Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Moody Blues, The
Kiadó: Threshold
Megjelenés: 1981
Játékidő: 46:32
Értékelés: 4.5/5
A nyolcvanas évek eleje az az időszak volt, amikor a progresszívrock-úttörők többsége „bedobta a törülközőt”: vagy megszűntek (ELP, Procol Harum, Gentle Giant, Caravan, Soft Machine stb.), vagy alkalmazkodtak az új hangzásvilághoz, és magukévá tették az akkoriban újszerű szintetizátor-technológiát (Genesis, Yes, Camel, Rush, Kansas stb.). A szimfonikus progrock úttörői, a The Moody Blues azon kevesek közé tartoztak, akik ekkor valamiféle „középutat” választottak: megőrizték szinte az összes felismerhető hangzásbeli jegyüket és a dalszerzői módszerüket, ugyanakkor ügyesen kihasználták a modern szintetizátorok erejét.
Ebben a legnagyobb szerepe az új billentyűs, Patrick Moraz (ex-Refugee, Yes) érkezésének volt, aki az eredeti tagot, Mike Pindert váltotta. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a „Long Distance Voyager” volt az első The Moody Blues-album az 1965-ös debütálás, a „The Magnificent Moodies” óta, amelyen nem szerepelt a klasszikus felállás minden tagja (Pinder, Hayward, Lodge, Edge és Thomas). A Moodyk számára így teljesen új korszak kezdődött, amelyre a régi hívek többsége nem éppen szívesen emlékszik vissza. Moraz eredetileg ideiglenes, koncertezős helyettesként érkezett az „Octave”-turnéhoz, de végül egészen 1991-ig a The Moody Blues család tagja maradt.
A „Long Distance Voyager”, a tizedik stúdiólemezük, félig koncepcióalbum volt: a dalszövegek nagyjából a fele az album címében szereplő „utazó” körül forog, a többi szám pedig a karneváli bolondozás és a rockkoncert utáni vad buli káosza köré épül. A The Moody Blues a „Long Distance Voyager” lemezen dallamosabban, barátságosabban és vidámabban szól, mint valaha (leszámítva a már említett, kifejezetten naiv debütalbumot). Ez azt jelenti, hogy az album a rengeteg gazdag zenekari hangszerelés ellenére azoknak is tetszeni fog, akik egyébként főként a dallamos rockra esküsznek. A gitáros Justin Hayward, a basszusgitáros John Lodge és a fuvolás Ray Thomas közötti énekes-váltogatás a szimfonikus hangzás és a rock dinamikus összefonódása mellett továbbra is a The Moody Blues hangzásának egyik központi „fegyvere” volt. Az egyes dalok érezhető kommercializálódása ellenére is felismerhetők maradtak, rokon zenekarokkal nem lehetett összekeverni őket.
A „The Voice”, az album második kislemeze misztikus bevezetőt, odaadó refrént és felgyorsított tempót kínál, miközben a szintetizátor-textúrák már „felviaszoltak”, és az új hangzási trendekhez igazodnak. Hayward hangjából hangsúlyos önbizalom és új fókusz árad. Minden lépésnél új energia érződik, a megszokott ritmikai, énekbeli és hangszerelési finomságok viszont még mindig itt vannak. Az ünnepélyes zenekari hangszereléssel átitatott „Taking Out Of Turn”, amelyben a vokális irányítást Lodge basszusgitáros veszi át, több mint hét percével a The Moody Blues történetének egyik leghosszabb dala. Nem meglepő, hogy ezt választották az album harmadik kislemezének: barátságos dallama, csábító refrénje és a tömegek ízlésének megfelelő szerelmes szövege miatt.
Arra, hogy a nyolcvanas évek megérkeztek, először a „Gemini Dream” hívja fel komolyan a figyelmet; ez egy újabb fontos kislemez, amelyet végig pompás szintetizátor-textúrák szőnek át. Meglehetősen zavaros, helyenként már-már ropogósan olcsó hangulata és a nyolcvanas évekre jellemző szintetizátor-közhelyek ellenére a Hayward–Lodge szerzőpár termékeny együttműködése egészében véve meglepően szórakoztatóra sikerült. Másrészt a „Long Distance Voyager” még mindig tartalmaz teljesen hagyományos The Moody Blues-szerzeményeket, például az „In My World” című, pásztori hangulatú szerelmes balladát, amelyet Hayward akusztikusgitár-akkordok kíséretében rendkívül átélten énekel el. Az éteri „Meanwhile”, amelyben az akusztikus gitár finom hangszerelése uralkodik, szintén csak úgy pezseg a ritmikus lendülettől és a pozitív hangulattól.
Az album egyik csúcspontja kétségkívül az epikus „22,000 Days”, amelyben a központi gitártéma és a tempó erősen emlékeztet arra a motívumra, amely hat évvel később a Pink Floyd klasszikusában, a „Learning To Fly”-ban hallható, miközben a „vikinges” vokális harmóniák és az ünnepélyes szimfonikus hangszerelés sikeresen teremt fenséges atmoszférát. A „Nervous”-t Thomas gyönyörű fuvolaszólói, Hayward könnyed akusztikusgitár-dallama és Edge bársonyos hangja jellemzi, a hangulatában pedig ott az az ártatlan őszinteség és pozitivizmus, amely mindenkinek tetszeni fog, aki a Beatles hagyatékára és Paul McCartney szólópályájára esküszik.
A karneváli hangulatú „Painted Smile” a záró háromtételes szvit része, amelyben az albumon először a bajszos fuvolás, Ray Thomas lép az énekes szerepébe. A produkciót és a billentyűk hangzását leszámítva rendkívül emlékeztet a hetvenes évek elejének bizonyos Moody-sztenderdjeire. A „Reflective Smile” csupán Thomas karneváli narrációja a következő kompozícióba, amely kétségkívül a „Long Distance Voyager” legszórakoztatóbb pillanata. Ez a záró burleszk és egyben szellemes önparódia, a „Veteran Cosmic Rocker” címet viseli, a rocksztárok tipikus életének szatírája. Itt a pentatonikus ritmusok és a zenekari függönyök hiteles keleties hangulatot teremtenek, Thomas hangja pedig ezúttal kissé még Greg Lake-re (ELP, ex-King Crimson) is emlékeztet. A „Veteran Cosmic Rocker” Thomas egyik utolsó jelentősebb szerzeménye volt: a következő albumokon, ahol a popos rockirány kerekedett felül, dalszerzőként egyre inkább háttérbe húzódott, egészen 2002-es nyugdíjba vonulásáig.
A „Long Distance Voyager” ugyan a nyolcvanas évek elején készült, minőségét tekintve mégis habozás nélkül sorolható a The Moody Blues klasszikus albumai közé. Valójában ez az utolsó olyan lemezük, amelyet még jogosan lehet „klasszikusnak” nevezni. Moraz érkezése fontos felfrissülést jelentett, és a zenekar hangzását sikeresen igazította az új hangzási irányokhoz, anélkül hogy a dalszerzői és hangszerelési önállóságot feláldozták volna. A „Long Distance Voyager” egyúttal folytatása volt a brit földön a hetvenes évek óta tartó szép kereskedelmi sikereknek, az Egyesült Államokban pedig a második olyan lemezük volt, amely eladások tekintetében az amerikai listák élére küzdötte magát.
Felállás
Justin Hayward – ének, gitár
John Lodge – ének, basszusgitár
Ray Thomas – ének, fuvola, szájharmonika
Graeme Edge – dob
Patrick Moraz – billentyűs hangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
B.J. Cole – pedal steel gitár az „In My World” című dalban
Pip Williams – producer, zenekari hangszerelés
The New World Philharmonic – zenekari szekció
Produkció
Pip Williams
Számlista
1. The Voice (5:18)
2. Talking Out of Turn (7:18)
3. Gemini Dream (4:07)
4. In My World (7:17)
5. Meanwhile (4:08)
6. 22,000 Days (5:27)
7. Nervous (5:45)
8. Painted Smile (3:18)
9. Reflective Smile (0:37)
10. Veteran Cosmic Rocker (3:14)
