Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Gotthard
Kiadó: G Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 63:05
Értékelés: 4/5
Négy év telt el a tragédia óta, amikor az egyedülálló Steve Lee közlekedési balesetben életét vesztette. A „Firebirth”, a zenekar első albuma az új énekessel, Nic Maederrel, részben megnyugtatta a kétkedőket, akik attól tartottak, hogy a Gotthard jövője Lee nélkül, az énekmikrofonnál megpecsételődött. A Gotthard egy újabb, nagyon is rendes lemezzel húzta ki magát a csávából.
Ha a „Firebirth” még egy kicsit óvatos volt, a „Bang!” minden fronton teljes áttörést hoz a tősgyökeres hard rock életműben, és az új Gotthardot sokkal közelebb hozza a Steve Lee-korszakhoz, mint a „Firebirth”. Nic Maeder elkötelezettsége a zenekar iránt látszik, az előadásmódja pedig még magabiztosabbnak és teljesen felszabadultnak hat. A fickó teljes lendülettel vágott bele! Sajnos bele kell törődnie, hogy mindig Steven Lee felejthetetlen, páratlan énekes karizmájának árnyékában él majd, mégis egyre világosabb, hogy Nic Maeder pontosan az, amire a Gotthardnak a 2010-es dráma után szüksége volt, hogy megmentse a bőrét. Maeder hangszíne és megközelítése nagyon közel áll Steve Leeéhez. Ezúttal viszont Maeder az album egyes részein sokkal több saját vokális karaktert visz bele, ami főleg a csendesebb szakaszokban érvényesül, ahol rugalmas, lágy, finom éneklésre van szükség. Maeder ugyanis kiváló énekes.
A Gothard ezúttal különösen élénk hangzásvilágot tálalt. A basszusvonalak határozottan kiemeltek, amire már a nyitó címadó dal azonnal felhívja a figyelmet: a súlyos snare-dobolással azt a menetelős pompát kergeti, amely az „Lipservice” album óta egyre inkább beette magát a zenekar zenei világába. Talán ebben szerepe van annak is, hogy a Gotthard a végső masteringhez és keveréshez ismét régi cimboráját, a holland Ronald Prentet hívta segítségül, aki a „Lipservice” és a „Domino Effect” hangzását is megformálta. Ráadásul a „Bang!” blueosan, hallhatóan súlyosabb, ami a „Firebirthre” nem volt jellemző. Innen az az összbenyomás is, hogy az új album közelebb áll a Gotthard Steve Lee-korszakbeli munkáihoz, mint Maeder első Gotthard-albuma, a „Firebirth”. A produkció élénkségét a Leo Leoni égetően tálalt gitárfrázisainak rendkívül zsíros Gibson-hangzása emeli ki, valamint a Hammond-orgona jellegzetesen súlyos, sziklás hangja, ami egyébként a Gotthard hangzásának állandó eleme. Ez a produkció különösen hatásosan gyújt a középtempós dalokban, amelyek vezérmotívumaikat mollra építik, mint a kiváló, drámai Red On A Sleeve, a Feel What I Feel vagy az I Won’t Look Down! Ezek közé természetesen gyorsabbak is vegyülnek, mint az I Won’t Look Down, a retró hangzású, Purple-os „suhanó” Get Up ‘N’ Move On vagy a What You Get, amelyek ritmikusan hasonlóan dühös jellegűek, mint a nyitó Bang! Ezúttal éppen a balladák, a C’est La Vie és a Maybe az album leggyengébb pontjai, ami kissé meglepő a zenekar pedigréjét ismerve, hiszen a legnagyszerűbb hard rock balladák alkotójaként tartják számon őket. De hát ez van. Persze a jól ismert csibészség is helyet kapott az új lemezen. A nyitó Bang! után ismét visszatérünk a csintalan rókalányhoz, Katie-hez, ezúttal a Jump the Gun című dalban. Cadillac, golyólyukak, pisztolyt szorongató dögös macska. Ez a tipikus rock ‘n’ roll életmű része (már csak egy pikk ász és egy üveg Jack Daniel’s hiányzik). A Mr. Ticket Man pedig a kiválasztott riffben hihetetlenül emlékeztet a Jaded Heart Sinister Mind című dalára. Csakhogy az ének dallamvonala annyira más benne, hogy a hasonlóság egy pillanat alatt elhalványul.
Csekély jelentőségű megjegyzés, hogy az albumon talán eggyel több dal szerepel a kelleténél. Ez viszont nem vonatkozik a záró, majdnem tizenegy perces Thank You-ra, amely sikeres kísérlet az orkesztrális elemek és a zenekar hard rock életművének keresztezésére. Epikus szvitről van szó, amelyet sok vezérmotívum és hangulatváltás határoz meg. Az „ártatlanul kiszámítható”, félballadás első rész után, amelynek középpontjában Nic éneke áll, hosszabb szakasz következik a vezérmotívum többszöri ismétlésével, amit Leoni szólóakrobatikája tesz mozgalmassá! A dal a változatossága ellenére rendkívül zenei marad, és remek záró drámai színházat teremt. A középpontba Leoni gitárja lép, jellegzetes fogásaival, amelyekkel mégis végig a dallam fenntartásának rendeli alá magát. A gitár és az orkesztrális elemek találkozása teljes erővel gyújt. Valójában olyan dalról van szó, amely eltér mindattól, amit a Gotthard a pályafutása során mostanáig kipróbált.
A Gotthard a „Bang!” lemezen megőrzi az igazi kreatív lendületet, és egyenes háttal, büszkén halad tovább. A „Bang!” kiváló utódja a „Firebirth” albumnak, amely a sűrítettebb produkció mellett azt az érzést hordozza, hogy a Gotthard végre tartósan gyógyítja a Steve Lee szerencsétlen elvesztése okozta sebeit, bár a tragédia árnyéka valószínűleg a pályafutása végéig elkíséri őket. A „Bang!” olyan album, amely ismét a tagok közötti szilárd kötelékek rendkívüli kémiáját mutatja, ami a rendkívüli tapasztalat, tudás és kifogyhatatlan alkotókedv megerősítése. A főszerepet most is a zenekar motorja, Leo Leoni játszotta, akinek a találékonysága egyszerűen sosem fogy ki a fülbemászó gitárfrázisok keresésében! A „Bang!” lemezzel a Gotthard végre megtalálta az igazi kapcsolatot a Steve Lee-korszakkal.
Felállás
Nic Maeder – ének
Leo Leoni – gitár
Freddy Scherer – gitár
Marc Lynn – basszusgitár
Hena Habegger – dob, ütőhangszerek
Nicolo Fragile – billentyűk
Produkció
Leo Leoni & Charlie Bauerfein
Dallista
1. Let Me in Katie
2. Bang!
3. Get Up ‘N’ Move On
4. Feel What I Feel
5. C’est La Vie
6. Jump the Gun
7. Spread Your Wings
8. I Won’t Look Down
9. My Belief
10. Maybe
11. Red On a Sleeve
12. What You Get
13. Mr Ticket Man
14. Thank You
