Előadó: Rise To Remain
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 45:25
Értékelés: 4/5
Tényleg különleges szerzetnek kell lenned a szakmában, ha metalzenével foglalkozol, és mégis az EMI Records ír veled szerződést. A Rise To Remain annak ellenére, hogy csak idén jelent meg az első nagylemezük, már öt éve létezik, tagjai pedig korábban más zenekarokban is megedződtek. Az ötös az egész ügyhöz nagyon ambiciózusan állt hozzá. Persze megvan hozzá a jó alap is, hogy az ambíciót konkrét tettekkel igazolják. A zenekar nemzetközi ismertsége tavaly kezdett épülni a harmadik EP-vel, a „Bridges Will Burn”-nel, és a Kerrang! meg a Metal Hammer magazinban is megkapta az „Év újonca 2011” tiszteletre méltó címet! Idén a Rise To Remain számára az Iron Maidennel közös turné jelenti a katarzist, ami félreérthetetlenül tükrözi az apa–fiú kapcsolat, Bruce és Austin Dickinson sorsdöntő hatását, és elmondhatjuk, hogy az első lemezzel a zsebében a Rise To Remain ma szilárdan megnyergelt fiatal csapat, amelynek mindene megvan. Ambíció, jó menedzsment és magas ismertségi szint a pályafutás legelején, ami a következő kiadvánnyal nemcsak a felszínen tartja őket, hanem tárt kapukat nyit az alkotói munkához, hogy tovább növeljék a nevüket. Méghozzá zenei minőséggel.
Amit a Rise To Remain játszik, az nem titkolja a Bullet For My Valentine és a Trivium hatását. Mindenesetre innen kezdve a gyökereket kicsit messzebb is érdemes keresni a múltban, hiszen a Rise To Remain örökségében a hangszerelés szerkezetében helyenként a klasszikus Iron Maidenhez kapcsolódik. Elmondhatjuk tehát, hogy a Rise To Remain alapvetően a „metalcore” műfaj híve, de kifejezetten dinamikusan felépített dalszerkezeteket tud alkotni, amelyekben az események alakulása végig izgalmas. Fontos tényező mindebben természetesen az ifjabb Bruce énekesi tehetsége is, aki számos fontos ötletet az édesapja éber felügyelete mellett szívott magába. A zenekar és az Iron Maiden, illetve a két énekes részletes összehasonlítása nem igazán helyénvaló, mégis, ha a klasszikus Iron Maiden produkcióját a Rise To Remain modern hangzásával vetjük össze, akkor Bruce, ha az új korszakba áthelyezve abba az énekhangi formába állítjuk, amikor „zsenge” 26 évesen a „The Number Of The Beast” megjelent, a Rise To Remain bemutatkozó lemezén a dallamos, tiszta énekrészekben valószínűleg nagyon hasonlóan szólna, mint a fia, Austin. Az új produkció az éneket ma jóval keményebben süllyeszti a felhangolt gitárok riffölelésébe, mint ahogy az a nyolcvanas évekre jellemző volt, ezért Austin sem tolakszik annyira előtérbe az énekével a produkcióban.
Az Iron Maidentől öröklődtek még a tercekben mozgó harmóniák és a átvezető, illetve záró részek szerkezeti megoldásainak jellegzetessége, miközben a gitáros Ben Tovey gyakran ámulatba ejt rendkívül kicsiszolt gitártechnikájával, amely extrém sebességet és tisztaságot mutat a szólózásban. A fénysebességű és könnycseppnyi tisztaságú arpeggiók játéka a tiszta neoklasszicista elvet követi, amit a zenekar a hangszerelésben ügyesen ki is használ, bőségesen beépített, harmonikusan illeszkedő átvezető dallamfutamokkal a vezető gitárfrázisok fölött, Ben pedig egyik gyilkos szólót szolgálja fel a másik után. Ráadásul a zenekar rendkívül ügyesen és hatásosan vált a különböző ritmikai textúrák, a bonyolultabb és kevésbé bonyolult felépítések között, úgy, hogy a lemez magas dinamikai áramlását egyetlen magányos ponton sem zavarja meg a játékidő során. A Rise To Remain gyakran kombinálja a modern „metalcore” elvet a beépített, vakmerő „break”-ekkel, a versszakokban mérgező riffeléssel, amit a refrénben hangulatváltás vált fel, ez pedig klasszikus heavy metal felépítésű. Ebben a tekintetben a Trivium (Nothing Left) is hasonló megközelítést mutat, a Power Through Fear (olyan hangzásbeli „groove”-val, amiről az új zenekarok ma csak álmodhatnak) a versszak frázisaiban még a Cradle Of Filth régi black metal elemeihez is hozzáér, a This Day Is Mine pedig indokolttá teszi az összehasonlítást a Bullet For My Vallentine-nal. A Trivium és a Bullet For My Valentine „emo” énekes kisiklásaitól eltérően a Rise To Remain esetében nem kell ilyesmitől tartani. Az album a vége felé veszít valamennyit a dinamitjából az egyszerűbben felépített Nothing Left és az utána közvetlenül következő We Will Last Forever sorozatában, valamint a nyugodtabb Roads-ban, egyébként viszont az elejétől a végéig lelkesítő, élénken változatos fenséggel. Mindezt önálló szerzői felismerések alapján!
Austin az ultradallamos pompát (The Serpentine, City Of Vultures, God Can Bleed), amelyet többnyire dallamosan fülbemászó refrénekben testesít meg hatékonyan, metalcore-üvöltéssel és death growl-lal kombinálja, amihez megfelelő támogatást és erősítést kap a stúdióban szándékosan „eltorzított” hangzásból és a produkció legújabb divatjából, aminek két kiérlelt képviselője Colin Richardson (Trivium, Cradle Of Filth, Bullet For My Valentine, Slipknot, Machine Head) és Carl Bown.
A „City Of Vultures” nagyon jó bemutatkozó lemez egy fiatal, ambiciózus zenekartól, amely minden szempontból sikeresen letette az alapkövet, és ez határozottan ugródeszkát kínál az ötösnek a jövőbeli alkotói vállalkozásokhoz. A „City Of Vultures” tele van kiváló (modern! felépítésű) hangszereléssel (The Serpentine, Bridges Will Burn, Power Through Fear, City Of Vultures), amely azért nem titkol még néhány tartalékot egy-egy kevésbé ihletett pontján (Roads, Nothing Left, We Will Last Forever), a jövőbeli kiadványok konzisztenciájának fokozása szempontjából. Egyébként ez egy olyan album, amely már stúdió-debütként is felülmúl sok új kiadványt abban a műfajban, amelyben mozog, ami azt jelenti, hogy a Rise To Remaintől a jövőben még sok izgalmasat várhatunk.
Felállás
Austin Dickinson – ének
Ben Tovey – gitár, vokál
Will Homer – gitár, vokál
Joe Copcutt – basszusgitár
Pat Lundy – dob
Produkció
Colin Richardson & Carl Bown
Számlista
1. Intro
2. The Serpent
3. This Day Is Mine
4. City of Vultures
5. Talking in Whispers
6. God Can Bleed
7. Power Through Fear
8. Nothing Left
9. We Will Last Forever
10. Illusions
11. Roads
12. Bridges Will Burn
