Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Black Sabbath
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 34:29
Értékelés: 4.5/5
A heavy metal legendás ősatyái, különösen a műfaj „doom & gloom” hangulatú vonulatának megteremtői a harmadik stúdióalbumukkal, a „Master of Reality”-vel újabb szintre emelték a sötét hangzásárnyalatok bővítését és az okkultista szövegek elmélyítését. Utóbbiak miatt a korabeli média jó része szatanizmussal hozta őket összefüggésbe, amit a zenekar tagjai mindig is határozottan tagadtak. Az album felvétele előtt Tony Iommi gitárvirtuóz, aki évekkel korábban a gyári munka közben megsérült az ujjain, a játék megkönnyítése érdekében egy fokkal lejjebb hangolta a gitárját. Ez döntő hatással volt a „Master of Reality” két elődjénél sötétebb hangzására.
A mind gyakoribb bódítószerezés akarva-akaratlan fontos szerepet játszott a „Master of Reality” létrejöttének alkotói folyamatában. A kétértelmű, apokaliptikus-pszichedelikus cím és a stilizált betűkkel díszített komor borító tökéletes összhangban áll ennek az sok szempontból úttörő hard rock teljesítménynek a fatalista, baljós atmoszférájával. A zenekar tagjai ebben az időszakban annyira „betépettek” voltak, hogy a nyitó klasszikust, a „Sweet Leaf”-et a marihuánának ajánlották. Ez a dal a „Children of the Grave” mellett az album legismertebb Sabbath-sztenderdje. Karrierjük ezen szakaszában még nem találkoztak a kemény drogokkal, élükön a kokainnal, a hírnév sem nehezedett még teljes súlyával a vállukra, így az új ötletek könnyedén záporoztak egymás után. A hangkeverésnél szándékosan meghagytak egy disszonáns köhögést, amely bevezetőül szolgál ehhez a híres, mámort éltető ódához és a doom metal prototípusához. Iommi megalkuvást nem ismerő, morajló gitárriffje lassú, hömpölygő ritmuson fekszik, míg Ozzy félig révült, félig elvonási sokkos hangon, a vészjósló légkör közepén meglehetősen naivan élteti a „felszabadító” füvet.
A katolikusnak nevelt Geezer Butler szövegeiben a lágy drogok dicsőítése és a fejlett világ tévútjaira figyelmeztető pacifista hang mellett akkoriban még mindig leginkább az okkultizmusra esküdött. Ez különösen az „After Forever”-nél érezhető, amelynek üzenetét átjárja a túlvilági élet örök kérdése: vajon a „túloldalon” tényleg angyalok kórusa ül arany trónokon, élükön egy hosszú fehér szakállú öreggel, miközben lent a szarvasok serege mulat a pokoli hazugságával az élén, vagy talán halálunk után a legközelebbi hozzátartozóinkkal találkozunk, esetleg csak teljes üresség vár ránk a tudat végleges megszűnésével. A szöveg természetesen mindennél kevésbé aratott tetszést a korabeli lelkiüsmeret-őrök körében, főleg a kötél végén függő pápáról szóló sor miatt, és tovább mélyítette a Black Sabbathról mint hírhedt sátánistákról élő mítoszt. Zeneileg ez egy újabb úttörő alkotás, Iommi ütős gitárfrázisainak innovatív kínálatával, amelyek a tempóváltásokat diktálják Ward határozott dobfordulatai mellett, miközben Geezer dallamos basszusvonalai tartanak velük lépést. A karizmatikus Ozzy megint a jellegzetes, már-már sztereotip szerepében van: az örök gonosztevő és kísértő bőrébe bújik, bár őt Mefisztónál sokkal inkább a heavy metal Benny Hilljének lehetne nevezni.
A barokkos gitáraranzzsal megkoronázott „Embryo” az album két rövid instrumentális száma közül az első, és rövid felvezetésül szolgál a híres, örökzöld hard rock slágerhez, a „Children of the Grave”-hez. Ez a „Master of Reality” legismertebb és legütősebb darabja, amely főleg hátborzongató hangulatának köszönhetően lett híres. A szöveg az egyik legjobb a pályafutásuk során, hiszen az üzenete aktuálisabb, mint valaha. Ozzy a fiatalokról énekel, az elveszett nemzedékről, amely már halott, anélkül hogy tudna róla. A romlott öregek közössége, élükön a politikusokkal és a klérussal, akik egymással cimborálva úgy irányítják a világot, mint egy óriásvállalatot, ellopta a jövőjüket, és idő előtti sírba ítélte őket. Iommi telt gitárfrázisai megalkuvás nélkül hasítják a levegőt, a zörgő basszusvonalak és a romboló, könyörtelen dobátvezetések kísérik őket. Ez a brutális, kifejezetten sötét hangulatú szám már megjelenésekor a metal minden idők legnagyobb klasszikusai közé lőtte magát. Az „Orchid”, a következő instrumentális, szép akusztikusgitár-dallammal büszkélkedik, és megjelenésekor az egyik első bizonyítéka volt annak, hogy a legendás birminghami négyesben a finomságra is jócskán van hajlam.
A megalkuvást nem ismerő romboló, a „Lord of This World” Geezer újabb okkultista, ugyanakkor pacifista szüleménye, Lucifer főszereplésével. A vádlottak padján azonban nem a mitológiai pokolúr ül, hanem az emberiség, amely förtelmes tetteivel trónra emelte a gonoszt. Mondanunk sem kell, hogy ez is egy olyan Sabbath-sztenderd volt, amely megjelenésekor derekasan felbőszítette az önjelölt közerkölcs-őröket. Itt ismét kifejezetten sötét hangulat uralkodik lassú, hömpölygő tempóval és ütős gitárfrázisokkal, a váratlan mozgalmasságról pedig dinamikus dobátvezetések, élénk ütőhangszerek, dallamos basszusvonalak és rövidebb gitárszólók gondoskodnak. Ozzy gonoszul és dühösen szól, már amennyire tőle ez egyáltalán telik, és ezzel tovább fokozza a fatalista atmoszférát.
A „Solitude” talán a „Master of Reality” legfurcsább kísérlete: gyengéd szerelmes ballada kellemes akusztikus dallammal és vallomásos szöveggel. Ozzy szokatlanul éteri, lágy hangszíne itt annyira megváltozott, hogy a legendás birminghami kollektíva számos rajongója sokáig találgatta, nem Bill Ward dobos ugrott-e be helyette véletlenül főénekesnek. Ward öt évvel később remekelt az „It’s All Right” című balladán. Ezt a csodálatos, Iommi pásztori hangulatú akusztikusgitár-, zongora- és fuvolaaranzsaival megkoronázott balladát végül mégis a ezúttal alig felismerhető Ozzy énekelte el, és bebizonyította, hogy némi gyakorlással énekesként technikailag is fejlődhetne. Bár a „Solitude” ritkán kerül szóba, amikor a legnevezetesebb Sabbath-teljesítményeket sorolják, számos mércét felállított a későbbi heavy metal balladák számára.
A záró, meglehetősen összetett és ritmikailag gazdagon tagolt „doom & gloom” klasszikus, az „Into the Void” a hidegháborús űrversenyről szól, amely akkoriban még mindig zajlott a két szuperhatalom között. Ugyanakkor a korhoz képest forradalmi módon a mind erősebb környezetszennyezés okozta ökológiai problémákra is felhívja a figyelmet, ami újabb bizonyíték arra az intellektuális szélességre, amely a Sabbath-szövegekben gyakran megbújt. A könyörtelen gitárfrázisok szétszabdalt, hömpölygő ritmusokon vágnak át, és a teljes sötét apátia hangulatát teremtik meg. Ez az apátia az önjelölt világvezetők primitívségéből és űrprogramjaikból nőtt ki, amelyek sajnos elsősorban mindig a politikai célokat szolgálták, vagyis az egymással való összemérést és az izomfitogtatást, miközben a világ lassan a levesbe megy. Az okkultizmus egy szemernyi nyoma nélkül persze a központi pacifista üzenet közepette sem ment, így ezúttal is szóba került a mesebeli pokolúr. Ozzy melodramatikus énekmegformálása hangulati szempontból igazán kiváló, és tökéletesen illeszkedik Iommi brutális gitárfinomságaihoz és Ward dobtrappolásához, amelyeken át Geezer groove-os basszusvonalai vannak művészien beszőve. A hirtelen ütemváltások nagyon jól időzítettek, a rövid záró gitárszóló és a központi motívum fokozása pedig hirtelen véghez vezeti ezt a Sabbath-örökzöldet.
A „Master of Reality” a mai napig a hard rock egyik legnagyobb hatású albuma: kulcsszerepet játszott a heavy metal színtér fejlődésében, főleg a doom metal és a stoner rock/metal alműfajok kialakulásában, sötét, atmoszférikus hangzásával pedig még meg is szilárdította a Black Sabbathról mint a mesebeli ördög imádóiról élő népszerű mítoszt. Éppen ez a mulatságos, de népszerű médiacímke, amelyet a zenekar tagjai soha nem akartak viselni, az alkotói érés mellett, az egyre összetettebb sztenderdek megkomponálásában, segítette hozzá őket, hogy alig néhány év alatt szerény blueskezdeteikből a hetvenes évek legfontosabb heavy metal együttesévé váljanak.
Felállás
Ozzy Osbourne – ének
Tony Iommi – gitár, szintetizátor az „After Forever”-ön, fuvola és zongora a „Solitude”-on
Geezer Butler – basszusgitár
Bill Ward – dob
Producer
Rodger Bain
Számlista
1. Sweet Leaf
2. After Forever
3. Embryo
4. Children Of The Grave
5. Orchid
6. Lord Of This World
7. Solitude
8. Into The Void
