Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Atomic Rooster
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 1973
Játékidő: 42:20
Értékelés: 3/5
A brit, ütős prog rock legendái, az Atomic Rooster 1973-ban, amikor kiadták ötödik stúdióalbumukat, a »Nice ‘n’ Greasy’ című lemezt, Vincent Crane (1943-1989), a kultikus billentyűs és zenekarvezér rendkívül jellegzetes orgona- és zongorafutamai ellenére már semmiben sem emlékeztettek arra az együttesre, amely pályáját a prog rock és a hard rock közötti egyik leghangosabb és legsötétebb hangulatú hídépítőként kezdte. Crane már az előző albumon, a »Made in England« (1972) című lemezen a soul és a funk felé terelte társait, és ebben a hangzás „amerikanizálásában” nagy segítségére volt a remek énekes, Chris Farlowe (Colosseum).
Annak ellenére, hogy az új irány miatt rengeteg régi rajongót elvesztettek, a remélt kereskedelmi siker pedig sehonnan sem jött, Crane még mindig elszánt volt: meg akarta hódítani a brit, és főleg az amerikai rádiókat. A folyamatos felállásváltások sem tettek jót a zenekarnak. Ezúttal az album felvétele előtt távozott Steve Upton gitáros, akit John Goodsall (később Brand X) váltott. A prog rock/jazz rock kultikus gitárosa, Goodsall, aki technikailag kétségkívül a legjobb gitáros volt ennek a legendás együttesnek a történetében, ismeretlen okból Johnny Mandala néven mutatkozott be a közönségnek.
Az Atomic Rooster a »Nice ‘n’ Greasy« lemezen még mélyebbre merészkedett a funkos vizekre, közben blues- és keményrockos felvillanásokkal, ami önmagában nem lenne baj, ha Crane és társasága a dalszerzésben legalább egy kicsit ihletettebb lett volna. Igaz, egyik szerzemény sem rossz, de egyik sem hagy mély érzelmi nyomot a hallgatóban – a »Can’t Find a Reason« esetleges kivételével –, a kiváló hangszeresek virtuóz tudásának csodálatán és Farlowe hatalmas, rétegzett „soul” hangjának élvezetén kívül.
A nyitó »All Across The Country« kissé álmos blues rock, amelynek közepén Farlowe énekstílusa remekül érvényesül, miközben Goodsall gyors gitárfutamokkal szépen megmutatja, miért volt minden idők egyik legméltatlanabbul elfeledett gitárgyöngyszeme. Crane közben ízléses Hammond-variációkkal brillíroz, és Ric Parnell dinamikus dobjaival együtt sikeresen gondoskodik a különben teljesen átlagos szerzemény ritmikai változatosságáról. A »Save Me« az Atomic Rooster-klasszikus, a »Friday the 13th« teljesen újraaranzsált változata, amely eredetileg az 1970-es első lemezükön szerepel; a legendás billentyűs itt az ARP szintetizátorral szaxofonhangot utánoz. Funkos gitárfutamok, széttördelt ritmus és drámai énekteljesítmény támogatja. Az, hogy egy zenekar hirtelen saját magát kezdi feldolgozni, persze sosem jó jel.
A jó hét perces, kemény rockot és funkot ötvöző »Voodoo in You«, amely Jackie Avery eredetijének feldolgozása, az album egyik érdekesebb darabja, ahol Farlowe szívszaggató, szokatlanul nyújtható hangja ismét ragyog, miközben a dal tempója az idő nagy részében lassú. A komplex és változatos hangszeres fűszerezésről mesteri szóló gitár-, zongora- és orgonabetétek gondoskodnak, amelyek Goodsall érdemeiből még egy csipetnyi jazzt is csempésznek a szerzeménybe. Az határozott basszusvonalakat pedig Crane ügyes basszuspedál-használata biztosítja. A »Goodbye Planet Earth« tökéletes funk rock, amelyben Farlowe ismét egy ingerült cowboy szerepében tündököl, aki épp egy üres whiskyspohár előtt ébredt fel, miközben a háttérben ismétlődő ritmikai motívumok kísérik.
A »Take One Toke« kissé érdekesebb funkos kis szösszenet, hiszen okosan kidolgozott gitár-, zongora- és dobvariációkat tartalmaz, amelyek szépen mutatják mindhárom virtuóz nagyságát. Farlowe a várakozásoknak megfelelően ismét teljesen érzelmes bemutatót ad kivételes énektudásából. A »Can’t Find a Reason« szép szerelmi ballada csodás zenekari hangszerelésekkel Crane vezényletével, a karizmatikus Farlowe-val pedig a főszerepben, „sztárként”. Itt hallatszik a legjobban az egész albumon, miért hasonlították őt pályája során oly sokan Tom Joneshoz. A dinamikus instrumentális »Ear in the Snow« a funk, a blues és a jazz elemeinek sikeres ötvözése révén az album darabjai közül a legközelebb áll a progresszív rockhoz. A szokásosan kiváló orgonamester, Crane mellett, aki szólótámadásaival brillíroz a Hammondon, itt szellemes improvizációival a két „jazzes”, Goodsall és Parnell nyűgöz le leginkább.
A »Satan’s Wheel« klasszikus, az album eredeti, brit változatának záródala, az egyetlen szerzemény rajta, amelynek szövege enyhén okkultista, hiszen Crane szellemes módon megemlékezik régi „szarvas barátjáról”. Ezúttal energikus kemény rockról van szó számos r’n’b-finomsággal és gyors tempóval, ahol lenyűgözők a komplex ütemváltások és természetesen Farlowe mennydörgő énekteljesítménye. Ez a talán az album legjobb darabja ismét bővelkedik szellemes improvizációkban, amelyek csodálatosan mutatják be ennek a rövid életű felállásnak a határtalan virtuóz tehetségét.
Az album német és amerikai változatán (az utóbbi »Atomic Rooster IV« címen és más borítóval jelent meg) a »Goodbye Planet Earth« és a »Satan’s Wheel« helyett a szilárd, zongorára épülő instrumentális »Moods« szerepel, amelyben a „dráma” csak a második részben érkezik meg, valamint a teljesen átlagos blues rock »What You Gonna Do?«.
Bár a »Nice ‘n’ Greasy« technikai szempontból közel sem rossz album, hiszen az egyes hangszeresek virtuozitása végig kiváló, Farlowe pedig briliáns énekteljesítménnyel uralkodik rajta, korántsem nevezhető ihletett alkotásnak: jól hallatszik, hogy a tagok közti kémia már (nem) működött meggyőzően, Crane-nek pedig krónikusan kezdtek hiányozni a friss szerzői ötletek. Az album késéssel és más címen jutott el az amerikai piacra, a kereskedelmi visszhang pedig olyan gyenge volt, hogy az akkori kiadó, a Dawn Records felbontotta az együttműködést a zenekarral. Farlowe, Goodsall és Parnell közvetlenül a turné után otthagyta a szerencsétlen Crane-t, aki még két évig Vincent Crane’s Atomic Rooster néven, a blues rock kísérőzenekar, a Sam Apple Pie segítségével próbálta lélegeztetőgépen életben tartani az „atomkakast”. 1975-ben maga is feladta, és hivatalosan feloszlatta az együttest. Az 1970-es évek második felében Peter Greennel és régi cimborájával, Arthur Brownnal működött együtt. Aztán 1980-ban a visszatérő John Du Cann és Preston Heyman segítségével rövid időre és teljesen váratlanul, trió formájában újra életre keltette az „atomkakast”, de az már egy másik történet.
Felállás
Vincent Crane – Hammond-orgona, elektromos zongora, zongora, ARP szintetizátor
Chris Farlowe – ének
Johnny Mandala – gitár (John Goodsall, Johnny Mandala néven)
Ric Parnell – dob, ütőhangszerek
Produkció
Vincent Crane
Számlista
1. All Across the Country
2. Save Me – a „Friday the 13th” újrafelvett változata
3. Voodoo in You
4. Goodbye Planet Earth
5. Take One Toke
6. Can’t Find a Reason
7. Ear in the Snow
8. Satan’s Wheel
