Spirit of Eden
Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Talk Talk
Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés: 1988
Játékidő: 41:30
Értékelés: 5/5
»Spirit of Eden« a múlt század nyolcvanas éveinek egyik legjobb lemeze volt, amely akaratlanul megalapozta a post-rock néven ismert új zenei irányzatot, pedig még jó néhány évnek el kellett telnie, mire a zenekritikusok többsége felismerte az igazi művészi értékét. A brit kísérletezők, a Talk Talk lemeze teljesen más volt, mint bármi, amit addig csináltak, és műfajilag sem rokonult semmivel, amit akkoriban a zenei életben játszottak. A »Spirit of Eden« a maga korában annyira újító és forradalmi teljesítmény volt, hogy alaposan megzavarta és megosztotta a kritikai közvéleményt, a zenekarnak viszont még nagyobb tiszteletet hozott a zenei gourmand-ok körében, és megszilárdította kultikus státuszát: a nyolcvanas évek azon kevés csapatának egyike volt, amelyet nem a nagy slágerek gyártása, hanem a saját hangzásbeli evolúciójának határai foglalkoztattak. A »Spirit of Eden« lenyűgöző, teljesen egyedi hangzásvilágához híven kifejezetten nem kereskedelmi lemez volt, egyetlen sláger nélkül, ami óriási szakítást jelentett a Talk Talk korábbi korszakával.
A Talk Talk élén a karizmatikus és kiszámíthatatlan énekes-gitáros, Mark Hollis állt, aki 1986 után úgy döntött, hogy a zenekar innentől csak stúdióbandaként működik, és a szerzeményeket sötétben, gyertyafénynél veszi fel, hogy még jobb ambient hatást érjen el. Hasonlóra kevés példa akad: igazi zenei látnokok voltak. Hollis több alkalommal is elmondta, hogy zenei gyökerei a 20. századi klasszikus zenében és a jazzben vannak, a Talk Talkot is oda szerette volna elvinni hangzásban, ám a kor szintetizátortechnikája „a körülmények kényszeréből” az újhullámba láncolta őket, egészen addig, amíg a „The Colour of Spring” (1986) albumon végre ki nem virágoztak nagy hangzásbeli és ambient kísérletezőkként.
Már a kiváló „The Colour of Spring”, amely valójában átmeneti lemez volt a korai, újhullámos és a későbbi, jazzes-ambient (manapság már post-rocknak is lehet mondani) Talk Talk között, számos szabad, jazzel fűszerezett formájával és hullámzó ambient rétegeivel előrevetítette, hová sodorja majd a bandát a hangzás a „Spirit of Eden” felé. A „Spirit of Eden” anyagának felvétele közben számtalan vita robbant ki a Talk Talk és az EMI kiadó között, amely csak újabb slágerek kovácsolását követelte tőlük, és nem értette Hollis hangzásbeli látomásait. Az EMI felelőseinek többsége egyáltalán nem értette, mi forog Hollis fejében, és már az új szerzemények hallgatása közben tanácstalanul vakargatták a fejüket, majd beletörődtek, hogy ezúttal nem (nagyon) számíthatnak semmiféle kereskedelmi sikerre. Nem csoda tehát, hogy a Talk Talk közvetlenül a „Spirit of Eden” megjelenése után – amely az EMI leányvállalatánál, a Parlophone Recordsnál jelent meg – új szerződést kötött a Polydor kiadóval.
Phill Brown hangmérnök, valamint Hollis „külsős” zenésztársa és producere, Tim Friese-Greene, aki az isteni produkcióról gondoskodott – ennek köszönhető, hogy a „Spirit of Eden” fenomenálisan állta ki az idő próbáját, mintha tegnap vették volna fel –, a felvételi folyamatot minden bizonnyal rendkívül intenzív és kiszámíthatatlan élményként élték meg. A gyertyafény állítólag az egyetlen fényforrás volt a stúdiót akkor uraló teljes félhomályban, így a zenekar maximális ambient hatást érhetett el, amely hihetetlen kifejezőerejével ma is elbűvöl. Hasonló esetből más előadók is sokat tanultak, például a Marillion énekese, Steve Hogarth.
A minimalista billentyűs függönyök, azaz soundscape-ek (főleg zongorán, orgonán és különféle gitáreffektek segítségével) Hollis és „külsős” társa, Tim Friese-Greene rendezésében, a finom gitárimprovizációkkal párosulva játszották a főszerepet az rendkívül gazdag hangzás megteremtésében, amelyben a szabad jazz és a klasszikus zene elemei keveredtek, a Talk Talk pedig sokat használta a hangok „rájátszásának”, azaz az overdubnak a technikáját is. A vendégzenészek száma – élükön a lenyűgöző zenekari szekcióval, ahol mindenki egyedi hangzásbeli pecsétet nyomott az egyes szerzeményekre – elképesztő volt, az aranzsé- és ambient magot pedig a Talk Talk trió adta, amelyet Hollis mellett Paul Webb basszusgitáros és Lee Harris dobos alkotott.
A melodramatikus hangulatok megteremtésében a központi szerep – akárcsak a korábbi három Talk Talk lemezen – Hollis teljesen egyedi énekhangjára hárult, amely minden lépésnél megrázza a hallgatót kivételes érzelmi töltetével. Hollis szövegei külön fejezetet érdemelnek: meglehetősen spirituálisak voltak, noha ő maga soha nem tartozott semmilyen szervezett valláshoz, és a látszólagos minimalizmus ellenére rengeteg gondolkodnivalót, és főleg a szívnek való táplálékot kínálnak. Személy szerint Hollis úr állítólag szívesebben nevezi őket humanistának, mint spirituálisnak.
Ezt a lemezt egyszerűen nem lehet racionális felfogással hallgatni, csak szívvel, és csak akkor tárul fel teljes mélysége és igazi művészi értéke. Minden meghallgatáskor kiderül valami új. A „The Rainbow” jazzes-ambient hangszerelésen nyit, amelyben a trombita tör át a minimalista billentyűs függönyökön. Idővel belép Hollis gitárvariációja, amelyet nem zavarnak meg a szájharmonika játékos hangjai. Különleges hangja a finom zongoradíszítések mellett még mélyebbé teszi a titokzatos, éteri és melankolikus atmoszférát, amely különösen esős napokon esik jól. Az „Eden” szintén át meg át van szőve azokkal a szabad jazzformákkal, amelyek Hollist mindig is annyira lenyűgözték. Ismét az érzelmekben gazdag, kiszámíthatatlan ének viszi ambient csúcspontra ezt a lenyűgöző szerzeményt, míg a minimalista ütőhangszerek és az „úszó” zongoraaranzsék gondoskodnak arról, hogy a hangzás valóban maximálisan telített legyen.
A „Desire” nyitánya rendkívüli ambient szépségével ragad meg, amelyet harmonikus klasszicizáló-jazzes variációk szövevénye hoz létre, majd váratlan fordulat következik egy temperamentumos részbe: Hollis kaméleonhangulatú éneke, borzolt gitárfutamok és a Harris–Webb ritmusszekció eleven játéka szólal meg – ez egyben a „Spirit of Eden” egyik kevés „hagyományosan” rockos pillanata. A rendkívül törékeny zongoraaranzsék és a melankolikus trombita kombinációja számos felettébb bensőséges pillanatot szül. A felhevült improvizációs rész, ahol Harris őrült dobszólót nyom le, szép bizonyíték arra, hogy a „Spirit of Eden” nem csupán éteri „ábrándozásról” szól, hanem Hollis társaságát valósággal feszítette az energia.
A rendkívül melankolikus „Inheritance” is nagyon érdekes alkotás, ahol Hollis éneke a zongorás és ütős minimalizmus közepette tele van fájdalommal, a háttérben pedig hatalmas zenekari aranzsék hömpölyögnek. Az „I Believe in You” társadalmilag érzékeny szövegével a heroinfüggőség következményeire hívja fel a figyelmet, és érdemes külön megemlíteni, hogy itt nem Hollis saját élményéről vagy vallomásáról van szó. Hollis az énekével és az érdekes gitárimprovizációkkal melankolikus motívumot formál, amely aztán a hullámzó aranzsékon ismétlődni kezd, de a Talk Talk tagjai és a többi közreműködő zenész folyton új hangzásbeli díszeket adnak hozzá. Egy pillanatra szinte „lemondanak” a fent említett motívumról és szabad jazzformákba lépnek át, majd ismét visszatérnek hozzá, és az egészet dallamos és ambient szempontból rendkívül kellemes módon zárják le.
A „Wealth” a záró szerzemény, ahol Hollis ismét elbűvöl érzelmes énekterjedelmével, amely ideális párosítást alkot a szimfonikus, zongorás-orgonás hullámzással. Jól hallatszik itt a harmonium hatalmas hangja is, amely tovább fokozza a szakrális-spirituális hangulatot, és kifejezőerejének mélységével teljesen megigézi a szívet és a lelket. A szöveg több mint egyértelmű, kissé gúnyos utalást tartalmaz arra, hogyan fütyült Hollis minden kereskedelmi sikerre, és inkább az ismeretlenségbe vezette a zenekarát, mintsem hogy tovább töltse az őrületesen a koncerttermeket.
A remekmű „Spirit of Eden” forradalmi lemez volt, amelyet később a post-rock bandák és alternatív zenekarok egész légiója fogadott be a „sajátjaként”. Megjelenésekor másságával és kísérletező jellegével, amely szellemiségében a progresszív rock aranykorára emlékeztetett, teljesen megosztotta a korabeli követőket és a kritikusokat, de egyes hallgatók már akkor felismerték, hogy a Talk Talk megalkotta a magnum opusát. Egyben a művészi önállóság és merészség sajátos kiáltványa is volt, amely teljesen fütyült az akkori trendekre és a zeneipar elvárásaira. Hihetetlen, mennyivel megelőzték korukat Hollis zenei víziói, amelyeket a következő, stílusában rokon Talk Talk lemezen, a „Laughing Stock” (1991) albumon fejlesztett tovább, és amely aztán az utolsó nagylemezük lett.
Felállás
Mark Hollis – ének, zongora, orgona, gitár
Lee Harris – dobok
Paul Webb – basszusgitár
VENDÉGZENÉSZEK
Tim Friese-Greene – harmonium, zongora, orgona, gitár
Martin Ditcham – ütőhangszerek
Robbie McIntosh – dobro, 12 húros gitár
Mark Feltham – szájharmonika
Simon Edwards – mexikói basszus (guitarrón)
Danny Thompson – nagybőgő
Henry Lowther – trombita
Nigel Kennedy – hegedű
Hugh Davies – shozygs
Andrew Stowell – fagott
Michael Jeans – oboa
Andrew Marriner – klarinét
Christopher Hooker – angolkürt
Choir of Chelmsford Cathedral
Produkció
Tim Friese-Greene
Számok listája
1. The Rainbow (9:05)
2. Eden (6:37)
3. Desire (7:08)
4. Inheritance (5:16)
5. I Believe in You (6:24)
6. Wealth (6:35)