Iron Maidentől meglehetősen tipikus témák körül forog, ami a címadó számon érződik a legjobban.
A nyitó energiakatalizátor, az »If Eternity Should Fail«, amelyet eredetileg Dickinson jövőbeli szólólemezére szántak, lassú, drámai bevezetőt tartalmaz (ezúttal keleties motívummal), olyat, amilyet a hallgató az Iron Maidentől már csendben várni is szokott. Aztán jön az elkerülhetetlen, ütős átmenet az epikus szakaszba, ahol a háromszólamú gitárharmóniák uralkodnak. A régi, bevált recept, amely még mindig működik, egy hatalmas, jól kivitelezett refrénnel van megtámogatva, így a dal ezen a téren is folytatja az Iron Maiden régi hagyományát az erős nyitószámokról, amelyet a múltban csak ritkán szakítottak meg. Az egyetlen meglepetés a rövid, záró, narratív betét, amelyben Eddie „unokatestvére”, Necropolis szólal meg; hasonló „filmes” monológot az Iron Maiden utoljára a »Rime Of The Ancient Mariner«-ben engedett meg magának.
A »Speed of Light«, amelynek nyitó riffje kissé a »Futureal«-t idézi, kislemezként jelent meg, és egyben az egyik ritka tömören felépített dal a »The Book of Souls«-on, ahol különben irigylésre méltó méretű szerzemények dominálnak. Alapvetően az új kislemez nem különösebb, ami a nem túl látványos refrénjére is igaz. A szokásos Iron Maiden-mércével szinte keményrockos teljesítmény, amely a teljes album összefüggésében, a megfelelő helyre téve sokkal jobban hat, mint önmagában. Ez egyike azoknak a daloknak, amelyeket rádiós slágernek szántak, hogy versenyre keljen a múlt klasszikusaival, mint a »Two Minutes to Midnight«, a »Wasted Years« és a »Can I Play With Madness«, de ez korántsem sikerül neki, bár összehasonlíthatatlanul jobb a múlt kislemezbukásainál, mint például a »Wildest Dreams« és a »Holy Smoke«. A »Speed of Light« inkább nagyon érdekes kísérőklipje miatt marad meg a közös emlékezetben, amelyet a videójátékok története ihletett.
A »The Great Unknown« ígéretes alapokkal indul, lassú bevezetővel, ahol főleg Dickinson éneke építi lassan, de sikeresen a feszült hangulatot. A folytatás jóval kevésbé izgalmas: a dolog néhány jó ötlet és ízléses gitárharmónia ellenére sem fejlődik a megfelelő irányba, hogy a dal bekerülhetne az „örökké élő” Iron Maiden-sztenderdek közé. Ehhez a kudarchoz hozzájárul a meglehetősen jellegtelen, gyorsan felejthető refrén is.
A »The Red and the Black«, Harris több mint 13 perces büszkesége rövid basszusszólóval nyit, majd baljós ritmusba és vezérriffbe megy át, amely kissé a régi instrumentális klasszikus, a »Genghis Khan« főmotívumára emlékeztet. A dallamos motívum jól van kivitelezve, ugyanakkor a múltban már sokszor hallott »vo-oh-oh-oh-o« refrén rosszul átgondolt beleszövése, amely a koncertközönség átlátszó megmozgatására szolgál, rendkívül olcsón hat, és ennek az ambiciózusan megtervezett eposznak erősen lerontja az értékét és minőségét. Másrészt mégis dicsérni kell az instrumentális részeket az epikus aranzsmanokkal, Murray és Smith gitárötleteit és Dickinson énekét (persze ott, ahol nincs az előbb említett olcsó refrén, amely ennek az egyébként nagyon szolid dalnak az Achilles-sarka).
A »When The River Runs Deep« a szokásos Iron Maiden-viszonyokhoz képest meglehetősen átlagos teljesítmény, amely nem hagy maga után mélyebb érzelmi nyomot, és pillanatokra úgy szól, mint néhány sebtében összeragasztott hangszerelési ötlet halmaza, ahol a dal központi mondanivalója semmiképp sem bontakozik ki a benne rejlő lehetőségeknek megfelelően. Ennek a gyorsan felejthető szerzeménynek az egyetlen igazán érdekes dolga a jó gitárpasszázsok Murray és Smith szokásosan hatékony előadásában.
Az előző szám gyenge benyomását a címadó eposz erősen kijavítja, amely kétségkívül a „The Book of Souls” csúcspontjai közé tartozik, és az egyik ritka darab a lemezen, amely megérdemli a jövőbeli Iron Maiden-klasszikus státuszt. A megvadult, sötét bevezető rész kihegyezett riffekkel és dühös hangulatú Bruce-szal jól illik a majakultusz okkultizmusáról szóló feszült szöveghez, míg az epikus harmóniák grandiózus atmoszférát teremtenek. A hatalmas refrén, amelyet a háttérben ünnepélyes billentyűs hangszerelés támogat, ezúttal tényleg kiváló, és őszinte gratulációt érdemel. Az összhangulat ezúttal nagyon emlékeztet valamire, ami az Iron Maiden aranykorának közepén született, így végre sikerült elérniük a vágyott célt. A ragyogó átmenet az instrumentális szakaszba több mint nyilvánvalóan a »Powerslave« instrumentális örökzöldjét, a »Losfer Words (Big ‘Orra)«-t idézi, míg az epikus gitárharmóniák még tovább mélyítik a sikeresen felidézett nosztalgiát és egy réges-régen elmúlt, romantikus korszak varázsát.
A »Death Or Glory« megint egyike a lemez ritka, tömören felépített számainak, ahol a gitárfrázisok ismét a keményrockos alapokból merítenek. Ezúttal sem holmi nagyon látványos teljesítményről van szó, de harcias refrénjének köszönhetően is érdekesebb a »Speed of Light«-nál, és talán megfelelőbb választás lett volna az album fő kislemezének. Murray és főleg Smith gitárötletei megint magas szinten vannak, míg Dickinson bravúros énekét a meglehetősen gyenge szöveg sem rendíti meg.
A »Shadows of the Valley« újabb példa az ambiciózus, ígéretes alapokkal induló szerzeményre, amely a bevezetőben sokat ígér, de a végén nem hozza a várt eredményt, a szövegben a »Sea of Madness«-re tett nosztalgikus utalás ellenére sem. Hangulatában és szerkezetében ez a darab pillanatokra a »Dance of Death« (2003) sztenderdjét, a »Paschendale«-t idézi, ráadásul a szövege szintén a katonák szenvedéséről szól az első világháborúban. Az epikus befejezést megint kissé megrontják a „voh-oh-oh-oh-o” vokális harmóniák, amelyek azonban ezúttal mégsem hatnak túl ízléstelenül. Egyúttal ez egy újabb példa az elnyújtott Iron Maiden-dalra, amely valószínűleg jobb hatást érne el, ha legalább egy kicsit rövidebb lenne.
Az album jobb darabjai közé tartozik mindenképp a »Tears of a Clown«, amelynek szövegét a népszerű amerikai színész, Robin Williams depressziója és tragikus halála ihlette, és amely meglehetősen szokatlan, kiszámíthatatlan felépítést tartalmaz, míg a melankolikus hangulathoz sokat hozzátesznek a háttérben hatékonyan elhelyezett billentyűk is. A szöveg ezúttal az album jobbjai közé tartozik, és Dickinson átélt éneke meg a melankolikus hangszerelés segítségével meggyőzően rajzolja meg egy tragikus komikus képét közvetlenül a végzetes öngyilkosság előtt. A „The Book of Souls” rövidebb darabjai közül ez áll a legközelebb a jövőbeli klasszikus státuszhoz.
A »The Man of Sorrows«-nak természetesen semmi köze Dickinson hasonló című szólószerzeményéhez, kivéve, hogy a bevezető rész melankolikus, balladás betétet tartalmaz, ami nem tart sokáig, mert gyorsan jön az átmenet az ütős szakaszba kihegyezett gitárpasszázsokkal és a billentyűs háttér ötletes használatával. A refrén ezúttal is nagyon jól sikerült, a gitárharmóniák pedig megint pillanatokra nosztalgikusan szólnak. Ez egy újabb jó szerzemény, amely megerősíti, hogy a „The Book of Souls” második fele valamivel jobb az elsőnél.
A lemez legambiciózusabb szerzeménye, az »Empire of the Clouds« Dickinson „gyermeke”, amelyben először hallhatjuk Bruce-ot zongorázni, a szöveget pedig az R101 léghajó 1930-ban történt lezuhanása ihlette. Bruce zongorája és a hegedűs zenekari hangszerelések, amelyek Harris billentyűinek termékei, nem jelentenek semmi megrázóan izgalmasat, bár az eddigi Iron Maiden-környezetben újszerűen szólnak, és ezen a téren dicséretet érdemelnek. Néhány nagyon jó és friss ötlet ellenére ez az ambiciózus „szuperepikus dal”, amely több mint nyilvánvalóan játszik a progresszív rock elemeivel, végül kissé vegyes érzéseket hagy maga után. Az epikus, szimfonikus bevezető az igazat megvallva kissé elnyújtott, és meglehetősen ismétlődő motívumot tartalmaz, a dolgok pedig csak valahol az ötödik perc után válnak mozgalmasabbá és érdekesebbé. A háromszólamú harmóniák a várakozásnak megfelelően zseniálisak, míg érdekes ambiens fordulatot jelent az átmenet a hosszabb instrumentális szakaszba, amely mindenképp az album legremekebb pillanatai közé tartozik, és ahol a banda egyes tagjai, élükön a Murray–Smith duóval, bőséges instrumentális kreativitást mutatnak. A „szuperepikus dal” egyébként ugyanolyan meggyőző az instrumentális pillanatokban, mint Dickinson lírai kísérletében, amellyel drámaian mutatja be a léghajó lezuhanásának történelmi eseményét. A befejezés a várakozásnak megfelelően kiváló és épp eléggé érzelmes ahhoz, hogy nagyon jó benyomást hagyjon maga után. Bár meggondolatlan dolog volna a „Rime of the Ancient Mariner”-rel való esetleges összehasonlítás, amely – akárcsak néhány másik „aranykori” eposz – a mai Iron Maiden összefüggésében meglehetősen helytelen, a bandának el kell ismerni az „Empire of the Clouds” kapcsán a külön érdemet a megnövekedett igyekezetért, és azt, hogy megalkották az egyik legjobb teljesítményüket a nyolcvanas évek vége óta.
Az album megjelenése előtt felbukkant, rendkívül pompázatos beharangozókkal ellentétben (a legostobább Murray kijelentése volt, hogy ez a legjobb Iron Maiden-album a teljes történetükben) a »The Book of Souls« nem jelent kiemelkedő teljesítményt a hosszú életű és rendkívül sikeres heavy metal-bajnokoktól, hiszen minőségét tekintve elég vegyes eredményeket tartalmaz. Az viszont biztos, hogy a nyolcvanas évek vége óta ez a legambiciózusabban megtervezett lemezük, amely néhányszor tényleg elkápráztat váratlan ötleteivel, és felidézi a „régi szép időket”, de semmiképp sem mérhető a legjobb teljesítményeikhez, amikor a banda még sokkal jobb kondícióban volt.
Az Iron Maiden történetének egyik legunalmasabb borítóját – ahol Eddie (először háttér nélkül) úgy néz ki, mint a Street Fighter Dhalsimjának élőhalott unokatestvére, az elismert grafikus, Mark Wilkinson keze munkájaként, aki annak idején a Marillion kiváló, ötletekben gazdag borítóiról volt ismert – szinte nem is kell említeni. A borítóval kapcsolatban az egyetlen dicséretes dolog, hogy Eddie végre megint úgy néz ki, mint Eddie, valamint az eredeti Iron Maiden-logó visszatérése, amelyet utoljára a »The X Factor«-on (1995) használtak.
Az Iron Maiden rendkívül hűséges hívekről híres, akik kedvenceiknek az utóbbi években sok hibát, túlzó kijelentést és céges számításból született, mondhatni lusta húzást megbocsátanak, de közülük biztosan nem mindenki fog behódolni a mesterségesen keltett, eltúlzott „The Book of Souls”-eufóriának, amely a nem reális elvárások között már jóval a lemez megjelenése előtt eluralkodott. Ők majd reálisabban fogják megítélni az új albumot: mint egy nagyon szolid lemezt, amely egyenrangúan összehasonlítható a legtöbb albumukkal, amelyek Dickinson és Smith visszatérése után jelentek meg. Ez azonban még mindig nagyon szép teljesítmény a hosszú életű angol kollektívától, amely a nyolcvanas évek vége óta számos hullámhegyet és hullámvölgyet él át, és amelynek a stúdióban már rég nem kellene bizonyítania, hogy még nem való a „vén vasra”, mégis továbbra is jó zenét csinál, és sajátos koncertattrakció marad.
Felállás
Bruce Dickinson – ének, zongora az „Empire of the Clouds”-on
Steve Harris – basszusgitár, billentyűk
Dave Murray – gitár
Adrian Smith – gitár
Janick Gers – gitár
Nicko McBrain – dob
Producer
Kevin Shirley
Számlista
CD1:
1. If Eternity Should Fail (8:28)
2. Speed of Light (5:01)
3. The Great Unknown (6:37)
4. The Red and the Black (13:33)
5. When the River Runs Deep (5:52)
6. The Book of Souls (10:27)
CD2:
1. Death or Glory (5:13)
2. Shadows of the Valley (7:32)
3. Tears of a Clown (4:59)
4. The Man of Sorrows (6:28)
5. Empire of the Clouds (18:01)
