Kiadó: EMI
Megjelenés dátuma: 1983. 3. 21.
Produkció: Roger Waters, James Guthrie & Michael Kamen
Az album hossza: 43.14 perc
Műfaj: Art Rock
Értékelés: 7.5/10
A háborúellenes és egyben hidegháborús politikai kiáltvány, a „The Final Cut”, az utolsó Pink Floyd-album Roger Watersszel, inkább a basszusgitáros-énekes szólóprojektjére hasonlított, mint a legendás angol progresszív rockzenekar csapatmunkájára, amely a múlt század hetvenes éveiben szerzett világhírnevet. A Pink Floyd egész történetének egyik legvitatottabb albuma koncepcióalbum volt, és a hatalmas sikerű mestermű, a „The Wall” (1979) valamivel kevésbé ambiciózus folytatása. Waters, aki sosem rejtette véka alá szocialista filozófiai meggyőződését, ezen az egocentrikus projekten folytatta csípős antikapitalista, háborúellenes kiáltványát, és megindító módon tisztelgett apja, Eric Fletcher Waters emléke előtt, akit a második világháború forgatagában veszített el, és akinek a „The Final Cut”-ot is ajánlotta.
Az album háborúellenes koncepciója Waters apjának személyes történetét érinti, aki a második világháborúban esett el abban a reményben, hogy békét biztosít a jövő nemzedékeinek – ami, mint mindannyian tudjuk, sajnos nem valósult meg az azt követő évtizedekben. Waters különösen csalódott volt az akkori konzervatív brit kormányban, amelyet a neoliberalizmus hírhedt úttörője, Margaret „Maggie” Thatcher vezetett, és amely épp háborúba keveredett Argentínával, hogy megtartsa a Falkland-szigetek brit gyarmati területét. Waters a szövegekben más, akkoriban aktuális világvezetőket is megcsíp, élükön az amerikai elnökkel, Ronald Reagannel, akik a hidegháborús paranoia idején többször beledöftek a lehetséges atomapokalipszis darázsfészkébe.
Roger „diktátori” étvágya a „The Final Cut”-on érte el a csúcsot, ahol főproducerként egymaga írta az összes dalt, hangszerelést és szöveget. Már 1981-ben távozásra kényszerítette az eredeti billentyűst, Richard Wrightot, akinek ez volt az egyetlen Pink Floyd-albuma, amelyen nem szerepelt, a gitáros-énekes David Gilmournak és a dobos Nick Masonnek pedig „jóindulatúan” kísérőhangszeresi szerepet szánt. A három zenész külön vette fel a saját részét, hiszen Roger és David már egyáltalán nem beszélt egymással. Eleinte megpróbáltak úgy dolgozni a stúdióban, mint egykor, de eredménytelenül. Míg Roger a vendégzenészekkel dühödten száguldozott a stúdióban, hogy minél előbb felvegye a szerzeményeit, David és Nick a szabadidejében inkább a „Donkey Kong” videojátékkal játszott, így végül inkább külön vették fel az anyagot.
Roger csak egyetlen dalban engedte énekelni Davidet – akivel akkoriban olyan viszonyban voltak, mint kutya és macska –, a „Not Now John”-ban, amely a „The Final Cut” darabjai közül még leginkább emlékeztetett a klasszikus Pink Floydra. Míg Gilmour néhány remek szólót tett hozzá a legjobb korszakai színvonalán, Mason hozzájárulása drasztikusan lecsökkent, többnyire különféle ütőhangszeres effektekre korlátozódott. Az ütőhangszerek zömét egyébként a vendégzenész Ray Cooper szólaltatta meg, a „Two Suns In The Sunset” dobjait pedig Andy Newmark játszotta. A zenekari hangszerelések nagy részéről a National Philharmonic Orchestra gondoskodott, a Wright távozásával támadt űrt pedig az amerikai billentyűs (és későbbi neves filmzene-szerző) Michael Kamen és a Status Quo billentyűse, Andy Bown igyekezett befoltozni.
A „The Final Cut” a „The Post War Dream” című dallal nyit, amelynek szövegéből Roger csalódottsága árad amiatt, hogy az apja a háborúban olyan eszményekért halt meg, amelyek a modern társadalomban nem találtak termékeny talajra, miközben a háborúk továbbra is valóságot jelentenek. Emellett nekimegy a brit hajógyártás hanyatlásának is, amely ekkor japán kézbe került. Roger változatos hangját, amely a nyugodtságból a dühödt cinizmusba vált, a háttérben csendéletszerű harmóniumos hangszerelés kíséri. A „Your Possible Pasts” különlegessége, hogy Roger a szövegben ismét felhasználja „The Wall” baljós tanárfigurát, ezúttal múlt időbe helyezve, amikor a brit kisgyerekek leendő kínzója, csupa optimizmussal és győzelmi lendülettel, éppen hazatér a háborúból. Polgári életbe való visszatérése sikertelen, leginkább birtokló felesége miatt, aki felgyorsítja átalakulását későbbi pedagógus-szörnyeteggé. Ezt az átalakulást a zene Roger festői, optimizmus és cinizmus közt váltogató éneke és David keserű gitárszólója ábrázolja ügyesen.
A tanár fiatalkori története a „One Of The Few”-ban folytatódik, ebben a rövid és lehangoló dalban, amelyet eredetileg a „The Wall”-ra szántak. A „When The Tigers Broke Free”, egy újabb festői főhajtás a néhai apa előtt, amely a „The Final Cut” 2004-es újrakiadásán található, szintén eredetileg a „The Wall”-on kellett volna megjelennie, de a zenekar többi tagja akkor túl személyesnek ítélte. A pompás zenekari hangszerelés sikeresen kíséri Roger paranoiás énekkifejezését. A tanár története a drámai „The Hero’s Return”-ben halad tovább, amely majdnem el tudja érni, hogy az utált és lelkileg tönkrement tanárból rokonszenves figurát formáljon, hiszen az egyre inkább Cankar Martin Kačurjára emlékeztet. Ez is egy újabb meg nem valósult „The Wall”-mű, amelynek eredeti címe „Teacher, Teacher” volt.
A „The Gunner’s Dream”, az album egyik csúcspontja, megindító háborúellenes gyászének, amely egy légvédelmi katona történetét meséli el, aki elesik abban a vágyban, hogy olyan jövő világot építsen, ahol már nem lesznek háborúk. Vágyainak hiábavalóságát, valamint a háborúk és a terrorizmus mai uralmát Roger éneklő dühe és egy expresszív szaxofonszóló fejezi ki, majd pompás szimfonikus hangszerelés tör be. A „Paranoid Eyes”-on Roger törékeny zongorahangszereléssel utoljára tér vissza az albumon a tanár figurájához, az egykori háborús hőshöz, aki ezen a ponton alkoholizmusba és végső személyes bukásba csúszik. A „Get Your Filthy Hands Off My Desert” egy újabb nagyon személyes darab, ahol Roger színpadias és kissé szatirikus módon fejti ki filozófiai nézeteit a háborúkról és inváziókról, és mellékesen megleckézteti az akkori hidegháborús vezetőket, élükön Leonyid Brezsnyevvel (szovjet afganisztáni invázió), Menahem Beginnel (izraeli bejrúti invázió), Leopoldo Galtierivel (argentin falklandi invázió) és Thatcherrel (válaszcsapás az argentin inváziójra, amely kirobbantotta a falklandi háborút).
A „The Final Cut” egyik legfestőibb és legsikerültebb darabja kétségkívül a „The Fletcher Memorial Home”, ahol Roger hangja szakad a dühtől és a cinizmustól, miközben fiktív szövegben bemutatja, mi történne, ha elhunyt apja otthonában összegyűlne az akkori vezető politikusok apraja-nagyja, a hétköznapi emberek pedig dönthetnének a további sorsukról. Ez az érdekes és mély kompozíció Gilmour ragyogó gitárszólóját is tartalmazza, amely a legjobb „The Wall”-os hozzájárulásai színvonalán van. A „Southampton Dock”, siratóének a háborúba épp induló (és koporsókban hazatérő) katonákért, finom akusztikusgitár-akkordjaival enyhe folkos felhangot hordoz.
A címadó dal egy újabb a számos olyan alkotás közül, amelyeket eredetileg a „The Wall”-ra szántak, és irányultságában valóban közvetlenül odatartozhatna. A szöveg egy sikertelen öngyilkos alakjáról szól, aki teljes elszigeteltséget, depressziót és szexuális frusztrációt él át, és ezzel erősen emlékeztet a „The Wall” főszereplőjére, Pinkre. A megindító zenekari hangszerelést David jellegzetesen melankolikus gitárszólója kíséri, amely Roger énekbeli kaméleonságával együtt azt eredményezi, hogy ez a darab a „The Final Cut” egyik csúcspontja lesz.
Az előbb említett keményrockos–prog rock hibridben, a „Not Now John”-ban – az album legkeményebb és legkommerszebb darabjában, amelyben női kísérő vokálharmóniák is hallhatók – végre a mikrofon Gilmourhoz kerül, bár Waters hangja időnként még mindig „bele-belekotyog”. David ének- és gitárteljesítménye úgy hangzik, mintha az összes felgyülemlett, Rogerrel kapcsolatos frusztrációját és a zenekar emiatti működésképtelenségét akarná kifejezni, amely akkor már csak papíron létezett. A szöveg, amelyben a legtöbb obszcén szó szerepel a Pink Floyd egész történetében, keserű támadás a háborútól és haszonszerzéstől megszállott modern társadalom ellen, amelyet a kapzsiság irányít, és sajnos ma átkozottul aktuálisan cseng (valójában jobban, mint valaha). A záró „Two Suns In The Sunset” a fatalista szöveg ellenére – amelyben egy nukleáris robbanás miatt két „nap” látszik az égen – hangulatilag rendkívül kellemes háborúellenes gyászének. Itt érdemes megemlíteni, hogy Andy Newmarknak kellett Masont helyettesítenie a dobnál, mert utóbbi technikailag képtelen volt kivitelezni a bonyolult ritmusváltásokat.
Waters személyes frusztrációi, amelyek a „The Final Cut”-on értek a csúcsra, bizonyára hitelesebben hatottak volna szólódebütként, ahelyett hogy a Pink Floyd keretén keresztül vetítette volna ki őket, hosszú évek óta társszenvedő két társának pedig pusztán kísérőszerepet szánt. Ennek ellenére sikerült a világnak hatásosan átadnia mindazokat a traumákat, amelyek akkoriban égették, és az album egésze nem lett csupán a „The Wall” klasszikusának másodrangú folytatása. A Roger és David közötti hosszú évek óta tartó feszültségek 1983-ban elérték a csúcsot, ezért nem meglepő, hogy abban az évben nem volt koncertturné. Amikor Roger 1984-ben kiadta szólódebütjét, a „The Pros And Cons of Hitch Hiking”-et, számára a Pink Floyd egyszerűen nem létezett többé, Gilmour és Mason viszont az ellenkezőjét gondolta, ezért alaposan „fellázadtak”.
A következő évben jött a Pink Floyd-történet legocsmányabb fejezete, a bírósági per, amely után a Pink Floyd név használatának jogai Davidhez és Nickhez kerültek, Roger pedig megtartotta a monopóliumot a színpadi díszletek és koncepciók többsége felett. Több mint két évtizedig nem volt semmilyen kommunikáció Waters és Gilmour között, de a „Live 8”-as fellépés után a viszonyuk mégiscsak jelentősen felmelegedett, így egy-egy közös fellépés már nem teljes sci-fi.
A szövegekben uralkodó akkori hidegháborús témák miatt a „The Final Cut” az idő próbáját valamivel rosszabbul állta ki, mint a legtöbb Pink Floyd-album, bár, iróniával szólva, a hidegháború az utóbbi időben ismét aktuálissá válik, hiszen a történelem keserű módon újra ismétli önmagát. Számos zenebarát úgy véli, hogy a zenének el kell válnia a politikától, amiben többnyire igazuk is van, hiszen általában gyakran kölcsönös visszaéléshez vezet, de akadnak ritka kivételek, mint Waters és főleg Frank Zappa, akik mindig megtalálták a helyes, intelligens és gyakran groteszk módot a politika, a rendőrállam és az értelmetlen társadalmi intézmények és minták kigúnyolására. Éppen ez a „The Final Cut” fő erénye, amiért számos Pink Floyd-rajongó Roger távozása után annyira hiányolta a szövegeit.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Dalok listája:
1. The Post War Dream (3:00)
2. Your Possible Pasts (4:21)
3. One Of The Few (1:26)
4. The Hero’s Return (2:58)
5. The Gunners Dream (5:04)
6. Paranoid Eyes (3:49)
7. Get Your Filthy Hands Off My Desert (1:19)
8. The Fletcher Memorial Home (4:10)
9. Southampton Dock (2:05)
10. The Final Cut (4:53)
11. Not Now John (5:03)
12. Two Suns In The Sunset (5:17)
Felállás:
Roger Waters – basszusgitár, akusztikus gitár, ének
David Gilmour – gitár, ének a „Not Now John”-ban
Nick Mason – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Michael Kamen – zongora, harmónium
Andy Bown – Hammond-orgona
Ray Cooper- ütőhangszerek
Andy Newmark – dob a „Two Suns In The Sunset”-ben
Raphael Ravenscroft – tenorszaxofon
National Philharmonic Orchestra (karmester és hangszerelő Michael Kamen)
