Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Spock's Beard
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 55:50
Értékelés: 5/5
A „Brief Nocturnes and Dreamless Sleep” az amerikai progresszívrock-újjáélesztők, a Spock’s Beard tizenegyedik stúdióalbuma. A zenekar vele immár másodszor került karrierje nagy fordulópontjára, gyakorlatilag egy teljesen új kezdet közepére, hiszen 2011 végén otthagyta őket a régi dobos és énekes, Nick D’Virgilio. Ő az énekes karizmájával az együttes előző négy stúdióalbumát meghatározóan formálta, ennek a Los Angeles-i kultikus prog rock csapatnak a zenéjét. D’Virgilio utolsó Spock’s Beard-lemezén, az „X”-en (2011), amely egyébként a legjobb dolgaik közé tartozik, véglegesen bebizonyították, hogy az alapító, kultikus multiinstrumentalista, Neal Morse nélkül is – aki vendégzenészként időnként még mindig segít a régi cimboráinak – a modern prog rock nagyhatalma maradt a banda. Nick távozása után a szakállasoknak két posztot is be kellett tömniük a zenekarban. A mikrofont Ted Leonard, az Enchant énekes-gitárosa kapta, a csapat régi barátja és támogatója, a dobok mögé pedig a hosszú ideje koncertező dobos és háttérénekes, Jimmy Keegan ült, akit a rajongók már rég „örökbe fogadtak” rendes tagként.
Leonard a „Brief Nocturnes and Dreamless Sleep” albumon nemcsak kiváló énekesként bizonyít, hanem – Keegan mellett, akinek a dobstílusa szinte D’Virgilióé másolata – kulcsszereplője annak is, hogy a Spock’s Beard felismerhető hangzásvilága friss energiát kapjon. Az Enchant régi énekese az éneklés és a gitározás mellett két dal szerzésében is részt vett. Leonard egyébként már az album első perceiben, a nyitó eposzban, a „Hiding Out”-ban – amely a szakállasok minden virtuóz erényét tökéletes egésszé gyúrja – megmutatja, hogy nemcsak énekesként passzol ehhez a bandához, hanem vokális megközelítésével egészen friss energiát és új lendületet visz az egyes szerkezetekbe. Pontosan erre volt szükségük az „X” remekműve után, hogy véletlenül se kezdjék el túlzottan ismételni önmagukat.
Ted hangszíne, amely az éneklegendák közül leginkább a Kansas énekesére, Steve Walshra emlékeztet, a Spock’s Beardhöz szinte ideális, és számos műfaji korlátot átlép. Természetesen dicséret illeti virtuóz társait is, élükön a gitáros Alan Morse-szal, aki ezen az albumon pályafutása néhány legjobb, legötletesebb szólóját játssza. Ryo Okumoto, a japán Keith Emerson megint külön fejezet, főleg az improvizációs pillanatokban. Ezúttal különös hangsúlyt kaptak a zenekari hatású hangszerelések, élükön a melotron bőséges használatával. Dave Meros ugyancsak lenyűgöz a dallamos és olykor provokatív basszusfutamok bőkezű kínálatával, Keegan pedig nagyon sikeresen viszi tovább elődje dobos örökségét.
Már a „Hiding Out”-ban érezni a Spock’s Beard közösségén belüli teljesen friss hangulatot. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a „kedves fiúk” San Franciscóból elvesztettek valamennyit abból a kicsit hetyke, mulatós, mondjuk úgy, beatlesesen játékos elemből, amely korábbi lemezeiken időnként kissé naivan hatott. Az új Spock’s Beard újabb érettségi vizsgát tett le, és zenészként, hangszerelőként minden téren fejlődött, ami remekül hallatszik az epikus slágergyilkos „I Know Your Secret”-en is, amelyen sikeresen ötvözték a veleszületett improvizációs pragmatizmust és a dallamos hangszerelések építésének kivételes érzékét.
Ugyanakkor továbbra is hűek maradnak a régi iskolás progresszív rock hagyományához, ami szépen érezhető a pasztorális fűszerezésű „A Treasure Abandoned”-on is, ahol a billentyűkön megszólaló számos suttogó szimfonikus futam és az általános titokzatos hangulat valódi főhajtás a legendás Genesis előtt. A Spock’s Beard a sok Kansas-hatás mellett egyébként is mindig meglehetősen európaian szólt, így a „Brief Nocturnes and Dreamless Sleep” sem nélkülözi a prog legendák hatását: ott van a már említett Genesis, a Yes, a Gentle Giant, a Pink Floyd, a King Crimson és a Camel. Ezeknek a hatásoknak ellenére a szakállasok magukat és saját szerzői útjukat követik. A fény és a sötétség aránya, ami az egyes dalok atmoszférikus arcát illeti, éppen megfelelő, nem csúszik semmilyen végletbe. A szövegek ezúttal sem éppen a zsenialitás koronái, a ritka felvillanásoktól eltekintve talán ez a leggyengébb pontjuk, de itt is érezhető a látványos fejlődés, mert már nyoma sincs bennük a tipikus amerikai pátosznak, amely Morse és D’Virgilio énekes korszakában is szívesen kikukucskált.
A dallamos-ütős „Submerged”-ben, ahol a pazar szintetizátorfüggönyök között határozott gitárriff uralkodik, Leonard a refrénben megmutatja, hogy a hangja az AOR-ban is remekül megállná a helyét. Alan Morse az album minden gitárszólójában bizonyítja, mekkora fejlődést tett meg szólistaként az utóbbi években, de még mindig nagyon szívesen nyúl a sustain effekthez. Az „Afterthoughts”, amelybe vendégszerzőként Neal Morse is betette a magáét, afféle szimbolikus és koncepcionális folytatása a „Thoughts” című Spock’s Beard-klasszikusnak a „Beware of Darkness” albumról (1996), ami azt jelenti, hogy ismét a Gentle Giant többszólamú vokális harmóniáival játszanak. Általában véve az album vokális harmóniái maguk a fantázia, hiszen Okumotót kivéve a zenekar minden tagja nagyon jó háttérénekes is. Okumoto billentyűs csínytevései és Morse gitárszárnyalásai közötti improvizációs összjáték ismét elállítja a lélegzetet. Az agyafúrt billentyűs virtuóznak néhányszor, egyszerűen szólva, elszakad a film, és ilyenkor valóságos improvizációs orgiát csap, legyen szó orgonáról, zongoráról, melotronról, szintetizátorról vagy klavinetről.
Az epikus energiakatalizátor, a „Something Very Strange”, amelynek megírásában a régi külső munkatárs, John Boegehold jeleskedett, az album egyik csúcspontja, hiszen teljes erővel mutatják be benne hihetetlen virtuóz mesterfogásaikat, dallamérzéküket és a hihetetlenül gazdag hangszerelések építéséhez szükséges merészségüket. Itt ismét méltatni kell Leonard éneklését, amely az egyes zenekari-pompázatos hangszerelések és improvizációs csínytevések közepette kivételes hangulatot teremt, és végig segít megőrizni ennek a remek számnak az epikus természetét. A záró csemege a „Waiting For Me”, a több mint 12 perces eposz, amelyen szerzőként és kiegészítő gitárosként Neal Morse is közreműködött, akit az utóbbi időben egyre jobban vonz, hogy a régi cimboráival lógjon. Ez a teljes pályafutásuk egyik legjobb alkotása, amely akár az olyan klasszikusokkal is összemérhető, mint a „The Light” és a „The End of the Day”. A virtuozitás szintje egyenesen elképesztő, ugyanakkor végig kivételes finomságot is megőriznek. A tiszta szimfonikus költészet melotronos hullámzása floydos felvezetéssel, a jazzfúziós színezetű ritmikai kombinatorika és a könnyed, mégis energikus hangulatú énekteljesítmény ismét tökéletes szimbiózisba kerül, és olyan pozitivista fenségről gondoskodik, amely félreismerhetetlenül összeforrt a Spock’s Beard hosszú évek óta ismert hangzásvilágával.
A zenekar minden hű rajongójának megéri beszerezni az album különleges dupla változatát, mert a bónuszlemezen szép számmal találhatók minőségi dalok. A „Something Very Strange” másik változata mellett élvezhetik a szinte kemény rockos sót kapott „The Man You’re Afraid You Are”-t is, amely dallamos rockrefrénjével nyűgöz le, ahol rendkívül szép vokális harmóniák uralkodnak. Nagyon jó a szimfonikus power ballada, a „Down a Burning Road” is, gitáron a Santana-utalásokkal, és az ingerülten ütős „Wish I Were Here”, amelyben számos szintetizátor- és gitáreffektet vetnek be. Az epikus instrumentális „Postcards From Perdition” is, himnikus bevezetőjével, szuperszonikus gitár-billentyű futamaival és zenekari hullámzásával, rendkívül ízletes bónuszdesszert.
A friss energiától átitatott Spock’s Beard a „Brief Nocturnes and Dreamless Sleep” albummal sikeresen megnyitotta karrierje egy teljesen új fejezetét, és újabb prog rock remekművet alkotott, amely simán felsorakozhat legjobb munkáik mellé. Hosszú idő után újra sikerült megérinteniük a klasszikus Morse-éra magas mércéjét, ugyanakkor végig „lépést tartanak a korral”, és ismét olyan albumot hoztak létre, amely szinte teljesen más, mint az elődje. Leonard és Keegan érkezése teljes győzelemnek bizonyult, és semmi túlzás nincs abban, ha azt írjuk, hogy D’Virgilio „őrült” énekét és dobolását nem fogjuk különösebben hiányolni, a „régi szép idők” felidézgetésének pedig, amikor Neal Morse vitte a szót a bandában, ezzel a fantasztikus albummal végleg vége, hiszen a tiszta hangzásbeli tökély köre végre bezárult.
Felállás
Ted Leonard – ének és gitár
Alan Morse – gitár és háttérének
Dave Meros – basszusgitár, basszuspedál, billentyűk és háttérének
Ryo Okumoto – billentyűk és háttérének
Jimmy Keegan – dob és háttérének
VENDÉGZENÉSZEK:
Craig Eastman – hegedű, mélyhegedű, tekerőlant (7, se2)
John Boegehold – vokóder (6)
Neal Morse – gitár (7)
Stan Ausmus – gitár (se1)
Produkció
Rich Mouser, Alan Morse és John Boegehold
Számlista
1. Hiding Out (7:13)
2. I Know Your Secret (7:40)
3. A Treasure Abandoned (8:53)
4. Submerged (4:57)
5. Afterthoughts (6:08)
6. Something Very Strange (8:23)
7. Waiting For Me (12:36)
