Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Savatage
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1997
Játékidő: 60:06
Értékelés: 5/5
A „The Wake of Magellan” újabb konceptuális metalopera volt a kultikus amerikai prog/power metalosok, a Savatage tolmácsolásában, és hangszerelés, koncepció meg hangulat tekintetében egyenesen a legtökéletesebb darabjuk (eddig). A „Hall of the Mountain King” (1987) óta ez volt az első stúdióalbumuk, amelyen ugyanaz a felállás játszott, mint az előző, szintén konceptuális „Dead Winter Dead” (1995) lemezen. A zenekar feje, a karizmatikus énekes és billentyűs, Jon Oliva lassacskán újra erőre kapott énekesként: az „Another Way” és a „Paragons Of Innocence” dalokban ő viszi a főhangot, míg „énekes helyettese”, Zachary Stevens ezen a lemezen talán a teljes pályafutása legjobb alakítását nyújtotta.
A lenyűgöző gitárpáros, Chris Caffery és Al Pitrelli ebben a szakaszban már remekül megkent gépezetként működött, és kiválóan kiegészítették egymást. Caffery addigra technikailag megdöbbentő iramban fejlődött, stílusában pedig egyre méltóbb és hitelesebb pótlása lett a néhai Criss Olivának. Az öreg basszusgitáros vén motoros, Johnny Lee Middleton remekül összeszokott Jeff Plate-tel, így sokkal kevésbé hiányzott a korábbi dobos cimbora, Steve Wacholz. A fenti nevek gyakorlatilag garantálták a művészi sikert, még ha az óceánon túl befutott „Christmas Eve Sarajevo 12/24” óta kereskedelmi sikerekben már nemigen reménykedtek.
A koncepció és a szövegek kialakításában – ahogy szokás – a régi producer, Paul O’Neill mondta ki a döntő szót: az a fickó, aki az Oliva fivérek mellett a legtöbbet tette azért, hogy a Savatage a nyolcvanas években a szívvel játszó, de homályos bandából, amely már az elején számos nehézséggel küzdött, a progresszív metal egyik legegyedibb képviselőjévé nőjön. A „The Wake of Magellan” koncepciójához O’Neill két akkoriban aktuális, meglehetősen tragikus eseményt vett alapul, vagyis a múlt század kilencvenes éveinek közepéről. Az első a Maersk Dubai teherhajón történt incidenshez kötődik, amikor a kapitány elrendelte, hogy három feketén utazót, román bevándorlót dobjanak a tengerbe. Őket még egy negyedik követte, akit önzetlenül megmentett az egyik hajós, aki ehhez a saját életét kockáztatta. A másik valós esemény, amely szintén beleszövődik a „The Wake of Magellan” koncepciójába, Veronica Guerin ír újságírónő története, aki szenvedéllyel kutatta az illegális drogok ugrásszerű terjedését az ír fiatalok körében, és túlzott kíváncsisága miatt végül megölték. Később két film is készült róla.
A két említett tragikus valós esemény, amely a kifejezetten vallásos O’Neillt mélyen megérintette, egy kitalált történetben ötvöződik: az öreg spanyol tengerészről, Hector Del-Fuego Magellanról szól, aki azt állítja magáról, hogy a legendás portugál hajós, Ferdinand Magellan leszármazottja, az első emberé, aki körbehajózta a világot (valójában ez Ferdinand halála után, 1921-ben, a Maluku-szigeteken (a mai Fülöp-szigeteken) a legénységének sikerült), bár az öregnek ezt senki sem hiszi el. A vén tengerész belefáradt abba, hogy nézze, miként megy tönkre a szeme láttára az a világ, amelyet egykor ismert, ráadásul teljesen egyedül maradt, ezért úgy dönt, véget vet az életének. Egy kis csónakkal kievez a nyílt tengerre, ahol „viking stílusban”, epikus halált szeretne halni. A viharos hajózás közepén hirtelen kitör a vihar. Miközben az öreg a természet tombolásában a gyors véget várja, egyszer csak megpillant a vízben egy fuldokló embert.
A látványtól egy szempillantás alatt elfelejti az öngyilkosságot, és úgy dönt, segít a fuldoklónak, ami kora ellenére valahogy sikerül is neki, így végül mindketten túlélik. A megrázó élmény után elfelejti eredeti szándékát, és elhatározza, hogy ezentúl minden hátralévő pillanatát megünnepli az életnek. A partra érve észreveszi, hogy valaki megjavította a régi homokóráját, ami még jobban értelmet ad az újonnan megtalált életbe vetett hitének. Sokan úgy találják majd, hogy a koncepció kissé túl amerikaian naiv és vallásos, de O’Neill hasonló üzenetet – hogy az egyén az újonnan nyert hit vagy a szeretet segítségével legyőzi a sötétséget és a halált – már korábbi konceptuális metaloperáiban is megfogalmazott, a „Streets” (1991) és a „Dead Winter Dead” lemezeken.
A „The Wake of Magellan” minden dala egy darabka a konceptuális mozaikból. Ez már a nyitó, zongorára épülő instrumentális „The Ocean” dallal elkezd összeállni, amelyet a háttérben határozott gitártéma erősít meg. A „Welcome” klasszikus Savatage-nyitány a lehető legpompásabb, szimfonikus-operettes stílusban, ahol Stevens tenorja a legjobb fényben mutatkozik be, és a fűrészelő gitárfutamok meg a fenséges szimfonikus hangszerelések között elvezeti a hallgatót az öreg spanyol tengerész történetének magjához, aki utolsó útjára indul. A „Turns To Me” a Savatage összes legjobb hangzáselemét tartalmazza. Ennek a hatalmas dalnak a finom nyitányát hamarosan égető gitárfutamok szakítják félbe, miközben a ritmus gyorsan sebesebb vizekre evez. Stevens újra kiváló énekesakrobataként villog, aki tollpehely-könnyedséggel vált finomság és agresszió között. A korai, nehézmetalos „Sava”-évekre emlékeztető kemény pillanatokat ízlésesen ötvözték a fenséges szimfonikus hangszerelésekkel, és az eredmény az az kifejezetten epikus hangulat, amely amúgy az egész albumot áthatja. A legfontosabb, hogy a hallgató zavartalanul el tudja képzelni Magellan öreg leszármazottjának utolsó útját.
A „Morning Sun” kiváló ellenpont: telve van optimista, sőt derűs hangulattal, ami különösen igaz a nyitó akusztikusgitár-dallamra. Hamarosan jön az ütősebb rész, ahol Stevens hangja a dühödt gitárfutamok mellett dühödt méreteket ölt. Az öreg itt még mindig a múltba réved, és megállapítja, hogy az ifjúkori eszményei mind kudarcot vallottak, és végül olyan emberré vált, amilyen soha nem akart lenni. Caffery és Pitrelli gitárpárbaja igazi csemege minden gitárhős-rajongó fülének, a folytatásban pedig a rövidebb hármas harmóniákkal is lenyűgöznek. Az „Another Way” főhangján egy „bajokkal küzdő énekeslegenda” szólal meg, vagyis Jon Oliva. Nem kell sokat magyarázni, hogy ez az album egyik legjobb pillanata, ahol sikeresen találkozik a kultikus zenekar két különböző korszaka, a korai nehézmetalos és a későbbi szimfonikus/prog metalos. Jon rekedtes, koszos baritonja kiváló kontrasztot teremt a hatalmas gitárfutamok és az epikus szimfonikus hangszerelések között.
A „Blackjack Guillotine” a kemény drogokkal való visszaélés következményeiről szól, és itt újra a dühös hangulatú Stevens veszi át az énekes stafétát. A viszonylag brutális nyitórészt, ahol égető gitárfutamok és kíméletlen dobverés uralkodik, idővel felváltja a temperamentumos hangszeres szakasz, amelynek közepén szellemes gitárvariációk csapnak össze Caffery és Pitrelli között. A „Paragons Of Innocence”, amely dübörgő basszusmenetekkel nyit, szintén az album jobb pillanatai közé tartozik. Jon Oliva újra hatékonyan átveszi az énekes jogart, és az énekes „nyugdíjból” való visszatérése óta az egyik legjobb alakítását nyújtja: a feldühödött rémségként úgy szól, mint a legjobb időkben. Az is meglepően jól sül el, ahogy a kísérletező, rövid „rapes” betét beékelődik a perzselő gitárfutamok és Plate brutális dobáradata közé. A „Complaint In The System (Veronica Guerin)”, amely Veronica Guerin tragikus történetét meséli el, a zenekar egyik legjobb társadalomkritikus dala, és már ezért is külön dicséretet érdemel. Stevens hangját a háttérben kísérő vokálok támogatják, amelyeket szándékosan vokoderen vezettek át, hogy minél robotosabban szóljanak, összhangban a sötét hangulattal, ami tökéletesen simul a „Nagy Testvér” diadalát ecsetelő disztopikus szöveghez.
A tomboló tengeri vihar hangulatát az „Underture” teremti meg sikeresen, ez a kiváló, „queenes” hangszeres darab fenséges zenekari elemekkel, és úgy tekinthetünk rá, mint az album legjobb dalának felvezetésére, amely a legjobb, amit a Savatage a Stevens-éra alatt alkotott. Ez az igazán epikus címadó szerzemény, a „The Wake of Magellan”, amely az album hangulati és konceptuális csúcspontja, amikor az öreg tengerész a vihar közepén az óceán kellős közepén találja magát, és a múlt emlékeitől még mindig terhelten tétovázik a végzetes döntés előtt. Ez a magnum opus átkozottul hatásos epikus refrént tartalmaz, amelybe Stevens a legmélyebb érzelmeit önti, miközben egész végig, mint a háborgó tenger hullámai, váltják egymást a melodramatikus szimfonikus futamok és az ingerült gitárvariációk. A nagy fináléról a „queenes” többszólamú harmóniák gondoskodnak, amelyek másodpercről másodpercre fokozzák a drámai hangulatot egészen a végső kitörésig.
Az optimista szemléletű power ballada, az „Anymore” ünnepélyes, szinte vallásos pillanat, amikor az öreg, miután megmenti a fuldoklót, az élet mellett dönt. Itt is a dühös gitárfutamok közepette hatalmas szimfonikus zongorahangszerelések uralkodnak, miközben Stevens ismét rendkívül átélten „mesél” arról, hogyan ébred fel a vén tengerész az érzelmi tompaságból. A szöveg ezúttal ugyan kissé ízléstelenre sikerült, egy hajszállal túl amerikaian „megcukrozott”; boldog vég a sötétben tévelygőnek, aki végül megtalálta a „istenét”, és új emberré vált – afféle klasszikus recept az amerikai alkoholisták (és más függők) gyógyítására, akik később túl gyakran válnak vallási fanatikussá (Jon Oliva személyesen biztosan nagyon jól ismeri ezt a történetet).
A „The Storm” egy újabb zongorára épülő instrumentális, amely hamarosan melodramatikus méreteket ölt, amiről különösen a két gitáros hatalmas szólói gondoskodnak. Pitrelli mindig is kivételes technikai gitármester volt, amit Alice Cooper és az Asia rajongói addigra már jól tudtak. A technikájával nagyon pozitívan hatott Cafferyre, aki a Savatage-hoz való visszatérése után végre beérett Criss Oliva méltó utódjává. A „The Hourglass”, amelyben valahogy egy hangzáskollázsban egyesülnek a legtöbb korábbi dalt jellemző kulcselemek, az album fenséges lezárása számos drámai gitárvariációval. Stevens szenvedélyes éneklésével a mozaik kirakósának utolsó darabját is a helyére teszi az öreg partra érkezésének „elbeszélésével”, amikor megtalálja a régi homokóráját, és rájön, hogy valaki megjavította. Hector Del-Fuego Magellan nyilván már nincs egyedül ezen a világon, új barátja van.
Az album 2002-es újrakiadása két bónuszdalt tartalmaz, amelyek stílusukat tekintve meglehetősen felesleges kiegészítések a reguláris részhez. A fényes power ballada, a „This Is Where You Should Be” még a „Hall of the Mountain King” album készülésének idején íródott, ami stílusában minden lépésnél érződik, azon túl, hogy Jon Oliva hangja itt még sokkal „frissebb”. A „Desiree” akusztikus, zongorára helyezett szerelmes ballada szinte áhítatos felhanggal; tisztességes teljesítmény, de a zenekar legjobb balladáihoz képest semmi különös.
A „The Wake of Magellan” minden szempontból a metalszíntér egyik legegyedibb zenekarának művészi csúcspontja. A „Dead Winter Dead” lemezhez képest, amely néhány hallgatónak nemcsak túl sötét, sőt kissé depresszív, hanem túlzottan zenekari is volt, a „The Wake of Magellan” stílusában a legkiegyensúlyozottabb és legepikusabb Savatage-teljesítmény a prog metalos korszakukból. Sajnos ez volt az utolsó Savatage-album, amelyen Stevens a felállásban szerepelt, mert meglehetősen banális, családi okokból 2000-ben otthagyta a zenekart, így a mikrofon mögötti hely végül ismét a „jó öreg” Jon Olivára hárult.
Stevens távozása mai szemmel még érthetetlenebb annak fényében, hogy a következő években a saját zenekarával, a Circle II Circle-lel olyan zenét csinált, amely nagyon hasonlított a Savatage-nál hagyott örökségére. Pitrelli 2000-es távozása a Megadethez ezzel szemben nem volt sokkoló, és nem hagyott ilyen drámai következményeket, hiszen a Savatage pályafutása nagy részében egy gitárossal működött. Oliva, Caffery, Middleton és Plate a zenekari, neoklasszikus mellékprojekt, a Trans-Siberian Orchestra folytatása mellett a következő években még erőt gyűjtöttek egy, ahogy később kiderült, (nagy valószínűséggel) utolsó Savatage-stúdióalbumra, a „Poets and Madmen” (2001) lemezre, amely rendkívül méltó búcsúnak bizonyult.
Felállás
Zak Stevens – ének
Chris Caffery – gitár, kísérővokál
Al Pitrelli – gitár, kísérővokál
Johnny Lee Middleton – basszusgitár, ének
Jon Oliva – billentyűs hangszerek, kísérővokál, ének (az 5. és a 7. dalban)
Jeff Plate – dobok
Produkció
Paul O’Neill
Számlista
1. The Ocean (Instrumental) (1:33)
2. Welcome (2:11)
3. Turns To Me (6:01)
4. Morning Sun (5:49)
5. Another Way (4:35)
6. Blackjack Guillotine (4:33)
7. Paragons Of Innocence (5:33)
8. Complaint In The System (Veronica Guerin) (2:37)
9. Underture (Instrumental) (3:52)
10. The Wake Of Magellan (6:10)
11. Anymore (5:16)
12. The Storm (Instrumental) (3:45)
13. The Hourglass (8:05)
