The King Of Metal
Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Bayley, Blaze
Kiadó: Blaze Bayley Recordings
Megjelenés: 2012
Játékidő: 47:13
Értékelés: 2/5
Blaze Bayley – a név, amelyet jól ismerünk, a név, amely 1994 és 1999 között az Iron Maiden sorsát jegyezte, és amely daccal, tűzzel töltötte be Dickinson hatalmas cipőjét az énekes távollétében. Miután Bayley elindította szólópályáját, először Blaze néven, 2007-től pedig Blaze Bayley Band néven (ugyanabban az évben újra összeállt Bayley régi zenekara, a Wolfsbane is), kiváló stúdióalbumok sorát hallhattuk tőle. Ezeken Blaze Bayley megmutatta, hogy rendkívül tehetséges zenész, aki végérvényesen megfejtette a heavy metal varázsképletét. Mondhatjuk, hogy Blaze Bayley – akár Blaze, akár Blaze Bayley Band néven – lemezről lemezre fejlődött, a csúcsot pedig éppen az utolsó előtti két album jelenti: a 2008-as „The Man Who Would Not Die” és a 2010-ben megjelent „Promise And Terror”. Ezeknek az albumoknak a meggyőző minőségéhez nagyban hozzájárultak a kiváló zenészek, akik Bayleyvel együtt dolgoztak rajtuk.
2011-ben Bayley úgy döntött, feloszlatja a zenekart, és bejelentette, hogy az új zenék felvételén ezentúl csak válogatott stúdiózenészekkel dolgozik, ahogy a turnékon is csak válogatott zenészek kísérik majd. Megszületett az első válasz. Blaze Bayley takarékoskodni kezdett, ami az új album várakozása közben elültette a kétely magvát. Mondhatjuk, hogy Blaze Bayley esetében 1999 óta először.
A „Promise And Terror” és a „The Man Who Would Not Die” lemezeket megalkotó zenekar fantasztikus alkotói kémiája visszavonhatatlanul megszakadt; az új albumhoz Bayley szezonális légiósokat gyűjtött a stúdióba. Semmiképp sem rossz zenészeket, de inkább engedelmes emberkéket, akik elsősorban a főnök parancsait és kívánságait teljesítik. A „The King Of Metal” korántsem dicsekedhet olyan lelkesedéssel az ötletek stúdióbeli megjelenítésében, mint az elődei. Ötletek terén is jóval szerényebb folytatás, a lyukakat pedig a produkció sem leplezi: a gitárriffek tompán, vékonyan, ezért távolian szólnak. Nem lökik ki magukból az energiát, a valódi lyuk pedig először a második dal, a Dimebag előrefrefrénjében tátong. A Fate-ben a vékony riff és a pergődob közötti tér teljesen kihasználatlan marad, amit a tercekben játszott harmonikus futamra váltás sem takar el.
Bayley ezen az albumon jókora adag kísérletezést is megengedett magának, ami semmiképp sem építi tovább a korábbi életmű csiszolt arculatát. Erre már a nyitó címadó dal is felhívja a figyelmet: ígéretes, thrashesen felpörgetett vezérriffel indítja a lemezt, a refrén jellegtelen megoldásai azonban elvesztegetik a kezdeti karizmát és az igazi töltetet, Bayley pedig az éneklésben is torzított effektekhez menekül (a The Rainbow Fades To Black a második ilyen pillanat). A Dimebag kifejezetten patetikus főhajtás Pantera nagy gitármestere előtt, amely csak áll egy helyben, mint a torkunkon akadt csont. A The Black Country tovább tartja az albumot a megdermedt tempóban, és felébred az aggodalom, hogy az új termék a játékidő végéig tényleg nem mozdul sehová. Sajnos ezúttal ez az igazság. A The Rainbow Fades To Black Ronnie James Dio örökségének dinoszauruszlábnyomaiban tipeg, és tovább tartja a lemez lagymatagságát.
A lemez legnagyobb baklövése viszont a két balladaszerű szerzemény. A One More Step című dalban Bayley csupán zongorakísérettel próbálkozik. Heavy metal, zongora és Blaze Bayley? Ez nem megy össze. Éppen ezeken a pontokon jön elő Bayley hangjának az a hibája, amiért az Iron Maiden-rajongók sosem látták benne hosszú távon a zenekar énekesét. Tompa, üreges intonációjú, sötét hangja ott jó, ahol a versszakokat diktálja az éles, vastag riffelmosódás ölelésében. A produkcióban be kell süllyednie a riffek támaszába. A balladás One More Step és a záró Beginning (itt csak akusztikus gitár kíséri az énekét) alatt pedig érezni, hogy a hang ereje erősen ingadozik! Ahol Bayley elhagyja a falsetténeklést, ott az ereje valósággal ingadozva fogy el, míg végül egyes sorokat suta rekedtséggel zár. Ez odáig megy, hogy akaratlanul disszonáns éneklést eredményez. Zavaró, mint maga az ördög, és az album teljes mellétrafálása, amely végletekig megdermeszti az egész produktumot.
A Fighterben van a legtöbb bombaszt az albumon. Ez a lemez leghosszabb dala. Már maga a felvezetés himnikus, „verdis” hangulatú! Ez a bevezető motívum eltalált, és érezni benne, hogy a stúdióban ezúttal többségében olasz zenészek dolgoztak Bayleyvel. A Fighter később, a középső hangszeres részben nagyon szerencsésen alakul, és szép drámai tájképpé bomlik ki. Szép, epikusan megvezetett hangszeres középrész, amilyennel Bayley korábbi albumai tele voltak. Ezt remekül eltanulta, amikor az Iron Maidenben volt. Mégsem tud a dal egészében a bőrünk alá kúszni. A gitárok a produkcióban egyszerűen túl vékonyak, ezért a gitárfrázisok átélhetetlenül hatnak. Itt van még egy patetikus morbiditás a Dimebaghez hasonlóan, a Judge Me, ahol a hallgató az irritálóan kísérletező Bayley-nyafogáson kívül mást nem kap. A nyitó vágta a Difficultben némi reményt visszaad, de a közepén megszakítja Bayley operatenor-kísérlete. Valóban, egy album, amely sehogy sem akar járni. A teljes szürkeség és középszerűség albuma.
A hangszerelés néhány szerencsétlen húzása mellett, amelyek megakadályozzák, hogy az album a megfelelő dühöngő feszültséggel és a teli energiaáramlású metalos dinamikával ragyogjon, a középszerűség fő bűnöse Bayley stúdióbeli gombtekergetése, hiszen ezúttal ő maga ült a producer székébe. A gitárok valóban rosszul vannak produkálva, szinte semmit nem lehelnek magukból, az igazi hiba pedig a tercekbe rendezett harmóniákban mutatkozik meg, ahol a „snare” dob a dobok és gitárok közötti kihasználatlan űrön át szó szerint áttöri a gitárok hangrétegét. Ez, mint említettem, ezúttal határozottan túl vékony.
A „The King Of Metal” az album, amely nem nyűgöz le. Közepes folytatása Bayley pályájának: kis ráfordítás, kis hozam (sajnos). Ha Bayley így folytatja, megeshet, hogy a következő néhány, a „The King Of Metal” modorában készült stúdiótermékkel eljátssza az egész nehezen megszerzett hitelét. Reméljük, nem. A „The King Of Metal” olyan lemez, amely mellett semmiről nem maradtok le. Az egészet megkoronázza a teljesen szerencsétlen cím; egyértelműen Bayley diszkográfiájának „The King Kong Of Metal”-ja. Csak azok vásárolják majd meg, akiknek a nosztalgia nagyon mélyen a szívükig hatol.
Felállás
Blaze Bayley – ének
Andy Neri – gitár
Thomas Zwijsen – gitár
Lehmann – basszusgitár
Claudio Trinncanti – dob
Produkció
Blaze Bayley
Számlista
1. The King Of Metal
2. Dimebag
3. The Black Country
4. The Rainbow Fades To Black
5. Fate
6. One More Step
7. Fighter
8. Judge Me
9. Difficult
10. Beginning