Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Blindead
Kiadó: Mystic Production
Megjelenés: year_month
Játékidő: 56:13
Értékelés: 4.5/5
Egészen felvillanyozva érzem magam, mert hosszú várakozás után végre a kezembe és a fülembe került valami annyira erőteljes, hogy újra átfut rajtam az a sóvárgás, amelyet akkor éreztem, amikor először hallottam valami kivételeset a Tooltól, aztán a Perfect Circle-től, majd Maynard eposzai után az ismeretlenbe indulva biztonságos, igazán jól adagolt morfiumadagot kaptam az Opethtől és a Katatoniától. Csodák vannak: az Orto Bar szeizmikus, nem konvencionális megrázkódtatása után a kicsiny lényem mögött újra visszhangoznak azok a kivételes pillanatok, amelyeket a Blindead, az atipikus lengyel metálosok társaságában töltöttem. Ha a koronás lengyel fehér sas hallatán olyan zenekarokra gondoltok, mint a Vader és a Behemoth, meg az egész extrém hangzású, sötétebb metálos társaság, akkor az Absence hallgatása előtt vegyetek egy-két pillanatnyi gondolkodási időt, számoljatok el tízig, aztán számoljátok újra meg az összes birkát a (lengyel) legelőn. A Blindead nem új név a lengyel metálos égboltján: 1999 óta Gdynia epicentrumából szórják a progresszív szellemmel telített post metal és rock sötétebb hangját, amely fütyül a „szakértők”, „a nagyközönség”, „a kritikusok” és más, teljesen lényegtelen szereplők parancsolataira és elvárásaira. Csak a tiszta mindfuck számít, a tiszta kritika és a teljes nihilizmus, formában és névben egyaránt, és a Blindead a zenekarnevével meg a tökéletesen kiüresedett, nihilista lemez, az Absence címével kompakt produktummá sűríti mindezt, amely megnevetteti és megvigasztalja minden őszinte, elkötelezett Tool-rajongót!
Hadd mondjam ki: legalábbis nálam ez egy kis késéssel jött, de sosem késő leemelni a kalapot a mesterek előtt, és bevallani, hogy olyan művet alkottak, amely megráz, és a recesszió sújtotta, eleve értelmetlen világ tüdejébe legalább egy csepp reményt fúj: hogy az értékek válsága és a világi szellemi kiüresedés, a semmibe ejakulálás legalább az esztétikus megfogalmazáshoz és megzenésítéshez hozzájárult egy olyan alkotásban, amelyet műalkotásnak nevezhetünk. Én, a másként gondolkodók kétségei ellenére, úgy vélem, hogy az Absence pontosan ez – műalkotás, amely az „ízléses emberek” világegyetemének figyelmen kívül hagyása és némasága ellenére is megérdemel legalább egy említést egy olyan oldalon, amely a vérét és a lelkét sorokba szűri, s ezeket a világ analfabetizmusa és felszínessége miatt nagy valószínűséggel úgyis elfelejtik majd. A Mystic Productions az a kiadó, amely misztikus gyöngyöket vet a világba, és 2013 októberében újabb gyöngy indult útnak: a Devouring Weakness, az Autoscopia (Murder In Phases) és a nagyra tartott Affliction XXIX II MXMVI után valami még provokatívabbat és korszerűbbet hoz – az Absence ürességét és szürrogát összhangzatait, amellyel felkerül az i-re a pont arra a korra, amelyet érzünk és megélünk. A progresszivitás a zenekar minden egyes hangpórusából árad, a gdanski környékről érkező lengyel szextett pedig ambient–elektronikus–metál textúrák egész spektrumát okádja, aminek én örülök, a többieknek viszont, kezemet a szívemre téve, ezúttal még a körmöm alatti fekete koszra sem vagyok tekintettel. Ez alkalommal a minőségi élvezet teljesen az enyém, és nagyon ízlik, kedveseim!
A Blindeadet a legkönnyebben az összefonódással tudom meghatározni, Patryk Zwolinski rendkívüli szónokának szokatlan energiáival való szinergiával, akinek viszont nem minden reflektorfény a vállán nyugszik. Marek Zielinski és Mateusz Smierzschalski daathosan játékos gitárjai, a basszusgitáros Mette Bassoli, az ütős dobos és ritmusszekció-ember, Konrad Ciesieslki, és az i-re a pont, a tökéletes ambient hangzásnemező, Bartosz Hervy úr a szintetikus ambient gépezet billentyűi mögött nélkül az egész utazás teljesen szokványos, már hallott és közel sem olyan izgalmas lenne, mint ahogy a dolog szimbiózisban működik. A Katatonia voltak a cárok, és ha a svéd melankolikusok mellett valaha megérintett titeket a kivételes Opeth (én háromig számolnék, és kapkodó, elhamarkodott válaszokat adnék erre a meglehetősen költői kérdésre), akkor a Blindead hallgatása közben a jó, minőségi, nagybetűvel írt zene biztonságos és meleg ölelésének birodalmába süllyedtek. A teljes anyag részletes bemutatást és kötetlen elemzést érdemel.
Az a3 című számmal való nyitás után egyértelmű, hogy a Blindead, Bartosz Hervy hidegebb, sarkvidéki fuvallatú, ambient produkciós karmesteri pálcája irányítása alatt egy torkosabb, szenvedélyesebb kormányost egy megfontoltabb, érzékibb kontúrokkal rendelkezőre cserélt. Patryk énekben tökéletes, amikor a két gitár kristálytiszta, kristályos és áthatoló tandemje mellett kérdez, fájdalmas énekét a metafizikus esti meditációról: „Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary,/ Over many a quaint and curious volume of forgotten lore, / While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping / Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing, / Doubting, While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping, / As of some one gently rapping, rapping at my chamber door / Ah, distinctly I remember it was in the bleak December, / And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.” Hallani a sorokban valami rezonálót a kivételes opethes szövegíró, Mikael Åkerfeldt nyomán? Ó, igen! A hideg a hátamon pedig a visszafogott ambient bevezető után csak még jobban felszökik! Az ütősebb b6 folytatja a kijelölt katatóniás éneket a melankolikus, de torzabb fájdalom hangjával, a basszus, a dobok, a billentyűk, az ének és a gitárok robbanásszerű kitöréseinek toolos játéka pedig szépen fűszerezi és építi tovább az egészet. A Blindead nem hangzik félmunkának vagy akárhol üresnek, a robbanás után viszont sarkvidéki statika és a s1 című szám fuvallatának feszültsége következik. Post rockos vagy post metalos (bármit is jelentsen ez a post előtag) kijelentés, amellyel Patryk az üressé vált világ tüdejébe fújja a lelkét, az élet és a létezés jeleként, ezekkel a szavakkal: „I, I can speak of them / For you, for you / I forsaken fade you … / I want falling down / I, forsaken, fading, nearing void I hold flame down / Of a rainbow / Drowning in the sun I’m reaching out (reaching out) / I’m the one full Of ember sentiments I want her see(sea?) / to be in time The temple In the tempest fire wants desire altered with eternal blame / I pray to / Swear no evil open can ever dwell in me / I am living”. Tökéletes mantra, amelyet a remek basszusgitáros, Mette kivételes énekének még mantraszerűbb hangja egészít ki, és az egésznek egy újabb Tool-lemez töltetét adja, nem pedig valami túlélt, posztapokaliptikusan a bélből kihányt, már hallott kiábrándultságét. Gondoljatok a Lateralusra és a 10.000 Daysre. Valahol ott van abban a pillanatban az Absence, és a történetnek még közel sincs vége. A hideg, fájdalmas, távoli, elidegenedett, halál utáni hegedűk ambient éneke után jön a folytatás és a kibontakozás ideje. Az e5 című szám az energiák ébredésének pillanata, a napfonatban valami romboló és megrázó kezd derengeni. A Blindead a személyes percepció első személyű megközelítése helyett a világot kizárólag második személy egyes számból szemléli, abból az örökké jelen lévő másikból, és ezzel tudatosan lemond az énjéről és az egójáról. Az ego feladása után nem következett be egy pótlék, egy alter ego érvényesítésének aktusa, hanem a világ szövevénye, ahol az első személy egyes szám, a második személy egyes szám vagy az üres entitások többes számú univerzuma egyenértékű, az egyenlet pedig szonikusan kiegyenlített, kisülésre került, a világ pedig megszabadult (és megváltódott) a jelentéstől és az alárendelt jelentésektől. A folytatás, a közelgő végű n4 narratívabb, szinte prédikáló és suttogó. „She was always the one and only /Strong / Proud / A mount of stone amid countless stares / She, always lost in reflection so deep and distant, / vaguely disturbing / She, whose gist is hard to define. / Wanted to be properly understood / Consistently lost in a long and stubborn slumber. / She / The wolf mother full of concern and endless vigor utterly sublime / The finger of death across her chest / the fear of the grave rising dreadfully / devoid of children, through tears she spoke / of ultimate conversion / The wolf mother / full of concern / and endless vigor / utterly sublime / The finger of death across her chest / the fear of the grave rising dreadfully / devoid of children, through tears she spoke / of ultimate conversion / And the destroyer came and left her nailed. / She was fading slowly drifting back to her orginal / solemn silence, her extraterrestrial scarlet / evanescing leaving gray debirs full of memories / of unconditional love / Tangled coils writhing quietly and dispersing / in the shadows of the rocky throat the pearl gravel / resting peacefully in its eternal placeforever casting / its light.” Nem tudom, de engem az egész egy morrisonos felhang érzésével tölt el, amely elvisz a Strange Days, a Morrison Hotel lemezek univerzumába, az L.A. Woman után pedig kilövök egy teljesen lengyel változatba, az American Prayer lemezébe, azzal együtt, hogy a The Doors nem jelent és soha nem is fog jelenteni átkot, amellyel az új évezred zenekarára a másolók, nyomorult előadók, vagy a már hallott és látott újraalkotóinak jelzőjét aggatnák. A The Doors túl avantgárd volt ahhoz, hogy ilyesmi legyen, és ma is megkockáztatom, hogy a „szakértők” és „igazhitű” doorsos rajongók túlnyomó többsége egyszerű plagizátor és szájhős, akinek fogalma sincs, mit akart mondani a nagy Jim pusztító lángja. De hagyjuk most egy pillanatra a halottakat.
Az Absence albumon a végső rész zavar – az album szánt nagy fináléja. A templomi harangok után a Blindead egy kevésbé erőteljes finálé hálójába gabalyodik. A c7 nem emeli meg a levegőt, a felhígult, távoli, elidegenedett énekes összefonódás danzigosan üres kacérkodása a sötétséggel és a hideggel, amelyet a Blindead technikailag tökéletes módján az e2 című számmal vezet el az opethes szeánszhoz, ahol a gitárduó az érzéki dallamosság és az akusztikai érzék minden fokát megmutatja, a tajtékzó, sötét negatív óceán csodás kaszkádjai pedig az újonnan posztulált, üres ember monolitikus világának partjához csapódnak, Patryk pedig énekli: „ its this blackness that / Affected you so. / As no one feels safe in the dark / And children in the least. / Darkness is like a dreary and absymal slope of defeat / Like the stone foals racing throught the black ocean waves / Like the stone foals racing throught the black ocean waves …”. A metafizikus ugrás talán kicsit túl mesterkélt és eltúlzott, majdnem erőltetett, mégis összességében több benne a zeneiség és a ritmus, a szerves jelleg, mint annak a zenekarnak a világában, amely nemrég „megszellemített” tömegek dicshimnuszait aratta le, még ha ezzel egy pillanatra a Soen rajongóinak darázsfészkébe is bökök. Mindegy – a lengyelek bejönnek nekem… Talán azért is, mert a végén mindig odateszik azt az i-re a pontot, a lezárást és a befejezést, a záró gondolatot, amit a Blindead eddig mind a hét szám után leír (olvassátok csak össze a számok kezdőbetűit). A záró a7bsence igazi rusztikus leszámolás minden progresszív kitartóval, aki még egy kicsit többet keres, hogy állva ünnepelje ezt a nem is olyan fiatal, és nem is olyan ismeretlen zenekart. A lezárás tantrikus, pink floydos, energetikailag erőteljes, egyesek számára pedig, bassza meg, csalódást keltő, és én az utóbbiak közé a pillanat metafizikus áttételében nem tudok és nem is szabad, hogy számítsam magam!
A Blindead az a gramm szépség, amelyet 2013 októberéig elfelejtett felvinni nekem a létezés értelmének és ürességének elhagyatott, kopár partjaira. Hidegek és átkozottul szelektívek az esztétikai anyagok megválasztásában, amikor szonikus hatalmukat mutatják be. Ők a minket körülvevő világ hangja, amellyel néhányan nem tudunk összeolvadni, mégis ennek a semmi-pillanatnak tökéletes értéket, tökéletes hangot és tökéletes esztétikai jelölést adnak. Az értelem, a tartalom, az esszencia, magának a semmiről és a Semmiért szóló lirizmusnak a frekvenciája tökéletes, hamisítatlanul lengyel nihilista, a Blindead pedig teljesíti a feladatát: megírni, felvenni és a világba szűrni valami jót, kivételeset és katatóniásat, elvakítót, megbénítót, tökéletesen és elbűvölően szépet. A hattagú lengyel csapat, amelynek a lélek bárkájának kormányánál a tökéletes zenei ízlés esztétikus kormányosa áll, megérdemli a teljes elismerést és az igazán őszinte, szívből jövő állva tapsot, én pedig hangsúlyozom – ha adtok a jó zenére, akkor maradjatok figyelmesek erre a hat esztétára, akiket nem érdekel a példányszám, a lemezek példányszáma, post metalos ambient doomos szövevényük címkézési burka alatt pedig olyan potenciált rejtenek, amelyet a puszta elnevezés, címkézés és skatulyázás sosem fog teljesen kimeríteni. A Blindead a nagy Mr. Mojo Rising erejével és szellemével bíró zenekar!
Felállás
Patryk Zwolinski – ének
Marek Zielinski – gitár
Mateusz Smierzchalski – gitár
Matteo Bassoli – basszusgitár, ének
Konrad Ciesielski – dob, ütőhangszerek
Bartosz Hervy – billentyűs hangszerek, ambient hangzások
Vendégzenészek:
Daniel Sobiesiak – cselló (#1, 2 & 3. szám)
Dorota Gorawska – hegedű (#3. szám)
Jerzy Mazzoll – basszusklarinét (#5. szám)
Rafał Wawszkiewicz – szaxofon (#6. szám)
Produkció
Riccardo Pasini
Számlista
1. a3
2. b6
3. s1
4. e5
5. n4
6. c7
7. e2
8. a7bsence
