Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Glass Hammer
Kiadó: Arion
Megjelenés: 2014
Játékidő: 53:21
Értékelés: 4.5/5
Echo az ókori görög mitológiában a visszhang istennője volt, aki a híres legenda szerint boldogtalanul szerelmes lett az önimádó ifjúba, Nárciszba. Arra volt ítélve, hogy láthatatlan alakjában soha ne vallhasson szerelmet neki, hiszen csak mások szavait ismételhette visszhang formájában, miközben a derék módon összezavarodott hiú legény, miután beleszeretett saját tükörképébe a víz felszínén, belefulladt, és virággá változott, amely ma is az ő nevét viseli. A legenda erkölcsi tanulsága közismert. A mitológia és az ókori történelem (nem csak a görög) uralja a Glass Hammer tizennegyedik albuma, az „Ode to Echo” címeit és szövegeit, amely zeneileg meglehetősen más történetet mesél el, mint a koncepcióalbum-jellegű elődje, a „Perilous” (2012). Azzal az egyes szerzemények kiegyensúlyozott minősége köti össze, és minden szimfoprogrock-gurmé biztosan élvezni fogja.
Tizennegyedik stúdióalbum huszonkét év alatt: ez mindenképp lenyűgöző teljesítmény, főleg manapság, amikor sok régóta a pályán lévő proghoz kötődő előadónak elfogy az igazi ihlete az új zenéhez, különösen ahhoz, amely legalább valamennyire előremutató, kísérletező és intelligens szinten mozog. Számos zenekar, amely gyakran, sőt egymás után adja ki a stúdióalbumokat, beleesik a hangzásbeli átlagosság csapdájába, de az amerikai szimfoprogrock-nagyágyúknál ez a veszély (egyelőre még) nem áll fenn. A banda két feje, Fred Schendel billentyűs és Steve Babb basszusgitáros/alkalmi billentyűs az „Ode to Echo” lemezen jó néhány váratlan húzást vetett be, és ezek jól kamatoztak.
Jon Davison, 2010 óta a Glass Hammer fő énekese, aki nemrég a legendás Yes tagja is lett, ezalatt rendkívül elfoglalt lett: két külön zenekarnak is zenét szerez (mellesleg Davison nemcsak kiváló énekes, hanem tehetséges zeneszerző is). Babb és Schendel úgy döntött, hogy az „Ode to Echo” kedvéért kicsit tehermentesítik az éneklés alól, ezért a régi hívek legnagyobb meglepetésére ismét felkérték az együttműködésre Carl Grovest (utoljára a „Culture of Ascent” albumon, 2007-ben volt a fő énekes) és Suzie Bogdanowiczot (utoljára a „Three Cheers for the Broken-Hearted” albumon, 2009-ben dolgozott a Glass Hammerrel).
Az „Ode to Echo” az első Glass Hammer-album, amelyen a zenekar története során szereplő összes énekes megjelenik, hiszen vendégként közreműködik az eredeti énekesnő, Michelle Young, valamint a korábbi énekes, Walter Moore is. Babb és Schendel valaha, a banda korai éveiben szintén a fő vokalisták voltak. A további vendégzenészek listája is ezúttal igen impozáns: köztük van Randy Jackson gitáros (Zebra) és David Ragsdale hegedűs (Kansas). Hosszú idő után a Glass Hammer hivatalos dobost is felvett a zenekarba, Aaron Raulston személyében, aki a dobolási stílusával mindazt hozza, amivel egy minőségi szimfoprogrock-dobosnak rendelkeznie kell.
A három különböző énekes kombinációja az „Ode to Echo” lemezen mindenképp rendkívül érdekes eredményeket szült, főleg amikor a férfi és női vokális vonalak kontrasztba kerülnek. A Glass Hammer hangzásfilozófiája változatlan: szimfonikus progresszív rock pozitív hangulattal és gazdag szimfonikus hangszerelésekkel, még ha ezúttal hosszú idő után meg is engedtek maguknak néhány rendkívül agyafúrt, szétszórt improvizációkkal tarkított jazzes kitérőt. Az egyes hangszeres részek és szimfonikus hangszerelések jócskán eklektikus mivolta ellenére a Glass Hammer az „Ode to Echo” lemezen is megtartja a bőséges dallamosságot, amely sikeresen összecseng a többé-kevésbé pozitív közeggel.
Már a nyitódalból, a „Garden of Hedon”-ból, amely a Brand X és a Colosseum II legjobb hagyományait idéző jazz fúziót ötvözi a Yes és a Kansas stílusú szimfonikus proggal, hallani, hogy az új album ismét egészen más történet, mint a „Perilous” volt. Álmodozó, szinte pszichedelikus pillanatból is akad bőven az egyes hangszerelések között, miközben Davison és Groves hangja nagyon jól kiegészíti egymást. Davison még mindig az „amerikai Jon Anderson” (nem csoda, hogy a Yes tagja lett), Groves pedig időnként kissé John Lennon felé hajlik. Néhány polifonikus, megtört ritmus, amely sokakat emlékeztet majd a felejthetetlen Gentle Giantre, szintén kihallható az egyes szakaszokból, miközben Schendel mellotronhullámai bőséges adag éteriséget oltanak a zenébe. Alan Shikoh fantasztikus gitáros, aki olyan legendáktól, mint Allan Holdsworth, Steve Howe és Steve Hackett, megtanult egy-két trükköt. Ezúttal például jóval több jazz-irányultságú improvizációt enged meg magának, mint a „Perilous” lemezen.
A Gentle Giant örökségének visszhangja az epikus „Misantrog” című dalban is hallható, ami a bevezető, többszólamú vokalizálásokból egyértelmű, míg azokon a futamokon, ahol a billentyűk és a gitárharmóniák rendkívül összehangoltan folynak egybe, főleg a jazz fúzió minden ínyence fog ujjongani. Ez egy újabb összetett és intelligensen hangszerelt szerzemény, amely szinte reng a kiszámíthatatlan ritmusváltások és a gyönyörű vokális harmóniák súlya alatt. Schendel zongora-, hammondorgona-, minimoog- és mellotronjátéka hihetetlenül összehangolt, és ebben a dalban elképesztően fertőző, éteri varázslatot visz be, olyat, amely a szimfoprog-rajongót azonnal teljesen magával ragadja.
A „Crowbone” is olyan szerzemény, amely úgy szól, mintha valahol a hetvenes évek elején készült volna. Ezúttal gyönyörű vonósaláfestések uralkodnak, amelyek tökéletesen összeolvadnak a hatalmas szimfonikus hangszerelésekkel, főleg a zongorán, ami minden legendás Caravan-rajongónak tetszeni fog, míg a Davison és Graves közötti vokális harmóniák váltakozása ismét tiszta győzelem. Néhány nyomasztó pillanat akusztikus gitáron és vonósokon emlékeztet rá, hogy a Glass Hammer azért nem állandóan jókedvű banda, bár zenéjükben többnyire pozitív hangulat uralkodik. A Van Der Graaf Generator és a King Crimson hatását mutató sötét elektromosgitár- és orgonaimprovizációk már nem túl gyakori jelenségek a hangzásvilágukban, az epikus, zenekari jellegű lezárás persze most sem marad el.
Az „I Am I” című, szintén összetett, mégis dallamos dalban először az albumon Suzie Bogdanowicz veszi át a fő vokális szerepet, aki éteri hangjával rendkívüli melegséget visz az egyes hangszerelésekbe, a kontraszt pedig tovább nő, amikor beszáll a két férfi vokál, és még tovább mélyíti a háborgó hangulatot. A „The Grey Hills”, amelyben akad egy kis poliritmika és jazzes átmenet, megint egy fokkal sötétebb és titokzatosabb ambientes megközelítést hoz, míg Davison és Graves éneke összehangoltan lebeg a szimfonikus háttéren, az epikus refrénben csúcsosodva ki. A „Porpoise Song” ünnepélyes, szimfonikus és enyhén pszichedelikus bevezetőt tartalmaz, amelyben Graves a legjobb John Lennon-imitációját nyújtja, miközben az „amerikai Jon Anderson”, Davison gondoskodik róla, hogy a háborgó hangulat éteri és spirituálisan emelkedett dimenziókat öltsön.
A „Panegyric”, amely a címét egy ókori (ógörög) szóból kölcsönzi, amely valamilyen fontos eseményen elmondott nyilvános beszédet jelent, szakrális, sötét árnyalatú orgonahanggal nyit, majd nyugodt, balladisztikus szakaszba vált át, amely mintha Suzie hangjára készült volna. Az „Ozymandias” (a dal címe II. Ramszesz nevének görög változata) játékos, ringatózó bevezetővel indul, amely olyan, mintha a Gentle Giant és az ELP közelebbi találkozása lenne, és ez addig tart, amíg be nem szállnak a fő férfi vokalisták, akik azonnal bőséges adag fertőző éteriséget visznek bele. Shikoh gitárfutamai ezúttal ütősen felpörgetettek, és jó egyensúlyban vannak Schendel orgonás bűvészkedéseivel, ami főleg a rövid improvizációs pillanatokban szembetűnő. Mindebben a ritmikai összetettségben, Raulston masszív dobátmenetei vezetésével, a Glass Hammer tagjainak mégis sikerül rendkívül dallamos refrént szőniük, amelyből sugárzik a jellegzetes „zöld nyelvük”.
Schendel és Babb elképesztően szorgalmas munkabestiák, de a befektetett energia általában busásan megtérül. Így van ez az „Ode to Echo” esetében is, amely stílusát tekintve az eddigi Glass Hammer-történet egyik legsokszínűbb állomása. A műfaj aranykorából származó jazz fúziós elemeknek ezúttal szabad utat engedtek, és a felismerhető szimfonikus prog rockjukkal ötvözve rendkívül dinamikus eredményt értek el, miközben az egyes szerzemények hangulata remek egyensúlyban van a misztikus szövegekkel. A Glass Hammer tehát az „Ode to Echo” után is a modern szimfoprog-szcéna egyik legforróbb zenekara marad.
Felállás
Fred Schendel – billentyűk, steel gitár, vokál
Steve Babb – basszusgitár, billentyűk, vokál
Kamran Alan Shikoh – elektromos és akusztikus gitár, elektromos szitár
Jon Davison (Yes) – ének
Carl Groves – ének
Aaron Raulston – dob
Susie Bogdanowicz – ének
VENDÉGZENÉSZEK:
Walter Moore – ének
Michelle Young – vokál
Randy Jackson (Zebra) – gitár
David Ragsdale (Kansas) – hegedű
Producer
Fred Schendel és Steve Babb
Dallista
1. Garden of Hedon (6:57)
2. Misantrog (10:00)
3. Crowbone (7:22)
4. I Am I (8:15)
5. The Grey Hills (4:47)
6. Porpoise Song (3:37)
7. Panegyric (4:11)
8. Ozymandias (8:12)
