Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: LaBrie, James
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2013
Értékelés: 3/5
Ezúttal rejtélyes darabbal van dolgunk. Úgy tűnik, a Dream Theater énekese, James LaBrie hatékony zenei formulát talált a második szólólemezével, a „Static Impulse”-szal, abban az értelemben, hogy elégedett a Dream Theater stílusától való teljes eltávolodás hatásával. Már maga az album címe is sejteti, hogy LaBrie rajong a fizikáért: az előző lemezen a statikát vizsgálgatta, most meg a rezonanciával foglalkozik. A fickó gyakorlatilag ugyanazt a stúdiós csapatot tartotta maga mellett, és az új album az elődje irányába ás tovább. Hasonló borító, hasonló hangzás – a keverést ismét Jens Bogren végezte – és, ahogy említettem, a két lemez címe is hasonló.
Ez tehát LaBrie szólókarrierjének eddigi legkeményebb albuma, amitől a Dream Theater-stílus megkérgesedett rajongói, és LaBrie két Mullmuzzler-lemezének hívei is gyorsan elfordítják majd a fejüket. Az előzőekkel szemben viszont fel fogják kapni a fülüket a modern, szépen csiszolt, dallamos death metal hangzás szerelmesei, akik csak ugatnak, de nem harapnak túl nagyot. Amit manapság az In Flames és a Soilwork csinál, azt a modern, trendi metalcore-bandák egész sora veszi át és önti a saját formájába. A dalok kompaktak, mérföldekre vannak a Dream Theater elvi progresszív lazaságától. Ezekben kapja meg LaBrie azt, amit a Dream Theater dalaiban nehezen tud érvényre juttatni: a dallamok tömör, kompakt melodikusságát. Vagyis olyan szerkezeteket, amelyeknek feje és farka van, és ahol az ő éneke valóban dominál.
Hogy LaBrie stílusa lemezről lemezre hogyan változik, azt a legjobban a közreműködők névsora szemlélteti, amely albumról albumra szűkül. Az egyetlen név, amely a Mullmuzzler-idők óta állandó, Matt Guillory billentyűs, aki a szintetizátoros színezés és a riffekből épített, hatalmas falforma megmozgatása mellett nagyon is kívánatos programozott mintákat tesz hozzá, ezek főleg a dalok nyitó és záró részeiben hangsúlyosak. A csapat, amelyet LaBrie a stúdióba hívott, kiváló. Az album egy zenekar lemezeként működik, nem egy egyén szólóalbumaként. Mondjuk inkább úgy: ez a lemez először zenekari albumként hat, és csak aztán LaBrie önálló munkájaként (bár a szólóalbumai közé soroljuk).
LaBrie ezúttal egyetlen dalnak sem szerzője, de a kiválasztott énekdallamokkal mindenképp rányomta a bélyegét a számokra. Az új album fő megálmodói a hűséges billentyűs, Guillory mellett Peter Wichers, a Soilwork hírhedt egykori tagja, aki a stúdióban a producer helyén ülve további riffeket tett hozzá, valamint a dobos nagymester, Peter Wildoer (Armageddon, Majestic, Pestilence, Silver Seraph, Arch Enemy, Time Requiem, Soilwork – a lista nem teljes), aki a death metalos hörgésért is felel. Ez utóbbi általában duettben kíséri LaBrie-t, vagy a vezető dallamos énekvonalak alá van keverve, és gonosz alteregóként árnyékban követi őt, kontrasztos színt adva.
A progresszív elemek további lecsupaszítása oda vezetett, hogy Marco Sfogli gitáros ezen a lemezen kevésbé feltűnő, mint valaha. Persze nem a riffekben, hanem a szólóbetétekben. Az átvezetéseket gyakran díszítik egyszerű tercharmóniák, amelyek a „metalt játszó” modern bandák fogásaira jellemzők (természetesen az Iron Maidentől örökölve).
Az ember még mindig szeretné, ha LaBrie egyszer organikusan szóló albumot készítene. Az éneke egyszerűen nem elég durva ahhoz, amit most csinál. Balladákban mindig remekül tudott begyulladni, főleg a „Falling Into Infinity” (1995) albumon. LaBrie-nak az anyagai hangszerelésénél érdemes lenne kikacsintania az említett Dream Theater-album hangszerelési elvei felé. Sajátos énekstílusa és hangszíne az új stílusbeli fogásokban, amelyeket az utolsó két albumon választott, minden különlegességet megteremt, a trükkök mégis gyakran generikusnak, lerágottnak, sőt feleslegesnek hatnak. Mert akik kitalálták őket, jobban csinálták. Egyébként az új lemez remekül van eljátszva. LaBrie is kínál megfelelő változatosságot a különféle vezető dallamokban. Még mindig akkor szólal meg a legjobban, amikor nem kíséri „hörgés”. Ez az album legcsendesebb pillanataiban hallható, mint az Amnesia és a Say You’re Still Mine című power ballada. LaBrie gyenge pontja viszont mindig ugyanaz volt: mindig gyenge szövegeket írt, ami gyakran hozzájárul az üresség, a „lyukacsosság” érzéséhez, amelyet a lerágott sablonok alkalmankénti generikussága és az érzelmek kasztrációjának érzete csak tetéz.
Az érzések tehát vegyesek. Akik a kézenfekvő megoldásra szoktok rácsípni, ezt a lemezt minden teher nélkül fogjátok fogadni, mert ragadozóan feltámadt, szétsöprő, modern produkciót kapott (a modern, „skandis” dallamos death metal műfajának megfelelőt), és izzó energiát, amelyet a zenészek csapatának teljes erőbedobású, kiváló játéka generál, hozzá pedig a dalok magas fokú dallamos fülbemászósága, amiről LaBrie megbízható éneke gondoskodik. A lemezzel tehát nincs baj, LaBrie énekjellemzőinek kiaknázásában viszont még komoly tartalékok vannak. De úgy tűnik, ezzel az albummal ennek a nagyszerű énekesnek a szólókarrierje hosszabb időre kijelölődött. Metal! Tetőtől talpig!
Felállás
James LaBrie – ének
Matt Guillory – billentyűs hangszerek, vokál
Marco Sfogli – gitár
Ray Riendeau – basszusgitár
Peter Wildoer – dobok, vokál (hörgés)
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZ:
Peter Wichers – gitár
Produkció
Peter Wichers & Jens Bogren
Számlista
01. Agony
02. Undertow
03. Slight Of Hand
04. Back On The Ground
05. I Got You
06. Holding On
07. Lost In The Fire
08. Letting Go
09. Destined To Burn
10. Say You’re Still Mine
11. Amnesia
12. I Will Not Break
