Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Judas Priest
Kiadó: Sony Music
Megjelenés: 2014
Játékidő: 61:38
Értékelés: 4/5
Gyorsan elszáll az idő: a metal bibliájának atyái, akik az Epitaph-turné után hivatalosan bejelentették végleges visszavonulásukat, úgy tűnik, meggondolták magukat, és úgy döntöttek, hogy még egy stúdióalbummal (és egy új turnéval) meghosszabbítják a pályafutásukat. Tisztességes. Minek is vonulnának vissza? Valóban őrült gondolat.
2011-ben távozott a zenekarból alapító tagja, K.K. Downing gitáros. A helyét a felállásban a fiatal Richie Faulkner foglalta el, aki Lauren Harris kísérőzenekarából ugrott be a Judas Priestbe; Lauren Harris a neves Steve Harris lánya, aki egyébként az Iron Maiden főnöke és basszusgitárosa. Faulknerrel a Judas Priest komolyan végigturnézta a földgolyót 2011-ben és 2012-ben, és a magabiztos fiatalember ott meggyőzött mindenkit, hogy méltó K. K. Downing nagy cipőjének teljes örökségére (még vizuálisan is).
A „Redeemer of Souls” olyan album, amelyen a Judas Priest nem kísérletezik a hangzásával és stílusával. Ez még elmondható volt a „Nostradamus”-ról, amely emiatt ismét megosztotta a rajongótábort, az „Angel Of Retribution”-ről viszont semmiképp sem állíthatjuk ugyanezt. Ebben a „Reedemer of Souls” és az „Angel of Retribution” rokonabb egymással. Elsősorban annak az ízlése szerint íródtak, amit a zenekar rajongóinak többsége elvár. A „Redeemer of Souls” mindenekelőtt tele van himnikus Judas Priest-rohamokkal, a hangzásbeli kísérletezések bárminemű kitérői nélkül – pedig a zenekar, amely mindig bátran kutatott új zenei dimenziókat és horizontokat, és ennek köszönhetően rengeteget tett a heavy metal műfaj népszerűsítéséért a nyolcvanas években, a múltban éppen emiatt kapott is egy rakás felháborodást a zenéjét kedvelőktől. A „Redeemer of Souls” nem „Turbo”, nem „Demolition”, viszont afféle minestrone a klasszikus Judas Priest-anyagból, amely 1974 és 1990 között jelent meg a hivatalos stúdiólemezeken. Az utolsó Judas Priest-turné, az Epitaph koncertrepertoárjának mintájára. Beledobod a katlanba a turné repertoárjának összes dalát, az eredmény pedig egy színes minestrone, ahol egy ilyen kirakós „darabkáiban” hol a korai Judas Priest-korszak tartalmát lehet felfedezni, nem sokkal később a középső korszakét, és így tovább. 13 dalból álló palettát kaptunk tehát, amelyek érdekes módon eltérnek egymástól, ugyanakkor az album végig szigorúan felismerhetően őrzi ennek az úttörő zenekarnak az egyedülálló karakterét. A Cold Blooded intrója például emlékeztethet a The Sentinel nyitányára, a címadó dal ritmikai kulcsa összevethető azzal, amelyet a „Painkiller”-klasszikus Hell Patrol használ, csak a dallam teljesen más, a remek záró ballada, a Beginning of the End pedig a mellőzött „Screaming for Vengeance” klasszikusának, a Prisoner of Your Eyes-nak a hangulatát idézi. Azok a dalok, amelyekben érezhetőbb a blues összetevője, természetesen a hetvenes évekbe röpítenek vissza (Hell & Back, Crossfire), és így tovább. Minél többször pörgeted meg az albumot, annál több értelmes párhuzamot tudsz felsorakoztatni a zenekar korábbi művei között.
A nyitó Dragonaut azonnal jelzi, hogy a Judas Priest ezúttal egyszerűen kitart a metalbiblia bevált területén. A dal a várakozásnak megfelelően felgyorsított nyitány, amolyan „srapnel a homlokba, de dühösen!”, ami a vezérriff után viszont semmi különöset nem hoz, meglehetősen közhelyes refrénnel. Biztosan az album egyik legkevésbé érdekes, ugyanakkor legkiszámíthatóbb dala. Ez viszont nem igaz az album többi részére, beleértve a felgyorsított, egyébként kiváló Halls of Valhalát, a Metalizert és a vége előtti Battle Cryt, amelyek kapcsán kiderül, hogy maga a „Redeemer of Souls” sokkal hatékonyabban működött volna már az elején, ha a Judas Priest az egyik vagy másik dalt választja nyitónak. A Dragonaut Painkiller-szerű szám, sőt a záró szóló a „közép-nyolcas” részben, amely visszaviszi a dalt az előrefrénbe, a One Shot At Glory szólózásának egy részét idézi.
Az új album legtöbb dalába belopózik a pompa és a himnikusság érezhető összetevője. A Judas Priest már a sajtótájékoztatókon is jelezte, hogy olyan albumot akartak készíteni, amely elsősorban odaadó rajongóiknak szól. Éppen a többnyire közepes tempójú dalok nyitnak sok teret a hangulatok színpadias fordulatainak kibontakozására, amelyekről elsősorban az egyetlen és megismételhetetlen Rob Halford híres énekdallamainak domináns melódiája gondoskodik (Cold Blooded, Secrets of the Dead, Sword of Democles). Már nem újdonság, hogy Rob Halford ezúttal is bevált módon a középső énekregiszterekben marad, az előadása pedig éppen ezért sötétebb lesz – ezt a Judas Priest remekül kamatoztatta a „Nostradamus” albumon, Rob pedig valami hasonlót nyújtott a „Made of Metal” című szólóstúdiólemezén is. Halford az albumon csak néhányszor emelkedik a legmagasabb régiókba. Ilyen a mérgező „scream” a Halls of Valhalla című dalban, valamint a Battle Cry refrénjének egy része.
A Judas Priest megmaradt részletmániásnak. A fertőző, nagy karizmájú indulóhimnuszok zsákjával való alapos megrakodás mellett, amelyek egy pillanatra sem unalmasak, hanem végig magukkal ragadnak a hangulatok mohó fokozásával, a „valóságosság” hatásával, ugyanezek a dalok a zenekarra jellemző drámaisággal teli, erőteljesen dallamos refrénekben érik el atmoszferikus virágzásukat. A Judas Priest ezúttal is sok figyelmet fordított a nyitó és záró gitárdíszítések kialakítására, valamint a kidolgozott mid-eight részekére, ahol Faulkner és Tipton természetesen átvezető díszítésként terchangzásos harmóniákat is bevet. Faulkner és Tipton az ötletgazdagságot ezúttal optimális hozamra váltotta. Az biztos, hogy a bizonyítási vággyal teli fiatal Faulkner az új anyag megalkotása és később a felvételek során ihletetten ösztökélte a tapasztalt Tiptont. A két zenész ötletlátása kiváló, és K.K.-t tényleg nem kell hiányolni a felállásból.
Annak ellenére, hogy a „Redeemer of Souls” olyan album, amelyen a Judas Priest nem próbál ki még ki nem próbált dolgokat, irigylésre méltó ötletgazdagsága és aranzsőri szellemessége nagyon meggyőző. Bár nincsenek rajta zenekari hangszerelések, mint a „Nostradamus”-on, végzetes atmoszférája, a fekete drámaszínház hangulata a produkció és a többnyire közepes tempójú dalok miatt pontosan a elődjéhez fogható. Ugyanakkor a „Redeemer of Souls” a vezető gitárfrázisok miatt a zenekar klasszikus éveinek hangulatát idézi. Ez az a híres időszak 1974 és 1990 között.
A zenekar kiváló új albuma több körös hallgatást kíván tőled, hogy visszavonhatatlanul megbarátkozz vele, ha bele nem szeretsz…13 dalt átjár a rendkívül fertőző atmoszféra, a végzet nagy színházának bombasztja felismerhető módon, olyan recept szerint, amelyet csak az egyetlen és megismételhetetlen ismer. A metal óriásai és a bibliája megalkotói! Az egyedülálló Judas Priest! A zenekar állítása, hogy ez az album elsősorban a hűséges rajongóknak szól, őszintébb nem is lehetne, mint ahogyan a „Redeemer of Souls” hangzik!
Felállás
Rob Halford – ének
Glenn Tipton – gitár
Richie Faulkner – gitár
Ian Hill – basszusgitár
Scott Travis – dob
Produkció
Mike Exeter & Glenn Tipton
Dallista
1. Dragonaut
2. Redeemer of Souls
3. Halls of Valhalla
4. Sword of Damocles
5. March of the Damned
6. Down In Flames
7. Hell And Back
8. Cold Blooded
9. Metalizer
10. Crossfire
11. Secrets of the Dead
12. Battle Cry
13. Beginning of the End
