Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Anderson, Ian
Kiadó: Kscope
Megjelenés: 2014
Játékidő: 51:57
Értékelés: 4/5
Ian Anderson azon a zenei világ abszolutistái közé tartozik, akik az új zene születésekor mosollyal és szikrázó humorérzékkel uralkodnak, miközben zenei alattvalóikat (értsd: a zenekar többi tagját) a „bot és murok” politikájával irányítják. Egy Robert Fripphez (King Crimson) képest, aki a néhai horvát államfő stílusában, szigorú szemüvege és lebiggyedő szájszéle mögül semmi kegyelmet nem ismer a vazallusai iránt, és az „oszd meg és uralkodj” jelszavával a hetvenes évek első fele óta tartja kézben a csapatát, Ian a hatvanas évek vége óta magánbirtokként vezette a Jethro Tullt – de legalább a belső demokrácia látszatával, és a hosszú évek hűségéért olykor járó jutalmakkal.
Ez egészen addig tartott, amíg Ian néhány éve végleg szakított hosszú idők gitárosával, Martin „Lancelot” Barre-rel, és végleg önálló útra lépett. Sok régi Tull-rajongónak ez úgy esett, mint egy arculcsapás: ennyi évnyi türelmes várakozás után a legendás zenekar többször beígért, de soha meg nem jelent új stúdióalbuma helyett ezt kapták. Hogy mi volt a szakításuk fő oka, valószínűleg sosem tudjuk meg, de az nem titok, hogy az intenzív koncertturnék, amelyeken este este elő kellett adni a Tull-klasszikusokat, elég nagy énekesi megterhelést jelentettek az idősödő fuvolazseninek, hiszen régóta köztudott volt, hogy a hangszálai évről évre egyre rosszabbul bírják. Megelégelte a megerőltető ritmust, és úgy döntött, „saját kezébe veszi” a dolgokat: csak azokat a Tull-klasszikusokat játssza, amelyeket még képes elénekelni, vagy amelyeket valahogy hozzá tud igazítani megkopott hangja szomorú állapotához. Barre-nak ez valószínűleg eggyel több kompromisszum volt a soknál.
Ian a „Jethro Tull” nevet mindig csak szükséges rossznak tartotta, amelyet egykori zenei ügynöke akasztott a zenekara nyakába, és alig várta, hogy (ideiglenesen?) nyugdíjazhassa a legendás együttes nevét. Ez persze butaság, ha nem egyenesen őrültség, de a egyre cinikusabb fuvolamesternek öregkorára, hogy népiesen szóljak, tökéletesen mindegy, mit gondolnak mások az utóbbi évek – finoman szólva – szokatlan húzásairól. Kompromisszumok nélkül, 2012-ben megalkotta a „Thick As a Brick 2 – Whatever Happened to Gerald Bostock?” című szólóalbumot, a Jethro Tull 1972-es koncepcióalbum-remekének folytatását, amely egészében meglepően jó teljesítmény volt, még ha minden régi rajongóban keserű utóízt hagyott is. Stílusában hiteles Jethro Tull-produkció és méltó folytatása a hetvenes évek koncepcióremekének, pedig már sem Barre, sem a hosszú idők dobosa, Doane Perry nem volt rajta. Ian az új zenekarát John O’Hare billentyűs, a német gitáros Florian Opahle, David Goodier basszusgitáros, Scott Hammond dobos és a kiegészítő énekes, Ryan O’Donnell köré építette. Utóbbi azóta egyes dalokban átvállalja a magas részeket, amelyeket Ian már nem tud elénekelni – ez azért is megy neki jól, mert a hangja rokon Andersonéval.
Ian szólóprodukciójának legújabb stúdiótermékét „Homo Erraticus”-nak hívják, és az elődjéhez hasonlóan ez is egy koncepcionális munka: Gerald Bostock, mindkét „Thick As a Brick” album főhőse ezúttal egyfajta időutazóként a középpontban áll. A „Homo Erraticus” stílusában (ismét) tökéletes Jethro Tull-lemez, a „Roots To Branches” (1995) hangzásvilága és a kedvelt folk rock klasszikusok – a „Songs From The Wood” (1977) és a „Heavy Horses” (1978) korszaka – szórakoztató keveréke. Ez azt jelenti, hogy rengeteg változatos hangzáselem található rajta, amelyek a Tull legjobb korábbi alapműveit is jellemezték: szellemes, rusztikusan sós folk-hangszerelések, számos klasszicista variáció, és erőteljes, kemény rockos részek, ahol Opahle a lehető legjobb (egyesek szerint szemérmetlen) imitációját adja Barre gitártechnikájának. Ian pályájának régi hívei tehát a „Homo Erraticus” hallgatása közben azonnal felismerik majd, hogy egyes kompozíciók rokonságban állnak a korábbi Tull- és szóló-alapművekkel, ami mindenképp jó hír mindazoknak, akik attól féltek, hogy a fuvolás virgoncnak, aki hamarosan a hetvenedik évét tapossa, talán elfogyott a szerzői és hangszerelői ihlete. A hangszerelések ráadásul elég gazdagok és változatosak ahhoz, hogy minden újabb hallgatásnál találjon az ember valami újat.
Ian az új koncepcióval, amely a brit történelem csípős szatírája a távoli i. e. 7000-től a nem is olyan távoli 2044-ig, ismét arra kényszeríti a hallgatót, hogy teljes gőzzel működtesse az agysejtjeit, és legalább nagyjából megfejtse az összes szarkasztikus beszólását, amelyek híres történelmi személyekre és eseményekre céloznak – olyanokra, amelyek már megtörténtek, vagy talán még meg fognak. Ezúttal sem fukarkodott a metsző humorral a brit szigetek lakosainak nem túl hízelgő tulajdonságaira, a hazafiságot pedig éppen a jóízlés megfelelő adagjában szórta bele. Ian, illetve Gerald Bostock az időgéppel a nyitódalban, a „Doggerland”-ban az azonos nevű területen köt ki, amely valaha, nagyjából i. e. 6500-ig, a víz alá kerülésig összekötötte a brit szigeteket a kontinenssel. A „Doggerland” erőteljes nyitány a korábbi nyitódalok legjobb hagyományában, hatalmas energiával megpakolva, amely leginkább Ian kicsiszolt fuvolarészeiből sugárzik, miközben Opahle kiélezett gitárfogásokkal, O’Hara pedig masszív hammond-orgonahanggal viszi be a bőséges keményrockos ütőerőt.
A „Heavy Metals”, amellyel Gerald/Ian időutazása a vaskorba lendül tovább, amikor a szigetlakó „vadak” vasárukat és fegyvereket kovácsolva lassan átlépnek „barbár” korszakukba, ravasz ritmikai variációkat tartalmaz, és egy szigeti altatódalra emlékeztet, miközben a kelta kovácsok a kalapácsot lengetve elégedetten dúdolgatnak a bajuszuk alatt. A titokzatos hangulatú „Enter The Uninvited” az a történelmi pillanat, amikor az ókori rómaiak lépnek a szigeti földre, és hódító betöréseik során megalapítják Londiniumot. A szarkasztikus szöveg ennek ellenére számos modern popkulturális metaforát tartalmaz, amelyeket a hallgatók gyorsan felismernek (Star Trek, Walking Dead, Sopranos, Madmen stb.). A „Puer Ferox Adventures”, amely hét percével a lemez leghosszabb dala, szellemes barokk hangszereléseket és az énekes gúnyolódásának csúcsán lévő Iant kínál, a háttérben sűrű hammond-orgonarétegekkel és ingerült gitárrészekkel. Szinte szakrális hangulat uralkodik, hiszen Konstantin császár milánói ediktuma után a kereszténység megállíthatatlanul terjedni kezd a brit szigeteken is.
A melodramatikus „Meliora Seqamor”-ban, ahol Ryan O’Donnell időnként átveszi Iantől a magasabb énekhangokat, folytatódik a szigetlakók intenzív megtérítése és a korai középkori kolostorok aktív gyarapodása. Goodier basszusgitáros itt ismét glockenspielt használ, ami tovább fokozza a szakrális felhangot. A „The Turnpike Inn” a lemez újabb pillanata, amikor Ian és fiatalabb énekes társa ismét hatásosan váltják egymást. Ezúttal egy temperamentumos prog folk rock dalról van szó, számos keményrockos gitárfordulattal és ördögi fuvolaimprovizációkkal. A szöveg szikrázó metaforái a sötét középkor hosszú uralmára és minden hozzá tartozó komorságra utalnak.
A „The Engineer” kiváló fuvola–harmonika hangszereléseket tartalmaz, amelyek hatalmas ókori felhangot visznek a dalba. Ian itt átugrik jó pár évszázadot, és Geraldot az ipari forradalom kezdetére viszi, hiszen a szövegben megemlíti Isambard Kingdom Brunel, a 19. századi brit mérnök nagy teljesítményeit és az első vasutak virágzását. A „The Pax Britanica” sem szűkölködik szarkasztikus beszólásokban a „birodalom, ahol sosem nyugszik le a nap” uralmára, hiszen Gerald itt Viktória királynő és Albert herceg udvarában találja magát. Ez megint egy kedélyes és teljességgel jellegzetes Tull-alkotás, amely sok rajongót emlékeztet majd a „régi jó idők” egyes teljesítményeire.
Az instrumentális „Tripudium And Bellum” közepén Ian ismét teljesen belelovalja magát a vad fuvolaimprovizációkba, miközben Opahle sem spórol a nem kevésbé szenvedélyes gitárrészekkel. Idővel klasszicista-pásztori hangszerelések kerülnek uralomra, amelyek két különböző Jethro Tull-korszakot idéznek: a hetvenes évek végét és a kilencvenes évek közepét. Az „After These Wars” alatt Ian a maga jellegzetes, szarkasztikus módján írja le a hidegháború időszakát, amikor megtört a valaha hatalmas brit birodalom ereje, és az amerikai „barátok” átvették a világrendőr stafétabotját. Ennek megfelelően a dalban a melankólia (megrázó hangszerelések) és a gúny (Ian csípős éneke) különös keveréke uralkodik. Opahle gitárszólója ezúttal szinte szemérmetlenül Barre improvizációs trükkjeit idézi. A „New Blood, Old Veins” szövege az „új vér” beáramlására utal a megbukott birodalom új országaiból érkező bevándorlók képében, vagyis már a jelenkort érinti, az „In For a Pound” pedig rövid akusztikus szatíra az aktuális gazdasági válságról.
A „The Browning of the Green”, amelyben Ian a hagyományos angol vidék eltűnésén és a hagyományok iránt érzéketlen egykori „városi kölykök” egyre nagyobb beáramlásán háborog, gúnyos refrénnel és melodramatikus fuvola- és billentyűs részekkel van megkoronázva. A fuvolás jókedvű fickó a szövegben a saját költségére is viccelődik, ami mindenképp dicséretes erény. A „Per Errations Ad Astra”, amely tulajdonképpen nem dal a szó igazi értelmében, hanem Ian bohókás elbeszélése, a közeli jövőre és az ismeretlenbe induló űrexpedíciókra vonatkozik. A záró tétel, a „Cold Dead Reckoning” afféle keresztmetszet, kollázs az album összes korábbi dalából, mind a hangzáselemek, mind a szöveg tekintetében: Ian vehemens cinizmusa a reménytelen emberiségre zúdul, miközben a múlt és a jövő egyesül, és ezzel a „Homo Erraticus” koncepciója sikeresen lekerekedik.
Még azok is egyetértenek majd abban, hogy a „Homo Erraticus”-ra tisztán zenei szempontból nem sok szava lehet az embernek, akiknek már torkukig ér Ian cinikus viszonya a „Jethro Tull” névhez: az időnkénti „kiegészítő éneki mankó” ellenére ez is egy nagyon jó, szellemes lemez, amely ismét az ő jellegzetes, művészi stílusában készült. Ian a múltban a zenéjével kapcsolatban már többször védekezett a progresszív rock műfaji címke ellen, mondván, hogy a Tull csak egy rövid ideig tartozott ebbe a kategóriába hosszú pályafutásából, ezúttal azonban ezzel kapcsolatban már semmi fenntartása nincs: klasszikus progrockos koncepcióalbumot hozott létre, amely a legjobb szólóteljesítményei közé sorolható.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár
Florian Opahle – elektromos gitár
John O’Hara – zongora, orgona, billentyűk, harmonika
David Goodier – basszusgitár
Scott Hammond – dob, ütősök
Ryan O’Donnell – kiegészítő ének
Producer
Ian Anderson
Dallista
Part 1: Chronicles
1. Doggerland (4:20)
2. Heavy Metals (1:29)
3. Enter The Uninvited (4:12)
4. Puer Ferox Adventus (7:11)
5. Meliora Sequamur (3:32)
6. The Turnpike Inn (3:08)
7. The Engineer (3:12)
8. The Pax Britannica (3:05)
Part 2: Prophecies
9. Tripudium Ad Bellum (2:48)
10. After These Wars (4:28)
11. New Blood, Old Veins (2:31)
Part 3: Revelations
12. In For A Pound (0:36)
13. The Browning Of The Green (4:05)
14. Per Errationes Ad Astra (1:33)
15. Cold Dead Reckoning (5:28)
