The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)
Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Wilson, Steven
Kiadó: Kscope
Megjelenés: 2013
Játékidő: 54:03
Értékelés: 5/5
Steven Wilson, a progresszív rock mozgalom megkérdőjelezhetetlen munkamániása – aki egyébként, amikor épp nem a szólókarrierjével foglalkozik, a kultikus brit Porcupine Tree főnöke, producer és számos érdekes mellékprojekt részese –, új szólóalbummal tért vissza. A szinte már legendás multiinstrumentalista és énekes, a kortárs progresszív rock nagy mecénása, egyúttal a régi iskola prog rock örökségének nagy rajongója az utóbbi években teljesen a szólóútnak szentelte magát, a Porcupine Tree-vel való munkát pedig egyelőre félretette. A »The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)« a harmadik stúdióalbuma, a »Grace for Drowning« (2011) című mestermű követője. Wilson ezen nagyon sikeresen egyesítette producerereje a legendás hangmérnökkel és zenésszel, Alan Parsonsszal, aki amellett, hogy egykor az artrockos The Alan Parsons Project főnöke volt, a Pink Floyd »Dark Side of the Moon« (1973) című mesterművének hangmérnökeként is ismert, és fontos közreműködő volt a The Beatles klasszikusai, az »Abbey Road« (1969) és a »Let It Be« (1970) létrejöttében.
A rangos vendégek listája ezzel még messze nincs lezárva, ami nem is meglepő, hiszen a Porcupine Tree főnöke az elmúlt években egy csomó nagy ismeretséget szerzett, ez már az előző stúdióalbumon is hallható és látható volt. A főgitáros szerepében az egykori Asia-gitáros, Guthrie Govan tűnik fel, basszusgitáron, kísérővokálon és chapman sticken pedig Nick Beggs (Kajagoogoo, Steve Hackett) vendégeskedik. Theo Travis, a canterbury-i legendák, a Soft Machine és a Gong régi tagja fuvolával, szaxofonnal és klarinéttal segített be fúvósként. Jakko Jakszyk gitáros-énekes (ex-Level 42, The Tangent, 21st Century Schizoid Band) pedig néhol kísérővokált énekelt.
A »The Raven That Refused to Sing« első körvonalai a »Grace for Drowning« turnéja idején kezdtek kirajzolódni, amikor Wilson a stúdióba visszatérve új szerzemények összegyúrásába fogott, amelyeket eredetileg a következő Porcupine Tree-albumra szánt. Később meggondolta magát, és úgy döntött, inkább folytatja az egyre sikeresebb szólókarrierjét, amely stilisztikailag számos ponton párhuzamba állítható azzal, amit Wilson általában a Porcupine Tree-vel csinál. Az rendkívül személyes hangvételű elődhöz képest, amely elsősorban háborgó és kiszámíthatatlan utazás volt a különböző érzelmi állapotokon át, a »The Raven That Refused to Sing« – amely egy hajszálnyival jazz-fusionösebb is – egyéni élettörténeteket elmesélő dalok gyűjteménye. Wilson szövegei, amelyekben ezúttal a „múlt szellemei” uralkodnak, ismét intelligensek, nosztalgikusak, meglehetősen mélyek és éleslátóak, mindenekelőtt pedig nagyon „életszagúak”, és sokszor elgondolkodtatják a hallgatót. A remek borító, amely kissé a King Crimson legendás bemutatkozó lemezének belső borítóján látható Crimson Kingre emlékeztet, tulajdonképpen szemléletesen tükrözi a »The Raven That Refused to Sing« szellemekről szóló szövegeit.
Az epikus nyitány, a »Luminol« a modern art rock és a hetvenes évek klasszikus progresszív rockjának csodálatos hibridje, amely Wilsonnak, aki az elmúlt években számos progrock-klasszikus újrakiadásában működött közre, mindig is különösen a szívéhez nőtt. Az elektromos gitár melankolikus, ugyanakkor temperamentumos hangja összetéveszthetetlenül kapcsolódik Steven jellegzetes szerzői-hangszeres stílusához, miközben a mellotron hullámzása, Adam Holzman eszelős hammond-variációi és Travis fuvolája végig sikeresen visz „ósdi”, olykor már-már pasztorális hangulatot ebbe a háborgó szerzeménybe. Az etéri ambientes közjátékok, amelyekben Steven dallamos éneke szépen megtámogatva szól hipnotikus többszólamúsággal, nagyon ízléses szimfonikus zongoraaranzsmánokat is tartalmaznak. A mellotron drámai hullámai olykor a klasszikus King Crimson aranykorát idézik, azét az együttesét, amely Wilson egyik kedvence. Marco Minnemann dobolása pedig meglehetősen hasonló jazzes megközelítést mutat, mint az eredeti King Crimson dobosáé, Michael Gilesé. A szöveg egy szegény utcazenészről szól, aki zenei tehetsége ellenére hajnaltól sötétedésig, minden időjárásban az utcán játszik, miközben a járókelők már rég elfelejtették, hogy ez az ember egyáltalán létezik, ő pedig idővel afféle szellemmé vált, aki eltűnik, majd újra felbukkan. Wilson sok szövegéhez hasonlóan a „Luminol” is részben valós élményből született: egy utcazenésszel való találkozásból.
A »Drive Home« melankolikus és kifejezetten etéri ballada, amely a szövegben fantazmagorikus módon mesél egy elvesztett szerelemről: a főszereplő egy este az autójában vezet, és hirtelen rájön, hogy a párja, akivel még pár perce beszélgetett, egyszerre eltűnt. Aztán a nő szelleme újra megjelenik, és figyelmezteti a sofőrt, hogy „örökké emlékeztetni fogja arra, ami azon az éjszakán történt”. A társ elvesztése okozta trauma egyszerűen túl nagy, ezért a főszereplő ezt a szerencsétlen eseményt kitörölte az emlékezetéből, mintha az a nő soha nem is létezett volna. A szöveg tehát egy női szellemről és egy tragikus autóbalesetről szól, ami ideálisan harmonizál a szomorú atmoszférával, amelyben Wilson éneke – különösen a szimfonikusan hangszerelt refrén alatt – ismét kitűnően megállja a helyét finom mesélőként. Egyes akusztikus-zenekari hangszerelések segítenek megteremteni a megrendítő hangulatot, Govan záró gitárszólója pedig valóságos balzsam testnek-léleknek.
A »The Holy Drinker«-en a szimfonikus prog rock, a prog metal és a jazz fusion keveredik nagyon sikeresen. Rendkívül komplex szerzemény, a szövege a képmutatás körül forog, főként a hamis moralisták mindennapi álszentsége körül, élükön papokkal és politikusokkal, akik folyton „okítják” a „közönséges” embereket, ahelyett hogy előbb a saját portájuk előtt söpörnének. Itt különösen Travis nyűgöz le az eszelős klarinétimprovizációival, miközben a „metalos” gitárfutamok azt a szükséges dühöt és élt viszik a dalba, amely a tehetetlenségből sugárzik amiatt, hogy társadalmunkat mindenféle képmutató gazember irányítja. A brutális gitárfutamok masszív hangfalakat építenek a többszólamúsággal, a ritmusszekció pedig sikeresen közlekedik a jazzes és a metalos ritmikai árnyalatok között. Wilson éneklése is ezúttal végig drámai és dühös, ami nála nem éppen megszokott. A billentyűs textúrák, élükön a mellotronnal és a zongorával, ismét rendkívül színesek, és számos szellemes improvizációs díszítést tartalmaznak. Ez igaz Travis szólisztikus fuvolakísérleteire és a hammond-orgona sűrű rétegére is, amely teljes erővel tör át az egyes megvadult ritmusokon. A szerzemény végén egy rövidebb csendet brutális és teljesen kompromisszumok nélküli hangszeres lezárás követ.
A »The Pin Drop« is fantazmagorikus szöveget és atmoszférát kínál, amely ezúttal a sajnos manapság is nagyon is aktuális problémával, az üres párkapcsolattal birkózik, amelyben valaki csupán a biztonságérzet és a társadalmi megerősítés miatt marad. Ebben az esetben a bűnös a férfi, aki megölte a párját, és a holttestétől egy folyóban szabadult meg, miközben most az őrülete közepette a túlvilágról a nő szelleme szólongatja. Ez egy újabb kifejezetten komplex mestermű, számos ambientes árnyalattal, ahol a hangulat gyakorlatilag állandóan változik a sokféle ritmusváltásnak és az etéri többszólamú refréneknek megfelelően. Általánosságban az atmoszféra folyamatosan ingadozik a nosztalgia és a szorongás között. Travis szaxofonimprovizációi jazz-fusionös kísérletezést visznek bele, a gitárfutamok pedig rendkívül érdesek, és ideálisan illeszkednek a gazdag mellotronhullámzáshoz. A pasztorális színezetű középső rész „viktoriánus” hangulatával kissé a klasszikus Genesist idézi, a gitárvonalak és az etéri vokális harmóniák viszont teljesen egyéniek, és a megszokott Porcupine Tree-hangzáshoz állnak a legközelebb.
A »The Watchmaker«, egy újabb szellemtörténet, gyengéd, akusztikus gitáron játszott bevezetővel indul, amely ideálisan illik Wilson kifejezetten melankolikus hangszínéhez. A szöveg ezúttal egy öreg órásról szól, akinek a munkája mindent jelentett, és aki ezért, képtelenül az érzelmei kimutatására, teljesen elhanyagolta a feleségét, akivel több mint ötven évig éltek együtt. Tulajdonképpen sosem szerette, csak szükséges tartozéknak tekintette. A végén, amikor a nő már tényleg az idegein táncolt, megölte, a holttestét pedig a műhely alatti pincébe rejtette. De az asszony ötven év közös élet után nem hagyja ott csak úgy, ezért a szelleme egy idő után visszatér a túlvilágról, és magával viszi a pokoli órást. Itt is lehetne a szövegről, és a bevezető akusztikus részről is bizonyos ambientes párhuzamokat említeni a klasszikus Genesisszel és a King Crimsonnal, akiknek az ilyen fantazmagorikus történetek a hetvenes évek elején különösen a szívükhöz nőttek (gondoljunk csak a »The Musical Box« és a »The Letters« című dalokra). A pasztorális bevezető részt zenekarilag hangszerelt, fuvolafutamokkal átszőtt hangszeres rész követi, amelynek közepén főként Govan brillírozik eszelős gitárimprovizációkkal, bár a többi virtuóz társ is komoly konkurenciát jelent neki. A melodramatikus zongorabetétek és az etéri többszólamúság sikeresen fokozzák a feszült, titokzatos és szorongató hangulatot, vagyis Wilson és a cimborái az hangszerelői ragyogás új szintjére jutnak. A záró rész, amelyben a zörgő basszusvonalaival különösen Nick Beggs ragyog, tiszta jazz fusion-elszabadulás, és egyre ijesztőbb hangulatba csap át, amikor a feleség szelleme visszatér a túlvilágról, hogy leszámoljon a „drága” férjjel.
Az album a címadó dallal, vagyis a »The Raven That Refused to Sing«-gel zárul, egy újabb epikus mesterművel, amelynek szövege szintén szellemekről szól. Ez az album többi szövegéhez képest kifejezetten kontemplatív, a végén pedig még az optimizmus egy sugarát is hátrahagyja. A szöveg főszereplője ismét egy öregember, ezúttal azonban pozitív természetű. Ez az öreg ugyanis kifejezett nosztalgiázó, aki gondolatban állandóan visszatér a gyerekkorba, élete legszebb napjaihoz. Akkor játszott a nővérével, aki életében a legtöbbet jelentette neki, és aki még nagyon fiatalon meghalt. A nővére halála után az élete szellemileg nyomorúságossá és üressé vált. Egy napon az öreg a kertben váratlanul megpillant egy titokzatos hollót, és felismeri benne a saját nővére szellemének fizikai megnyilvánulását, aki hosszú évek után tért vissza a túlvilágról. Meggyőződésévé válik, hogy ha valahogy megtanítja énekelni a hollót, újra hallani fogja a nővére hangját, és együtt repülhetnek a túlvilágra. Ennek megfelelően ennek a lírailag meglehetősen mély dalnak az atmoszférája kifejezetten melankolikus, de idővel, a törékeny zongorán végbemenő sikeres fokozás után, kissé optimistább és derűsebb, már-már epikus zenekari árnyalatok kezdenek uralkodni, élükön a fuvolával és a mellotronnal. Wilson éneke kifejezetten kontemplatív természetével ismét csodálatos képességgel bír: még a potenciálisan szívtelen hallgatót is képes megrázni, és felébreszteni benne számos már-már elfeledett magasabb érzelmet.
A »The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)« Wilson eddigi legjobb szólóalbuma, és újabb darab a kortárs progresszív rock mesterműveinek megszakítatlan sorában, amellyel a sokoldalú zenész és producer ismét megerősítette, hogy jelenleg ő az experimentális rockzene főhőse. Ezt a sokrétű alkotást, amelyet a ragyogó zenei tartalom mellett fenomenális produkció is jellemez, és amely előtt mélyen le kell hajolni, egyszerűen nem lehet eléggé dicsérni, és szinte biztos, hogy hamarosan a progresszív rock történetének legnagyobb klasszikusai közé kerül. A »The Raven That Refused to Sing« már az év elején az év legjobb progresszívrock-albumának fő várományosa 2013-ban. Stevenre a jövőben igen nehéz feladat vár: fenn kell tartania és folytatnia kell a stúdiómesterművek hihetetlenül sikeres sorát, amellyel új mércét állít a kortárs prog rocknak, de egy ilyen mestertől mindig számíthatunk a legszebb fajta meglepetésekre.
Felállás
Steven Wilson – ének, mellotron, billentyűs hangszerek, gitár, basszusgitár a „The Holy Drinker”-en
Guthrie Govan – főgitár
Nick Beggs – basszusgitár, Cheapman stick a „The Holy Drinker”-en, kísérővokál
Adam Holzman – billentyűs hangszerek, hammond-orgona, zongora, minimoog
Marco Minnemann – dob, ütőhangszerek
Theo Travis – fuvola, szaxofon, klarinét
VENDÉGZENÉSZEK:
Jakko Jakszyk – kísérővokál a „Luminol”-on és a „The Watchmaker”-en
Alan Parsons – gitárszóló a „The Holy Drinker”-en
a zenekari hangszerelések szerzője Dave Stewart, előadja egy londoni alkalmi zenekar
Produkció
Steven Wilson és Alan Parsons
Számlista
1. Luminol
2. Drive Home
3. The Holy Drinker
4. The Pin Drop
5. The Watchmaker
6. The Raven That Refused to Sing