Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Kansas
Kiadó: Intersound
Megjelenés: 1995
Játékidő: 45:14
Értékelés: 4.5/5
A „Freaks of Nature”, az amerikai progresszívrock-bajnok Kansas tizenkettedik stúdióalbuma, a zenekar nagy visszatérése lett volna a zenei életbe. Az új lemez és mindkét kislemez nagy visszhangú világlistás szereplésére számítottak. Legalábbis így képzelték el a megjelenés előtt a legendás együttes tagjai, akik az „In The Spirit of Things” (1988) után alaposan megrázták a felállást – megmaradt az eredeti tagok közül Steve Walsh az ének/billentyűk posztján, Rich Williams gitáron és Phil Ehart dobon –, ám minden nagy várakozásuk füstbe ment, mert a „Freaks of Nature” megjelenésekor a kereskedelmi fogadtatás egy ilyen nagy névhez képest egyszerűen lesújtó volt. Azokat a rajongókat leszámítva, akik a kereskedelmileg igencsak sikeres nyolcvanas évek után is kitartottak mellettük, az „új korszakban” senki sem foglalkozott a „Freaks of Nature”-rel, amely a mai napig a zenekar legsúlyosabban elfeledett albuma, pedig stílusában rendkívül sikeres visszatérés a hetvenes évek második felének magas Kansas-hangzásbeli mércéjéhez. Még mindig ez az egyetlen Kansas-lemez, amely nem jutott fel a Billboard listáira, ami bosszantó, de az ilyen listák soha nem voltak a zenei tartalom minőségének fő mércéi.
Steve Morse (Dixie Dregs, Deep Purple) távozása és a klasszikus felállás rövid életű újraegyesülése után Walsh, Ehart, Williams, Billy Greer basszusgitáros, az új hegedűs/gitáros David Ragsdale, valamint a kiegészítő billentyűs Greg Robert a „Freaks of Nature”-rel olyan albumot hozott össze, amely sok szempontból visszatérés a klasszikus Kansas-örökséghez, de modernizált produkcióval. A nyolcvanas évek AOR-kísérletei (majdnem) a múlté lettek, ami abban az időben, amikor a „Freaks of Nature” megjelent, kereskedelmi szempontból teljesen logikus lépés volt.
A klasszikus korszakuk progresszív rockjához főként azzal tértek vissza, hogy a hegedű ismét beköltözött a hangzáskollázsba, így újra megjelentek azok a hatalmas barokkos hangszerelések, amelyekkel egykor a szimfonikus prog rock történetét formálták, ugyanakkor a „Freaks of Nature” a zenekar egyik legkeményebb albuma is, amely változatos trendi hardrockos gitárfutamokat vonultat fel. Robert, akinek ez volt az egyetlen stúdióalbuma a Kansasszel, a billentyűknél kissé tehermentesítette Walshot, aki így még jobban a vokális feladatokra koncentrálhatott, és ez néhány igazán lenyűgöző eredményt hozott. Az egyszemű gitáros, Williams közben sokat fejlődött, és bár a gitárvonalak nagy részét a Ragsdale-féle hegedű veszi át, időnként nagyon ravasz gitárfrázisokkal lep meg, a szólóknál pedig addigra jóval vállalkozóbb kedvű lett.
Szép bizonyíték arra, hogy a Kansas nem viccel, és nagy stílusban tért vissza, már a nyitó bomba, az „I Can Fly”, egy kinetikus tempójú hibrid a szimfonikus prog és a kemény rock között, amely egy pillanat alatt megtölti elektromossággal a levegőt, és az aranykort juttatja eszünkbe. Walsh éneke karrierjének ebben a szakaszában is kiváló volt, a vonós-billentyűs harmóniák pedig, amelyeken át a harcias gitárfutamok vezetnek, a klasszikus Kansas-hangzást garantálják. Ehart már az első számnál lenyűgöz kompromisszumot nem ismerő, ugyanakkor összetett dobátvezetéseivel. A gyors ritmusú „Desperate Times”, amelyben Walsh, Greer, Ragsdale és Robert vokális harmóniái átkozottul hatásosan szinkronban vannak, szintén sokakat emlékeztet majd a legjobb időkre, miközben a vezető hegedűfrázis a jellegzetes Kansas-féle arénarockos pompát adja. Itt Williams először nyűgöz le egy melankolikus gitárszólóval, amelyhez hegedűn Ragsdale is csatlakozik. Az egészet színesíti Greer basszusszólója, a harcias refrén pedig pont olyan, amilyennek a klasszikus Kansas-hangzás felélesztésekor lennie kell.
A királyi hegedűhangszerelésekkel díszített „Hope Once Again” szemléletes bizonyíték arra, hogy a Kansas nem felejtett el megrázó power balladákat írni. Ezúttal Walsh kivételes énekteljesítménye ragyog teljes pompájában, egy-egy versszaknál a háttérben a vendégénekes, Reene Castle csatlakozik hozzá, ami fantasztikus kontrasztot teremt, és még tovább fokozza az epikus hangulatot. A környezettudatos szöveg másrészt azt bizonyítja, hogy a Kansas Walsh pártfogása alatt egyáltalán nem veszítette el minden agysejtjét, és a nyolcvanas évek első felének vallásos prédikálását messze maga mögött hagyta. Az ütősre vett „Black Fathom 4”-ben, ahol Walsh ismét megmutatja lenyűgöző képességét a feszült hangulat énekkel való felépítésére, újra előkerülnek a hardrockos fogak, főként a dühös gitárfutamokkal és a pusztító dobkrósekkel, miközben a hegedű a produkcióban ismét előtérbe kerül.
A hangszerelési kifinomultság különösen a kiváló szimfonikus prog eposzban, az „Under the Knife”-ban érvényesül, amely erősen emlékeztet néhány hetvenes évekbeli Kansas-klasszikusra. Walsh egyszerűen nem hagyja abba a lenyűgözést hatalmas énekes bravúrjaival, hangszeres társai pedig megteremtik a terepet a szimfonikus/hardrockos harmóniáknak, amelyek a harcias pillanatoktól a szinte szakrálisig ívelnek, főleg amikor az orgona veszi át a főszerepet. A megható szerelmes power ballada, a „Need”, a „Freaks of Nature” egyetlen száma enyhe AOR-felhanggal (a Journey rajongóinak is érdekes lehet), szinte katonás dobtempóval nyit, a finom szintetizátortextúrák és epikus vokális harmóniák összefonódása pedig a megsemmisíthetetlen Walsh vezényletével valóban varázslatos, oldó hangulatot teremt.
A címadó dal, vagyis a „Freaks of Nature”, szinte metalos gitárfrázist tartalmaz, amelyet masszív hammondorgona-réteg fed, a refrén pedig egy pillanatra a Deep Purple klasszikusát, a „Hush”-t idézi. Itt a gitár áll az előtérben, nem a hegedű, mint a „Freaks of Nature” legtöbb másik számában, ezért Williams közben jó pár szórakoztató improvizációt megenged magának. A „Cold Grey Morning”, amelyet az eredeti tag, a korábbi gitáros/billentyűs Kerry Livgren írt, újabb teljesen klasszikus Kansas-alkotás, amely felépítésében akár a hetvenes évek közepéről is származhatna. Az epikus vonós hangszerelések itt ismét megadják a tempót, a feszült dráma felépítésében pedig a hatalmas szimfonikus háttér mellett az oroszlánrészt Walsh éneke végzi, amely a pompás refrénben csúcsosodik ki. Az album zárásaként a Kansas egy nosztalgikus power balladával, a „Peaceful And Warm”-mal szolgál, az album egyetlen olyan számával, amelynek szövege kissé prédikáló hangvételű, a családi összetartozásról és a tagok fiatalkori emlékeiről szól. Bár nem született belőle újabb „Dust in the Wind”, melankolikus hangszereléseivel és Walsh szívből jövő énekével rendkívül őszinte, elmélkedő pillanat, egyben megható epilógusa ennek a remek albumnak.
A „Freaks of Nature” egyike azoknak a Kansas-albumoknak, amelyek több hallgatást igényelnek, mire igazán „a bőröd alá kúsznak”, de ha ez egyszer megtörténik, a hallgatót egyszerűen rabul ejti, ahogy ennek a legendás zenekarnak az aranykorbeli hangzásvarázsát idézi fel. Livgren távolléte ellenére (a Kansas akkor volt a legerősebb, amikor a Walsh–Livgren páros működött) sikerült ragyogó albumot készíteniük, amelyre ma is büszkék lehetnek. Igazi kár, hogy a rajongók többsége nem osztotta ezt a véleményt, és 1995-ben igazságtalan volt a zenekarral: figyelmen kívül hagyta történetük egyik legjobb albumát és a klasszikus Kansas-hangzáshoz való igazi visszatérést, amelyet utoljára a „Monolith” (1979) című albumon lehetett hallani.
Felállás
Steve Walsh – ének, billentyűk
Billy Greer – basszusgitár, akusztikus gitár, vokál
Rich Williams – elektromos gitár, akusztikus gitár
Phil Ehart – dob
David Ragsdale – hegedű, gitár, vokál
Greg Robert – billentyűk, vokál
VENDÉGÉNEKES:
Reene Castle – vokál (3)
Producer
Jeff Glixman
Számlista
1. I Can Fly (5:21)
2. Desperate Times (5:25)
3 Hope Once Again (4:34)
4. Black Fathom 4 (5:54)
5. Under the Knife (4:54)
6. Need (3:59)
7. Freaks of Nature (4:05)
8. Cold Grey Morning (4:14)
9. Peaceful and Warm (6:44)
