Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Hardline
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 59:45
Értékelés: 4.5/5
A Hardline húsz év alatt immár a negyedik stúdióalbumával tér vissza. Ez nagyon kevés kiadványt jelent, mégsem kellett „egészen” három évet várnunk, ami a „Leaving the End Open” (2009) megjelenése óta eltelt. Az eredmény a Hardline pályafutásának eddigi legrövidebb érlelési idő alatt született meg. És mit kapunk? Olyan lemezt, amely az összes „Double Eclipse” utáni album közül áll a legközelebb a régi AOR-os, melodikus rock iskola „retro eighties” retorikájának igazi, rusztikus világához!
A „Danger Zone” a „Leaving the End Open” továbbfejlesztése. Ebben már a nyitó Fever Dreams is meggyőz minket. Johnny Gioeli az új albumon optimálisan kamatoztatta azt a nagy tehetségét, hogy igazi melodikus rock szerzeményeket alkosson, amelyeket tüzes, stadionbarát dallamok és fülbemászó refrénekben csúcsosodó hangulatok díszítenek. Ehhez a megállapításhoz sokat hozzátett a sikerült produkció, valamint az is, hogy a zenekar vezetője, Johnny Gioeli teljesen megújította maga mellett a zenészgárdát.
Gioeli mellett így az új felállásban Thorsten Koehne (Eden’s Curse, Code OI Perfection) gitározik, és nem kevesebb mint három olasz zenész is helyet kapott (ez remekül illik Johnny Gioeli családfájának gyökereihez). Anna Portalupi basszusgitáros egyébként Mitch Malloy énekes kísérőzenekarának tagja, Francesco Jovino dobos az Edge Of Forever együttesben játszik, a színtéren pedig igazán 2005 óta vált ismertté, amikor csatlakozott az U.D.O.-hoz, amelyet az Accept egykori frontembere, Udo Dirkscneider vezet. Alessandro Del Vecchio, a Shining Line tagja, Jovino Edge Of Forever-beli és Koehne Eden’s Curse-beli társa, Koehne mellett a legfontosabb tagja az új Hardline-nak Gioeli oldalán. Rendkívül tapasztalt zenészről van szó: nemcsak billentyűs és hangszerelő, hanem kiváló stúdiós producer is, aki így vagy úgy részt vesz a Frontiers Records égisze alatt működő zenekarok és zenei projektek munkájában. És még tovább. Del Vecchio a múltban a rockzene néhány igazán nagy nevével dolgozott együtt. Csak egy maroknyit említve: Ian Paice, Glenn Hughes, Steve Walsh, Steve Lukather, Vinnie és Carmine Appice testvérpár, Bobby Kimball, Roger Glover, Andre Matos (Angra), Bruce Gaitsch, Lars Säfsund, Tommy Denander, Frank Vestry, Rob Marcello, Oliver Hartmann, Bob Harris, Bobby Barth, Ken Hensley, James Christian, Robin Beck, Voodoo Circle, Michael Landau, Mike Baird, David Diggs, Frédéric Slama, Mike Terrana, Kee Marcello (Europe), Docker’s Guild, Wolfpakk, Paul Di Anno, Liberty’n’Justice, Göran Edman, Phillip Bardowell, Mitch Malloy, Michael Voss, Jeff Scott Soto, Clive Bunker, Time Machine, Scott McGuill, Igor Gianola (U.D.O.), a néhai Marcel Jacob (Talisman), Ron Wikso (Foreigner, The Storm, Cher, David Lee Roth), Telly Ilous (XYZ, Great White), Tony Franklin (Whitesnake), Bernie Marsden (Whitesnake),…Ez azt jelenti, hogy a Hardline új tagjai nagy tapasztalatot is hoztak magukkal, ami nagyon fontos, mert a stúdióban átkozottul gyorsan és hatékonyan eligazodnak, és ügyesen fordulnak, valahányszor szükség van rá.
Éppen ez a felfrissített zenészgárda, amely folyamatosan teljes intenzitással dolgozik, ezért telivér stúdió- és koncertformában van, volt a mérleg nyelve, amely segített Gioelinek piacra dobni egy olyan albumot, ami mindenben igazolja a zenekar nagy nevét, amelyet az 1992-es „Double Eclispe” stúdiódebütalbum szerzett neki, ugyanakkor teljesen új fejezetet nyit a zenekar pályáján. A „Danger Zone”-nal a Hardline meghatározta melodikus rock elvét az új évezredre. Harmadszorra tehát összejön. Természetesen a saját, egyedi elvük szerint. Ez Gioeli elve. Jellegzetesen felismerhető, torokhangú, robbanékony megközelítése, amely a teljes melodikus lehetőséget kihasználja, olyan hangzásvilágot talált, amely nem is állhatna jobban neki. Gioeli a dallamot a versszakokba helyezte, ami lehetővé teszi számára az optimalizált énekértelmezést a teljes vokális terjedelem kibontásával. Gioeli teljesítménye ezúttal is kiváló.
Az új dalaranzsmanok úgy vannak összeszőve, hogy a dalok a mohó bombasztikának olyan magas fokát érik el, amely a refrénekben tetőzik, már az első hallgatásra. A billentyűk inkább a régi vágású hangzást követik, bőséges Hammond-használattal támogatva, ami remekül kapcsolódik Thorsten Koehne kiemelt gitárfrázisaihoz. Ha csak az album legérdekesebb pontjaira szorítkozunk, a nyitó Fever Dreams és a záró The Only One a legszebben megformált refrének példái, az igazi AOR-iskola hagyománya szerint összekovácsolva, a késő nyolcvanas évek nosztalgiájának szellemében. A bemutatkozó kislemezként is megjelent Stay egy szuszra elárulja a „retro nosztalgikus kozmetika” meggyőző voltát, a nyolcvanas évek poénját az új Hardline-időkre vetítve. A Never To Late For Love újabb remek változata egy eredeti számnak, amelyet egykor már feldolgozott Philip Bardowell és Mark Free (King Kobra, Signal, Unruly Child) is, és a hatásos refrénjével hangszerelés terén kiemelkedően erős kifejező hangot tart fenn az albumon. Érdekes, hogy az album zárása az utolsó The Only One előtt még egy bravúros AOR-himnusszal, a Show Me Your Love-val van alaposan megerősítve. Hasonló szerepet tölt be a 10.000 Reasons, amely a 2. helyen szilárdítja meg az album erős, ütős nyitó hangvételét, és rögtön jelzi, hogy a Hardline kivételes munkát végzett, mellette a kevésbé határozott „Leaving The End Open” gondolata gyorsan feledésbe merül.
Jobban, mint valaha, érződnek a Hardline zenéjében azok a készségek és tapasztalatok, amelyeket Gioeli az új dalokba beleviszi, és amelyeket Axel Rudi Pellnél töltött évei alatt szerzett. Néhány szám produkcióban és hangszerelésben is közel kerül a régi hard rock iskola hagyományához, amelynek Axel Rudi Pell Backmore-módra elkötelezett híve időtlen idők óta. Ilyen például az I Don’t Wanna Breakaway. A Please Have Faith in Me érdekes ötvözete a réginek és az újnak. A nyitó dallam harmonizált gitárjai erősen a Bostont és a „Don’t Look Back” korszakát idézik, a szám többi része viszont a mai skandináv melodikus rock-revivalisták sora nyomán halad.
A lemez elkapta a melodikus rock produkció mai divatkiáltását. Tipikusan európai, enyhén előretolt gitárriffekkel (de a „német” túlzások nélkül). Teli tüdővel lélegzik, a kép a hangkollázsokban spektrálisan teljes. A „Danger Zone” igazi, élő hangzású lendülettel bír!
A munka kiváló. Alessandro Del Vecchio megérkezése és hangszerelései nyilvánvalóan a helyes útra terelték Gioelit, az énekes pedig kihozta magából a legjobbat, amire csak képes. Az album a mostanáig kimondott dicséretekkel együtt is azt igazolja, hogy a jelenlegi zenészgárdában kiváló a munkakémia, és a tagok remekül megértik egymást a zenei információ ötleteinek megoldásában. A „Danger Zone” tehát az a pont, ahol Gioeli helyesen nyergelte fel a lovát, amely így kész átugrani akár a legmagasabb mércét is a hibátlan AOR-os és melodikus rock esztétika ősi hagyományának ápolásában. A „Danger Zone” az a pont, ahol végre meggyőzően megalapozódik a zenekar kifejezésmódjában felismerhető melodikus rock ösvénye. Ezért remélhetőleg a Hardline a jövőben is ezen marad, megőrzi mesterségének művészi színvonalát, tovább mélyíti, és az album „Danger Zone” által mutatott formájában még egy csomó kiváló stúdiómunkát szállít nekünk.
Felállás
Johnny Gioeli – ének
Thorsten Koehne – gitár
Alessandro Del Vecchio – billentyűk
Anna Portalupi – basszusgitár
Francesco Jovino – dob
Produkció
Alessandro Del Vecchio
Dallista
1, Fever Dreams
2. 10,000 Reasons
3. Danger Zone
4. What I’d Like
5. Stronger Than Me
6. Never Too Late For Love
7. Stay
8. I Don’t Want To Breakaway
9. Look At You Now
10. Please Have Faith In Me
11. Show Me Your Love
12. The Only One
