Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Royal Hunt
Kiadó: Scarlet Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 50:38
Értékelés: 4.5/5
2008-ban John West állandó énekesként beállt a zenekarba, mire a remek egykori Malmsteen-sikoltozó, Mark Boals felénekelte a Royal Hunt ambiciózus új lemezét, a zenekar kilencedik stúdióalbumát, a „Collision Course… Paradox II”-t (2008). Ez az együttes legsikeresebb karrieralbumának, a „Paradox”-nak (1997) konceptualizált folytatása és második fejezete volt. A banda ezután sem pihent. A 2008-as és 2009-es sok koncertezés után hamar visszatért a stúdióba, és nekilátott a következő lemeznek, amely kevesebb mint két évvel később meg is jelent!
Az „X”, ahogy a cím is sugallja, a zenekar tizedik stúdióalbuma, és néhány fontos dologban eltér az elődjétől. A Royal Hunt mindenekelőtt egyszerűsítette a hangszerelést. A klasszikus hard rock kompaktságú dalszerkezetek mindig is dúsan megrakott, barokkos szimfonikus bombasztikával teletömött alapsablonja ezúttal közel sem tolakszik annyira előtérbe, mint megszoktuk, és mint amit valójában sok rajongó, főleg a zenekar klasszikus, kezdeti korszakának hívei, mindig türelmetlenül várnak.
Az új lemezen a Royal Hunt, amely kissé megkönnyítette az új dalokat a hangszerelések bombasztikájától, több ponton is nyert. Az első tényező, amely sikeresebben működik az új albumon, a nagyobb dallamos ragadósság, első hallásra is. A lemez felületesen szólva „kommersz”, mint kevés Royal Hunt-album a 2010 előttiek közül. Meglepő a billentyűs hangzások kisebb változatossága is. Andre Andersen többnyire szerves hangszerkezeteknél, meleg Hammond-szőnyegnél és klasszikus zongoránál marad. A zenekari hangszerelés visszavonulásával együtt nő a hard rockos feszesség, vagyis a gitárriffek jobban előtérbe kerülnek (ezt rögtön megmutatja a nyitó End Of The Line), a dalok szimfonikus bombasztikájú zenekari hangszereléssel való, már-már közmondásosan ambiciózus kontrasztjához képest.
Az egész nem biztos, hogy teljesen a megrögzött, hagyománytisztelő rajongók ízlése szerint való, akik mindenáron progresszív elemeket keresnek a zenekarban, de ez nem csökkenti a lemez kiválóságát. Egyszerűen. Egy kis stílusbeli korrekció, anélkül, hogy a zenekar akár egy szemernyit feláldozna egyedi művészi arculatából, mindig nagyon kívánatos dolog, és azt, aki az ilyen „kísérletet” kipróbálja, egészséges lenyomatként szolgálhatja a zenekar fejlődésének hitelességéről az evolúciója során. Az „X”-en a rendíthetetlen dán szimfo-acélmunkásoknak pontosan ez sikerült is teljesen. A zenekar védjegyeinek ütközése a magas fokon megragadott dallamos fertőzőképességgel kiemelkedik a The Well című dalban. A váratlan atmoszférikus fordulatok sorát egyesíti, finom, kiszámíthatatlan fátyollal, amiért a vezérmotívumok kiváló, játékos átadása a billentyűk és a gitárok között a „felelős”, Boals pedig hatékony kompaktsággá kovácsolja ezt a kidolgozott dallamos énekvonalakkal. A legszebb ünnepélyes pillanatot, a kiváló vezérdallamokat és a magával ragadó hangulatfokozást pedig a The Last Leaf című dal ragadja meg.
Éppen ez a részleges hangszerelési egyszerűsítés emeli ki a gitárfrázisok mellett egyrészt Mark Boals énekteljesítményét is, másrészt. Persze kontrasztos helyzetben. Mark Boals, aki már a Malmsteen-stúdióalbumokon való közreműködésével bebizonyította, hogy teljesen otthon van a Royal Hunt által is járt hangszerelési vizekben, az „X”-en kevésbé „óvatosan” (kevesebb kontrollal), sokkal felszabadultabban közelít. Ezúttal kiváló, dallamosan tiszta és rendkívül robbanékony, erőteljes, tekintélyt parancsoló hangja még élesebben rajzolódik ki a lemezen. Pontosan érezni, hogy Boals Ronnie James Dio nagy tanítványa. Teljesítménye kivételes, és épp az éneke hozza sokszor azt a többletet az egyes dalokba, amely a kívánt hangulati állapot megidézésében az optimális hatásig emeli a számot. Boals ezen a lemezen teljes fényében ragyogott, és gyakran átveszi a vezető szerepet a lemez többi hangszeresétől!
Mivel az „X” megőrzi a Royal Hunt védjegyének számító jegyeket, az egyszerűsített hangszerelés miatt retró rockosan szól. A dalokban többször felbukkannak a klasszikus rockzenekarok és úttörő munkájuk hatásai, például a Rainbow-é (Army Of Slaves vagy később a Back To The Square One, valamint a záró Falling Down). Ugyanakkor megmarad az a fátyol, amely folyton azt sugallja, hogy egy-egy futam bármelyik pillanatban átcsaphat progresszív fűszerezésű őrültségbe. Természetesen a középső hangszeres részek mozgalmasságáról van szó, a billentyűs- és gitárszólók briliáns kezelésével. A komplex szerkezet váltakozik a dallamosabb (fülnek barátságosabb) formával, és ebben a váltakozásban nagy fokú összhang marad meg.
A Shadowman rendkívül agyafúrt, fokozatosan építkező dalfejlődéssel büszkélkedik: ártatlanul indul polka ritmusában, majd a hangszeresek edzett vagányságával ámulatba ejt. Rendkívül drámai fordulatokban gazdag szám, amely egy pillanatra sem veszíti el ünnepélyes aurájának hangulatát. Boals a végén a záró dallammal atmoszférikus „crescendóhoz” vezeti a dalt. Kiváló hangszeres „őrület” születik a Blood Red Stars című számban is, ahol a bevezető hároméves… háromperces hangszeres résznél egy kitörő, tomboló vihar óriási hullámzásának lehetünk tanúi, amely megidézi a tenger minden haragját!
A dalokat ismét kötelezően ellátták a megszokott csapat kórusénekével is, akiket Andersen a társaságával mindig meghív a stúdióba. Egyszerűen. A kórusének jellegzetesen csengő harmóniáit, amelyek a Royal Huntnak külön ismertetőjegyet adnak, nem lehet eltéveszteni.
Andersen ezen a lemezen részben végrehajtotta azt a csendes, „gonosz” fenyegetést, amelyet a RockLine-nak adott 2008-as interjúban árult el, amikor azt mondta, hogy először a basszusgitárost kell lecserélnie. A mindig szeszélyes zenész, aki anyai ágon félig grúz, apai ágon félig dán – innen nem csoda tartósan fellobbanó temperamentuma, amely miatt már a múltban kiderült, hogy a Royal Hunt minden felállása olyan stabil, mint a tavalyi hó –, így Per Schelandert (House Of Shakira) az újonc Andreas Passmarkra (Rob Rock, Divinefire, Narnia) cserélte.
Az „X” ritkán található meg az európai boltok polcain, mert a Scarlet Records kiadó, amelynél megjelent, terjesztési hatóköre jóval gyengébb, mint a jól álló olasz Frontiers Recordsé, amelynél az elődje látott napvilágot. Ez nagy kár, mert az „X” kiváló és különleges lemez a Royal Hunt diszkográfiájában. Ezután Mark Boals elbúcsúzott a zenekartól, helyére pedig ismét D.C. Cooper tért vissza. De ez már egy másik történet.
Az „X” olyan album, amelyen a zenekarnak sikerült az egyszerűsített hangszerelésre való átmenet, ennek fejében a dalokban megnőtt a dallamos ragadósság és kompaktság, amely néhány kivételesen megkomponált vezérdallamban szikrázik, és ezek egy pillanat alatt megnyerik maguknak a fülnek a csigáját. A Royal Hunt ugyanakkor megőrizte a szólisztikus őrültségek keresztüzének teljes bravúrját, megtartotta a komplex szerkezetet, amelyben fenntartja a vezérfonalat, és a kiszámíthatatlan fordulatok plazmájával fokozatosan magánál tartja a hallgatót. Az „X” tehát hozzáférhetőbb album, és mint ilyen, biztosan megnyeri magának a melodikus rock rajongóit is, akik egyértelműen kiemelt dallamosságot követeltek kevesebb, vagy semmilyen bonyolítással. Az „X” olyan lemez, amelyet személyesen tesztalbumként is ajánlanék mindenkinek, aki még nem ismeri a zenekart.
Felállás
Mark Boals – ének
André Andersen – billentyűk, gitár
Marcus Jidell – gitár, cselló
Andreas Passmark – basszusgitár
Allan Sørensen – dob
Stúdiózenészek:
Kenny Lubcke – kísérő ének
Maria McTurk – kísérő ének
Henrik Brockmann – kísérő ének
VENDÉGZENÉSZEK:
Erik Rosenqvist – fúvósok, harmonika
Patricia Skovgaard – hegedű
Gertrud Mogelgaard – kísérő ének
Michelle Raitzin – kiegészítő ének
Produkció
Royal Hunt
Dallista
01. Episode X (Arrival)
02. End Of The Line
03. King For A Day
04. The Well
05. Army Of Slaves
06. Shadowman
07. Back To Square One
08. Blood Red Stars
09. The Last Leaf
10. Falling Down
11. Episode X (Departure)
12. Sixth Sense*
*…bónuszdal az európai piacra
