Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pink Floyd
Kiadó: Harvest Records
Megjelenés: 1983
Játékidő: 43:27
Értékelés: 3.5/5
A „The Final Cut”, ez a háború- és hidegháború-ellenes politikai kiáltvány, az utolsó Pink Floyd-album Roger Watersszel, sokkal inkább hasonlított a basszusgitáros-énekes szólóprojektjére, mint a legendás angol progresszív rockzenekar közös munkájára, amely az elmúlt század hetvenes éveiben szerzett világhírnevet. A Pink Floyd történetének egyik legvitatottabb lemeze koncepcióalbum volt, és némileg kevésbé ambiciózus folytatása a hatalmas sikerű remekműnek, a „The Wall”-nak (1979). Waters, aki sosem rejtegette szocialista filozófiai meggyőződését, ezen az egocentrikus projekten is folytatta csípős, antikapitalista, háborúellenes mondanivalóját, és megható módon emlékezett meg az apjáról, Eric Fletcher Watersről, akit a második világháború viharában veszített el, és akinek a „The Final Cut”-ot is ajánlotta.
Az album háborúellenes koncepciója Waters apjának személyes történetét érinti: ő a második világháborúban esett el abban a reményben, hogy a jövő nemzedékeinek békét biztosít, ami – mint mindannyian tudjuk – a későbbi évtizedekben sajnos nem teljesült. Waters különösen csalódott volt az akkori konzervatív brit kormányban, amelyet a neoliberalizmus hírhedt úttörője, Margaret ‘Maggie’ Thatcher vezetett, és amely ekkor háborúba bonyolódott Argentínával, hogy megtartsa a Falkland-szigetek brit gyarmati fennhatóságát. Waters a szövegekben más, akkoriban meghatározó világpolitikai vezetőkbe is belemar, élükön az amerikai elnökkel, Ronald Reagannel, akik a hidegháborús paranoia idején újra meg újra bele-belenyúltak a lehetséges nukleáris apokalipszis darázsfészkébe.
Rogerék „diktatórikus” étvágya a „The Final Cut”-on érte el a csúcsot: főproducerként ő maga írta az összes dalt, hangszerelést és szöveget. Már 1981-ben távozásra kényszerítette az eredeti billentyűst, Richard Wrightot, akinek ez az egyetlen olyan Pink Floyd-album, amelyen nem szerepel, David Gilmour gitáros-énekesnek és Nick Mason dobosnak pedig „jóindulatúan” kísérőhangszeresi szerepet szánt. A három zenész külön vette fel a saját részeit, hiszen Roger és David egymással már egyáltalán nem beszélt. Eleinte megpróbáltak úgy dolgozni a stúdióban, mint régen, de eredmény nélkül. Míg Roger a vendégzenészekkel őrjöngve rohangált a stúdióban, hogy minél előbb rögzítse a szerzeményeit, David és Nick szabadidejében inkább a ‘Donkey Kong’ videojátékkal játszott, így végül inkább külön vették fel az anyagot.
Roger Davidnek, akivel akkoriban úgy viszonyultak egymáshoz, mint kutya a macskához, csak egyetlen dalban engedte meg az éneklést, a „Not Now John”-ban, amely a „The Final Cut” számai közül még leginkább a klasszikus Pink Floydra emlékeztetett. Gilmour pár remek, legjobb korszakai szintjén álló szólóval járult hozzá, Mason szerepe viszont drasztikusan lecsökkent, többnyire különféle ütőshangzások használatára korlátozódott. Az ütőhangszerek zömét egyébként a vendégzenész Ray Cooper játszotta, a „Two Suns In The Sunset” dobjait pedig Andy Newmark. A zenekari hangszerelések nagy részéről a National Philharmonic Orchestra gondoskodott, a Wright távozása után tátongó űrt pedig az amerikai billentyűs (és későbbi neves filmzeneszerző) Michael Kamen, valamint a Status Quo billentyűse, Andy Bown próbálta befoltozni.
A „The Final Cut” a „The Post War Dream” című dallal nyit, amelynek szövege Roger csalódottságát sugározza amiatt, hogy az apja a háborúban olyan eszmékért halt meg, amelyek a modern társadalomban nem hullottak termékeny talajra, miközben a háborúk ma is a mindennapok részei. Kritikát kap a brit hajógyártás hanyatlása is, amely akkoriban japán kézbe került. Roger változatos hangja, amely a nyugodtságból a dühös cinizmusba csap át, mögött harmóniumon szóló, csendéletszerű hangszerelés kíséri. Az „Your Possible Pasts” fő érdekessége, hogy Roger a szövegben ismét felhasználja a „The Wall” baljós tanárfigurát, ezúttal múlt időben, amikor a későbbi brit kisgyerekek-kínzó, csupa optimizmus és győzelmi lelkesedés, éppen hazatér a háborúból. A civil életbe való visszatérése balul sül el, leginkább a birtokló természetű felesége miatt, aki felgyorsítja az átalakulását a későbbi pedagógiai szörnyeteggé. Ezt az átváltozást a zene remekül érzékelteti Roger képszerű, optimizmus és cinizmus között váltakozó éneklésével és David keserű gitárszólójával.
A tanár fiatalkori története a „One Of The Few”-ban folytatódik, ebben a rövid, depresszív dalban, amelyet eredetileg a „The Wall” számára szántak. A „When The Tigers Broke Free”, a néhai apa előtti újabb képszerű főhajtás, amely a „The Final Cut” 2004-es újrakiadásán található, szintén eredetileg a „The Wall”-on kellett volna megjelennie, de a zenekar többi tagja akkor túlságosan személyesnek ítélte. A pompázatos zenekari hangszerelés sikeresen kíséri Roger paranoiás énekexpresszióját. A tanár története a drámai „The Hero’s Return”-nel megy tovább, amely majdnem el tudja érni, hogy a gyűlölt, lelkileg tönkrement tanítóból rokonszenves figura legyen, hiszen az egyre inkább Cankar Martin Kačurjára emlékeztet. Ez is egy meg nem született „The Wall”-dal, eredeti címe „Teacher, Teacher” volt.
A „The Gunner’s Dream”, az album egyik csúcspontja, megrázó háborúellenes lélekharang, amely egy légvédelmi tüzér történetét meséli el: ő olyan jövő iránti vágyakozással hal meg, amelyben már nem lesznek háborúk. Vágyainak hiábavalóságát, valamint a háborúk és a terrorizmus mai uralmát Roger dühös éneke és egy kifejező szaxofonszóló érzékelteti, majd pompázatos szimfonikus hangszerelések törnek be. A „Paranoid Eyes”-on Roger törékeny zongorahangszerelések segítségével utoljára tér vissza az albumon a tanár alakjához, a volt háborús hőshöz, aki ezen a ponton az alkoholizmusba, majd végső személyes bukásba csúszik. A „Get Your Filthy Hands Off My Desert” egy újabb nagyon személyes darab, amelyben Roger teátrális és kissé szatirikus módon fejti ki filozófiai nézeteit a háborúkról és inváziókról, és mellékesen lehordja az akkori hidegháborús vezetőket, élükön Leonyid Brezsnyevvel (szovjet invázió Afganisztánban), Menachem Beginnel (izraeli invázió Bejrútban), Leopoldo Galtierivel (argentin invázió a Falkland-szigeteken) és Thatcherrel (az argentin invázióra adott megtorló válasz, amely kirobbantotta a falklandi háborút).
A „The Final Cut” egyik legképszerűbb és legsikerültebb darabja vitathatatlanul a „The Fletcher Memorial Home”, amelyben Roger hangja szinte szétszakad a dühtől és a cinizmustól, miközben fiktív szövegben bemutatja, mi történne, ha elhunyt apja otthonában összegyűlne az összes akkori vezető politikus, a hétköznapi emberek pedig dönthetnének a további sorsukról. Ez az érdekes és mély kompozíció Gilmour ragyogó gitárszólóját is tartalmazza, amely a „The Wall” legjobb hozzájárulásai szintjén áll. A „Southampton Dock”, siratóének a háborúba éppen induló (és koporsóban hazatérő) katonákért, finom akusztikusgitár-akkordjaival enyhe folkos ízt kap.
A címadó dal is egyike a számos szerzeménynek, amelyeket eredetileg a „The Wall”-ra szántak, és irányultsága alapján valóban egyenesen odatartozhatna. A szöveg egy öngyilkosságot elkövetni készülő figuráról szól, aki teljes elszigeteltséget, depressziót és szexuális frusztrációt él át, és ezzel erősen emlékeztet a „The Wall” főhősére, Pinkre. A megható zenekari hangszerelést David jellegzetes, melankolikus gitárszólója kíséri, ami Roger énekbeli kaméleonságával együtt azt eredményezi, hogy a dal a „The Final Cut” egyik csúcspontja lesz.
A már említett, hardrockos–progrock hibrid „Not Now John”-ban, az album legkeményebb és legkommerszebb irányultságú darabjában, ahol női kísérővokál-harmóniák is hallhatók, a mikrofon végre Gilmourhoz is eljut, bár Waters hangja időnként még így is „beleköp a levesbe”. David éneke és gitárjátéka itt úgy szól, mintha az összes felgyülemlett, Rogerrel és a zenekar akkor már csak papíron létező működésképtelenségével kapcsolatos frusztrációját ki akarná adni magából. A szöveg, amelyben a Pink Floyd történetének legtöbb trágár szava szerepel, keserű támadás a háborúval és haszonnal megszállott, kapzsiság uralta modern társadalom ellen, és sajnos ma is átkozottul aktuálisan cseng (valójában jobban, mint valaha). A záró „Two Suns In The Sunset” a fatalista szöveg ellenére – amelyben egy nukleáris robbanás miatt két ‘nap’ látszik az égen – hangulatában rendkívül kellemes háborúellenes lélekharang. Itt érdemes megemlíteni, hogy Andy Newmarknak kellett Masont helyettesítenie a dobok mögött, mert az utóbbi technikailag nem volt képes végigvinni a bonyolult tempóváltásokat.
Waters személyes frusztrációi, amelyek a „The Final Cut”-on érték el a csúcspontjukat, valószínűleg hitelesebben hatottak volna szólódebütként, ahelyett hogy a Pink Floyd keretein át vetítette ki őket, régi sorstársait pedig puszta kísérői szerepre kárhoztatta. Mindazonáltal sikerült neki átadnia a világnak azokat a traumákat, amelyek akkoriban égették, és az album egésze sem lett pusztán másodrangú folytatása a „The Wall” klasszikusának. A Roger és David közötti, évek óta húzódó feszültségek 1983-ban értek a csúcsra, így nem csoda, hogy abban az évben nem volt koncertturné. Amikor Roger 1984-ben kiadta szólódebütjét, a „The Pros And Cons of Hitch Hiking”-et, számára a Pink Floyd egyszerűen már nem létezett, Gilmour és Mason viszont más véleményen volt, ezért ezen alaposan ‘fellázadtak’.
A következő évben a Pink Floyd történetének legrosszabb fejezete jött: per, amelyben a Pink Floyd név használatának jogai Davidhez és Nickhez kerültek, Roger pedig megtartotta a színpadi díszletek és koncepciók nagy részének monopóliumát. Több mint két évtizedig semmilyen kapcsolat nem volt Waters és Gilmour között, de a ‘Live 8’ fellépés után a viszonyuk végre jelentősen felmelegedett, így egy-egy közös fellépés már nem teljesen sci-fi.
A szövegekben uralkodó akkori hidegháborús témák miatt a „The Final Cut” valamivel gyengébben állta ki az idő próbáját, mint a legtöbb Pink Floyd-album, bár, ironikus módon, a hidegháború az utóbbi időben ismét aktuálissá válik, hiszen a történelem keserű módon újra ismétli önmagát. Sok zenerajongó szerint a zenének távol kellene maradnia a politikától, és többnyire igazuk is van, mivel ez általában kölcsönös visszaéléshez vezet, de akadnak ritka kivételek is, mint Waters és főleg Frank Zappa, akik mindig megtalálták a helyes, intelligens és gyakran groteszk módot a politika, a rendőrállam, valamint az értelmetlen társadalmi intézmények és minták kigúnyolására. Éppen ez a „The Final Cut” fő erénye, amiért Roger távozása után oly sok Pink Floyd-rajongó annyira hiányolta a szövegeit.
Felállás
Roger Waters – basszusgitár, akusztikus gitár, ének
David Gilmour – gitár, ének a „Not Now John”-on
Nick Mason – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Michael Kamen – zongora, harmónium
Andy Bown – Hammond-orgona
Ray Cooper- ütőhangszerek
Andy Newmark – dob a „Two Suns In The Sunset”-on
Raphael Ravenscroft – tenorszaxofon
National Philharmonic Orchestra (karmester és hangszerelő: Michael Kamen)
Produkció
Roger Waters, James Guthrie és Michael Kamen
Számok listája
1. The Post War Dream (3:00)
2. Your Possible Pasts (4:21)
3. One Of The Few (1:26)
4. The Hero’s Return (2:58)
5. The Gunners Dream (5:04)
6. Paranoid Eyes (3:49)
7. Get Your Filthy Hands Off My Desert (1:19)
8. The Fletcher Memorial Home (4:10)
9. Southampton Dock (2:05)
10. The Final Cut (4:53)
11. Not Now John (5:03)
12. Two Suns In The Sunset (5:17)
