Szerző: Primož Novak
Előadó: Son Of Aurelius
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: year_month
Játékidő: 72:14
Értékelés: 5/5
A Son Of Aurelius 2010-ben a The Farthest Reaches című bemutatkozó lemezével hívta fel magára a figyelmet, amely mutatott némi potenciált. Akkor még „csak” egy újabb technikás death metal banda volt, amely a dallamosságot is hangsúlyozta. Egyszerűen úgy lehetett volna meghatározni őket, mint egy technikásabb The Black Dahlia Murdert. Négy év alatt azonban sok minden megváltozhat. Eleinte azt sem lehetett tudni, miért tűnt el a zenekar, idén viszont bejelentették a visszatérést egy új albummal és egy új énekessel.
Az első bemutatott dallal a banda leginkább sokkolta a közönséget. A zenének semmi köze nem volt az elődhöz. Oké, a muzsika még mindig technikás, de megjelent a tiszta ének, sokkal több a dallam, a ritmusszekció pedig rendkívül változatos. Akkora a fordulat, hogy az ember akár azt is megkérdezheti, hogyan adhatták ki ezt az albumot ugyanezen a néven. Ám minél többször hallgatja végig valaki a lemezt, annál inkább rájön, hogy a zenekar valódi remekművet alkotott. A dalok tökéletesre vannak csiszolva, a szerkezetekben tömérdek a meglepetés. A 72 percben, ami kétségkívül kemény hossz egy albumhoz, nem akad egyetlen felesleges, erőltetett szám sem. Az album alapját nyugodtabb hangszeres tételek egészítik ki, amelyekkel a zenekar bizonyítja kivételes kreativitását.
Az Under a Western Sun a Return To Arms intró után a Chorus of the Earth című dallal sokkol, amelyben a dallamos ének dominál, meglehetősen szokatlan színnel. Igaz, az album egészén a dallamos ének van jelen a legerősebben, de a Riley McShane nevű fickó a scream és a growl technikát is uralja. Ez utóbbi az album legbrutálisabb számában, a The Prison Walls-ban érvényesül a legjobban. Az éneket még különlegesebbé teszik a nem szokványos dallamvonalak, amelyek az igencsak komplex zene ellenére is érdekesen illeszkednek a dalokba. A stílust össze lehetne hasonlítani a Between The Buried And Me-s Tommy Rogersével, időnként pedig egy-egy dallamív még Maynard Keenant (Tool) is eszünkbe juttatja, de McShane-ről el kell mondani, hogy megvan a saját identitása, és nem másolja a progresszív vizek összes nagy nevét.
Az izgalmas ének mellett természetesen a többi tag is kitűnik. Cary Geare gitáros végig kiemelkedő dallamos riffekkel gondoskodik az album gerincéről; a gyors, technikás death metal fogások sem idegenek tőle, de a dallamosság iránti érzéke sokkal erőteljesebb. A szólózásmódja is kétségkívül ötletes, minden szólót aprólékosan kidolgozott, ami a mai shredderek áradatában nem túl gyakori jelenség. Max Zigman basszusgitáros a fretless basszusával folyamatosan hangsúlyozza a saját vonalait, amelyek – ahogy sok technikás zenekarnál, amelyek fretless basszusgitárral büszkélkedhetnek – néha egybeolvadnak. Spencer Edwards dobost egyszerűen leírhatnánk extrém dobosként, amilyenből az Egyesült Államokban hemzseg a világ. Azt viszont ki kell emelni, hogy Edwards remekül ötvözi a gyors death metal játékot – amelyben a gyors lábai és a blast beatek tűnnek ki – egy olyan stílussal, amely inkább a ritmusok vagdosására épít, Alex Rudinger és Hannes Grossmann dobosok nyomán. A felsorolt hangszerek azonban még nem adják ki az egész album lényegét. A zenekar a potenciális lyukakat különféle billentyűkkel döntött úgy betömni, hogy a dalok teljes hangképet kapjanak. Jó példa erre a címadó dal zongorája, amely remekül zárhatta volna az albumot, ha nem lenne még az outro. Mindez persze a jó produkciónak is köszönhető.
Az Under a Western Sun kétségkívül csúcsteljesítmény. A hossza ellenére sem vontatott, a dalok változatosak, tele vannak váratlan fordulatokkal. A Son of Aurelius kockáztatott, és hogy ez megérte-e, azt majd az idő dönti el. Egy olyan zenekarnak azonban, amely komoly képzettséggel rendelkezik, értelmetlen lett volna ugyanahhoz a zenei stílushoz ragaszkodnia, mint az első lemezen, és ezzel visszafognia a természetes fejlődését, ahogy manapság a legtöbb banda teszi. A Son of Aurelius második albuma igencsak provokatív darab, amely valószínűleg sokakat letaglózott, ugyanakkor kivételes teljesítmény is, ami megmutatja, hogy manapság még lehet egyedi albumot csinálni. Egyvalamiben reménykedhetünk: hogy az új lemezre nem kell majd megint 4 évet várni.
Felállás
Max Zigman – basszusgitár
Spencer Edwards – dob
Cary Geare – gitár
Riley McShane – ének
Producer
Zack Ohren
Számlista
1. Return To Arms
2. Chorus Of The Earth
3. The Weary Wheel
4. Coloring The Soul
5. The Stoic Speaks
6. Attack on Praque
7. Flailing Saints
8. A Great Liberation
9. Clouded Panes
10. Blinding Light
11. The Prison Walls
12. Submerge & Surface
13. Long Ago
14. Under A Western Sun
15. Strange Aeons
