Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Black Sabbath
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1973
Játékidő: 42:35
Értékelés: 5/5
A Black Sabbath ötödik stúdióalbumán, a „Sabbath Bloody Sabbath”-on tárt kapu nyílt egy olyan nagyvonalú, művészi kísérletezés előtt, amelyet a „heavy metal” fogalmával általában nemigen szokás összekapcsolni. Az egyik kulcsszerepet ebben a legendás Yes-billentyűs, Ozzy (sörözős) barátja, Rick Wakeman játszotta különleges vendégként. Wakeman, aki épp akkoriban a Yesszel a szomszéd stúdióban rögzítette a „Tales From Topographic Oceans” (1973) című remekművet, a „Sabbra Cadabra” szimfonikus hangszerelésével arra inspirálta a zenekar tagjait, hogy a java részt nehézrockos, „doom & gloom” hangulatú nótákhoz némi zenekari dimenziót is hozzáadjanak. Ozzy, Tony Iommi és Geezer Butler így kisebb mértékben a szintetizátorral is eljátszadozott, amelyet váratlanul fedeztek fel a kaliforniai stúdióban.
A korabeli forradalmi szintetizátor-technika azonban nem tudta elfedni a tagok problémáit a bódító szerekkel, elsősorban az alkohollal, ami a szövegeken is érződik: ezek Geezer hagyományához híven tele vannak okkultizmussal, megoldatlan szociológiai és pszichológiai kérdésekkel. A „Sabbath Bloody Sabbath” sötét, ezoterikus, helyenként apokaliptikus atmoszférájához döntő módon hozzájárult, hogy az ötletek krónikus hiánya után a stúdió Los Angelesből visszaköltözött Angliába, ahol a Gloucestershire-i Clearwell-kastély tömlöceiben (a helyi legendák szerint kísértet is járt ott) végre megtalálták az igazi inspirációt, és áttörték az alkotói válságot. Iommi a kastély börtöncelláiban kódorogva találta ki a címadó dal fő gitártémáját is, és innentől már nem volt nehéz megkomponálni a többi számot, amelyek mind egy szálig a hosszú és viharos pályafutásuk legjobb pillanatai közé tartoznak.
Bizonyos proghoz közeli hajlamok kisebb mértékben már az előző albumon, a „Volume 4”-en (1972) is érezhetők voltak, így nem volt meglepő, hogy ezt a kalandos, összetettebb hangzásirányt folytatták, ami végül bőségesen kamatozott. Kissé ironikus, hogy a klasszikus Black Sabbath legjobb albumának fő várományosa egyben a legkísérletezőbb is a pályájukon. A „Sabbath Bloody Sabbath” leginkább a heavy metal további fejlődésére volt hatással, ám kalandos természete miatt manapság sok progresszívrock-rajongó is nagyra tartja.
Sok vitát kavart – különösen az álszent Egyesült Államokban – az egyébként kiváló albumborító, amelyen a cím kezdőbetűi náci felhangot kaptak, és ott van egy koponya meg egy „ördögi” szám az ágy fölött. Az elülső és a hátsó borító egy kettős álomba zuhant ember okkultizmussal fűszerezett skizofréniáját ábrázolja, vagyis a legendás nehézrock-zenekar kedvelt témáját, amelyet egész pályájuk során a sátánizmussal hoztak összefüggésbe, ezzel pedig még külön jó reklámot csináltak nekik. Az álmodó egy rémálom közepén találja magát, ahol legközelebbi hozzátartozói perverz démonokká változva próbálják elpusztítani, a másik képen viszont a boldogság és a békesség állapotába jutott, bár a jelenetet úgy is lehet értelmezni, hogy a rémálom közben belehalt a borzalmakba, és „Isten ölében” találta magát.
A címadó dal, amely az összeesküvős-fatalista szövegén át több mint puszta szimbolikus jelentéssel bír, a zenekar története egyik legkedveltebb klasszikusa, és a szó szoros értelmében vett nehézrock-sztenderd. Imponáló Iommi-riffel és dühödt Ozzy-éneklással nyit. Geezer groove-os, dallamos basszusmenetei és Ward dübörgő dobpergései gondoskodnak a hatalmas ritmikai fűszerezésről, a csúcspont pedig a dallamos refrén. Különlegessé az akusztikus közjátékok teszik, amelyek szubtilis dimenziót adnak hozzá. Az „A National Acrobat” érdekes, kísérletező hangulatú, ritmikailag kiszámíthatatlan szerzemény közepes tempóban, számos szellemes tempóváltással és Iommi egyedi gitárszólójával. További dimenziót adnak neki a kissé pszichedelikus gitárriff és Ozzy összeesküvő-pajkos éneke. A „Fluff” csodás hangulatú instrumentális darab, Iommi kellemes akusztikusgitár-dallamával és finom zongoraszólamaival. Mondhatni, ahogy a címadó dal kiválóan képviseli az album borítóját, úgy a „Fluff” találóan szimbolizálja a hátoldali képet, hiszen valóságos ambientes ellenpontja a tipikus, sötét és hátborzongató Black Sabbathnak.
A „Sabbra Cadabra” újabb érdekes, kísérletező alkotás hangsúlyos bluesos gitártémával és felgyorsított ritmussal, ahol a hangzáskollázsba jól beleilleszkednek Wakeman dinamikus zongora- és Moog-szintetizátor-szólamai is. A végzet asszonyáról szóló szerelmes szöveg éles ellentétben áll a szokásos Sabbath-hagyománnyal, de Ozzy dühös énekhozzájárulása – ahogy várható – cseppet sem lírai, így a kiválasztott nő helyett akár egy lefejezett denevérről is énekelhetne.
A „Killing Yourself to Live”, amelynek szövege a zenekar egyes tagjainak a túlzott ivás okozta egészségügyi gondjaira utal, újabb heavy metal klasszikus; tulajdonképpen háromtételes szvit „Killing Yourself to Live”, „You Think That I’m Crazy” és „I Don’t Know If I’m Up or Down” címmel, ami megint csak egy progos húzás. A teltházas gitárriffet zörgő basszusmenetek itatják át, a paranoid hangulat pedig mintha Ozzy skizoid hangjára lenne szabva. Az ínycsiklandó gitárszóló és a kataklizmikus dobátvezetések idővel átadják a helyet egy érdekes hangszeres résznek, amelyben néhány pajkos szintetizátor-szólam is megbújik.
Ezek az antiklerikális „Who Are You”-ban is jelen vannak, ahol Geezer a szövegben ismét az örök, megoldatlan kérdést feszegeti, létezik-e „valaki a felhők felett”. Ez szinte tipikus Sabbath-szerzemény lassú, gördülő ritmussal, gonosz énekkel, sötét, fatalista, már-már hátborzongató hangulattal. Teljesen szokatlanul hat viszont a drámai zenekari rész a Moog-szintetizátoron és a mellotronon játszott drámai betétekkel, e két tipikusan progrock hangszerrel. A „Looking For Today” újabb dinamikus nehézrock-szám a hírnév gyors múlandóságáról szóló szöveggel, ahol a főszerepet a piszkos gitárriff, a groove-os basszusmenetek, a hatalmas cintányércsapások, valamint a fuvolán és akusztikus gitáron játszott pásztori szólamok kapják. Ozzy paranoid éneke remekül illik a kompozíció kettősségéhez, amely végig a feszültség és a felszabadultság között lebeg.
A „Sabbath Bloody Sabbath” csúcspontjának főszerepe viszont a záró remekműé, a „Spiral Architect”-é, amely az adományozott ritmikai összetettségnek és a nagyvonalú hangszerelésnek köszönhetően számos progrockos finomságot tartalmaz. A pásztori-éteri akusztikusgitár-intró titokzatos hangulatot teremt, ami egy ütős gitárpasszázs révén viszonylag kiengedett hangulatú részbe vált át. A metafizikai elemekkel átszőtt pszichedelikus szöveg jó összhangban áll a Will Malone vezényelte hatalmas zenekari hangszereléssel és Ozzy dühödt énekmegközelítésével. A közönség tapsával záruló pompázatos finálé teszi fel az i-re a pontot a Sabbath-féle, évek alatt megszerzett művészi érettségen.
A kalandos hangulatú mestermű, a „Sabbath Bloody Sabbath” az Ozzy-éra művészileg legcizelláltabb alkotása, amely a legendás birminghami heavy metal ősatyákat végleg a hetvenes évek legjelentősebb nehézrock-zenekarának trónjára emelte, és minden rendes rockgyűjtemény kötelező darabja. A Black Sabbath a következő évben, 1974-ben így megérdemelten került pályafutása csúcsára, amikor a kaliforniai California Jam fesztivál kétszázezer fős közönsége előtt léptek fel a 70-es évek többi rocklegendájával, az Emerson, Lake & Palmerrel, a Deep Purple-lel, az Eagles-szel és az Earth, Wind & Fire-rel együtt.
Felállás
1. Sabbath Bloody Sabbath
2. A National Acrobat
3. Fluff
4. Sabbra Cadabra
5. Killing Yourself To Live
6. Who Are You
7. Looking For Today
8. Spiral Architect
Produkció
Black Sabbath
Számlista
Ozzy Osbourne – ének, szintetizátor
Tony Iommi – gitár, zongora, szintetizátor, orgona, fuvola
Geezer Butler – basszusgitár, szintetizátor, mellotron
Bill Ward – dob, timpani, bongó a „Sabbath Bloody Sabbath” című számban
VENDÉGZENÉSZEK:
Rick Wakeman – billentyűs hangszerek, szintetizátor és zongora a „Sabbra Cadabra” című számban
Will Malone – karmester, hangszerelő
