Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Bowie, David
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 53:14
Értékelés: 5/5
A „The Next Day” az első album tíz év után a sokoldalú művész és élő zenei legenda, David Bowie tolla alól. Sokan meg voltak győződve róla, hogy rossz egészségi állapota miatt végleg lezárta a pályafutását, főleg miután 2004-ben szívrohamot kapott. Az egyedi zenei kaméleon azonban ez idő alatt a lehető legdiszkrétebben új zenét vett fel, éppen úgy, ahogy hosszú és rendkívül színes karrierjének nagy részében szokta, amelynek során jó néhány újító zenei irányzat elindításában segédkezett. A huszonnegyedik stúdióalbum nemcsak a zenei anyag nagy részével, hanem már a borítójával is Bowie „berlini trilógiájára” emlékeztet, amikor a hetvenes évek végén három klasszikus albumot vett fel: a „Low” (1977), a „Heroes” (1977) és a „Lodger” (1979) lemezeket, amelyek a mai napig a legjobb munkái közé tartoznak. Bowie arcképét a kultikus „Heroes”-borítóról ezúttal kivágták, a „Heroes” feliratot pedig áthúzták, ami egyszerre szép főhajtás Bowie pályájának ez a szakasza előtt, és bizonyíték arra, hogy a múlt legnagyobb remekművei sem nyomasztják abban, hogy friss, kreatív zenét alkosson.
Bowie a „The Next Day” kedvéért ismét összefogott régi cimborájával, a legendás producer Tony Viscontival, akivel a hetvenes években Bowie legjobb albumainak többségén együtt dolgoztak. A szövegekből jókora adag szarkazmus árad a megőrült világ felé („Where Are We Now”, „I’d Rather Be High” és „(You Will) Set the World On Fire”), önirónia („The Next Day”, „Dirty Boys”), nosztalgia a szebb idők iránt („Love Is Lost”, „Valentine’s Day”), de ott van Bowie hosszú évek óta tartó rajongása a titokzatos világűr és a sci-fi iránt is („The Stars (Are Out Tonight)”, „Dancing Out In Space”). A segítségére siető kiváló zenészek névsora színes, közülük kétségkívül kiemelkedik a kultikus basszusgitáros, Tony Levin (King Crimson, Peter Gabriel), Bowie régi gitárosa, Earl Slick, a szintén régi motoros basszusgitáros, Gail Ann Dorsey, a dobmester Sterling Campbell és a gitáros-újító David Torn. Bowie úr az éneklés mellett szokás szerint akusztikus gitáron és billentyűs hangszereken is kipróbálta magát.
A „The Next Day” 14 dala közül egyik sem hosszabb öt percnél, ami ennek a tíz éven át a színtértől távol maradt legendának kétségkívül bölcs húzás, hiszen így minden egyes szerzeményben rövid idő alatt megmutathatja stílusbeli és hangszerelési sokszínűségét. A címadó dal remekül megtestesíti Bowie urat, aki olyan, mint egy ingerlékeny, szemét dörzsölő nagybácsi, aki épp most kelt ki az ágyból, elhúzta az ablakfüggönyt, és mereven bámul bele még egy szürke napba, miközben Torn vadul szórja a csípős, ideges gitárfrázisokat, bőségesen használva a szellemes effekteket. A jazzes ritmikai finomságokkal megbolondított „Dirty Boys” érdekes hibrid Bowie glamrock- és berlini korszakából, ahol különleges helyet foglal el Steve Elson baritonszaxofonja. Meg kell említeni, hogy Bowie utánozhatatlan hangja a korához képest még mindig nagyon jó állapotban van, és megőrizte minden felismerhető karizmáját abból az időből, amikor még sovány, androgün, peroxidszőke hajú fiatalember volt.
A kiváló „The Stars (Are Out Tonight)”, ahol hatalmas zenekari függönyök és dobátvezetések uralkodnak, az album egyik csúcspontja. Hipnotikus, nosztalgikus refrénjével szép bizonyítékot ad arra, hogy Bowie úr megőrizte rendkívüli hangszerelési érzékenységét, így nem meglepő, hogy ezt választották az album második kislemezének. A sötét, megrázó „Love Is Lost”-ban, ahol Bowie éneke fölött ismét kirajzolódik az acélbilincsekbe zárt modern társadalom képe, amelyben a szerelem már rég mikrochipes szilikonbabákba szorult, a szintetizátortextúrák rétegei felett szintén hatalmas szimfonikus hangszerelések uralkodnak, amelyekből egyébként bőven akad az albumon. A „Where Are We Now?” lett az album első kislemeze, ami nem meglepő, hiszen rendkívül finom, nosztalgikus balladáról van szó, amely Bowie közmondásosan gazdag, megindító líra iránti érzékét idézi. A szöveg egy öregemberről szól, aki a „régi szép időkre” emlékezik. A „Valentine’s Day” éles Slick-gitárfrázisokra épül, miközben végig könnyed dallamot tart fenn, amely tökéletes arányban áll Bowie énekével, amelyben ezúttal sok szarkazmus fedezhető fel.
A kissé rejtélyes „If You Can See Me” fantazmagorikus vokális harmóniákat tartalmaz, ahol Bowie segítségére siet Gail Ann Dorsey basszusgitáros, miközben Levin temperamentumos basszusvonalai hatékonyan tartják fenn a sötét hangulatot. A fatalista és enyhén pszichedelikus „I’d Rather Be High”, egy újabb szatíra az apatikus modern fiatalság és a kortárs társadalom egésze rovására, Bowie gúnyosan sós énekprodukcióját és finom kísérő vokális harmóniákat tartalmaz. A „Boss Of Me”-ben elbűvölnek Levin játékos Chapman stick-vonalai és Elson szellemes baritonszaxofon-passzázsai, miközben Bowie hangja az önirónia közepette – a szövegben azt kérdezi, hogyan lehetett egy kisvárosi lányból a főnöke – ismét meghasonlik a melankólia és a gúny között. A „Dancing Out in Space”-ben, ahol számtalan szellemes billentyűs- és gitáreffekt uralkodik, az örök zenei marslakó hosszú idő után újra bezárkózik az űrkapszulájába, és az távoli galaxis felé repül.
A „How Does the Grass Grow?” kölcsönzött motívumot tartalmaz Jerry Lordan régi klasszikusából, az „Apache”-ból, valamint néhány őrült gitárimprovizációt. Bowie éneke Gail Ann Dorsey kísérő harmóniáival ismét a lehető legcsúfondárosabb. A lázadó hangulatú „(You Will) Set The World On Fire”-ban, ahol Sterling Campbell dobjai teljes gőzzel dolgoznak, miközben Earl Slick egész sor fogazott gitárfrázisról gondoskodik, a címéhez híven az album legütősebb száma, ugyanakkor meglepően dallamos refrént is tartalmaz. A „You Feel So Lonely You Could Die” szép romantikus ballada, csordultig telve nosztalgikus hangulattal, főként Bowie megrázó éneke és a megindító szimfonikus hangszerelések révén. A sötét, lassú és nehéz hangulatú „Heat” rendkívül szerencsés lezárása az album szokásos kiadásának, és még egyszer erőteljesen kiemeli Bowie született művészi hajlamát, hiszen kísérleti, sőt kissé avantgárd alkotásról van szó, amely teljesen különbözik az album többi darabjától.
A különleges kiadás bónuszdalai korántsem átlagos szerzői teljesítmények, minőségben teljesen egyenrangúak a rendes anyaggal. A nosztalgikus hangulattal átitatott, pasztorális-pszichedelikus ballada, a „So She” Bowie korai alkotói időszakára emlékeztet, pontosabban a legendás „Space Oddity” (1969) stílusára. A rövid „Plan” című instrumentális darab disszonáns improvizációival tökéletes kísérleti kikapcsolódás. Az energikus és pompázatos mulattató, az „I’ll Take You There”, amelyben Bowie az „amerikai álmot” csipkelődi, pedig rendkívül szórakoztató színesítés az album különleges kiadásának zárásaként.
A „The Next Day”, a legnagyobb zenei kaméleon megdöbbentő visszatérése és bizonyíték arra, hogy Bowie úr a tízéves szünet után is korunk egyik legizgalmasabb, legkiszámíthatatlanabb és legegyedibb zenei mestere, bizonyosan a hetvenes évek vége óta készült legjobb munkái közé tartozik. Az album kereskedelmi szempontból is rögtön a megjelenése után kiváló fogadtatásra talált, és a brit listán egyenesen az első helyre került, ami 1993 óta, a „Black Tie White Nose” megjelenése óta egyetlen Bowie-albumnak sem sikerült. Ez a rendkívül sikeres stúdióvisszatérés után egyelőre semmi sem utal arra, hogy Bowie a koncertnyugdíjból is visszatérne, de szinte biztos, hogy előbb-utóbb eszébe jut majd a régi Bond-mondás: „soha ne mondd, hogy soha többé”.
Felállás
David Bowie – ének, gitár és billentyűs hangszerek
Gerry Leonard – gitár
Earl Slick – gitár
David Torn – gitár
Zachary Alford – dob
Sterling Campbell – dob
Steve Elson – szaxofon
Tony Levin – basszusgitár és Chapman stick
Gail Ann Dorsey – basszusgitár és kísérő ének
Janice Pendarvis – kísérő ének
Antoine Silverman, Maxim Moston, Hiroko Taguchi, Anja Wood – zenekari hangszerelések
Produkció
Tony Visconti
Számlista
1. The Next Day (3:51)
2. Dirty Boys (2:58)
3. The Stars (Are Out Tonight) (3:56)
4. Love Is Lost (3:57)
5. Where Are We Now? (4:08)
6. Valentine’s Day (3:01)
7. If You Can See Me (3:15)
8. I’d Rather Be High (3:53)
9. Boss of Me (4:09)
10. Dancing Out in Space (3:24)
11. How Does the Grass Grow? (4:33)
12. (You Will) Set the World On Fire (3:30)
13. You Feel So Lonely You Could Die (4:41)
14. Heat (4:25)
