Szerző: Jernej Vene
Előadó: Black Country Communion
Kiadó: Mascot Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 64.17
Értékelés: 4.5/5
Nem az a kérdés, hogy érdemes-e folytatni az alkotást, sokkal fontosabb, hogyan lépjen tovább egy zenekar egy sikeres debütalbum után. Mivel a bandák gyorsan beleesnek a második lemez szindrómájába, amelynél a könyörtelen zenei közvélemény mindig magasra teszi a lécet, ez a fajta korlátozás és elvárás tulajdonképpen csak a zenei sajtó, és rajta keresztül a hallgatók terméke. Végül is mindenki maga választja meg, mit hallgat, csak a mai felgyorsult világban nehezebb eljutni az igazi gyöngyszemekig, amelyek a zenei lelknek valók. Nos, most más a helyzet, mert olyan zenészekről van szó, akiknek már a neve is garancia az érdeklődésre, ha nem egyenesen a nagy lelkesedésre. Hiába nézünk le folyton a különféle szupergruppokra, olykor tisztességesnek kell lenni, és esélyt kell adni nekik. A Black Country Communion nagy formátumú szupergrup, három generációhoz, különböző zenei stílusokhoz, pályákhoz és családfákhoz tartozó emberekből építkezik. Ezt az amalgámot persze valakinek össze kellett keverni. Ezúttal Kevin Shirley producer tette, akit a rockvilágban egyre jobban megbecsülnek. Tapasztalatból nincs hiány, említsük csak a Led Zeppelint, az Iron Maident, a Journeyt, a Dream Theatert, az Aerosmitht, a Rushot, a lista még hosszú.
Ahogy az lenni szokott, a nagy zenészek általában maguktól egymásra találnak. Glenn Hughes basszusgitáros-énekes a Trapeze-ből és a Deep Purple-ből ismert, Joe Bonamassa gitáros pedig tizenhét évvel ezelőtt kezdte pályáját a Bloodline-ban, tehetséges tinédzser gitárosként. Később lenyűgöző, blues-alapú szólóalbum-gyűjteményt épített fel. Egy hollywoodi nagy hangszerboltban, közös fellépésen találkoztak. Éppen a korból és a megszerzett tapasztalatból adódó eltérő nézőpont adott nekik más szemléletet az alkotáshoz. Hughes ma hatvan körül jár, Bonamassa valamivel harminc fölött van. Minél többet alkottak és kutattak, annál inkább olyan zenei koncepciókig jutottak, amelyek szellemiségükben ugyanolyan jelentőségteljesek, mint mondjuk az a zene, amelyet a Led Zeppelin soha nem vett fel. Mennyit találgattak 2007-ben, amikor a Led Zeppelin emlékkoncertet adott kiadójuk, Ahmet Ertegun tiszteletére, hogy vajon legalább néhány fellépésre képesek lesznek-e. Az egészből nem lett semmi, így szóba jöhetett a Zeppelin néhai dobosának fia, Jason Bonham is, aki kétségkívül a legjobb közelítés az apjához. Az új banda nem akart pusztán alap rocktrió lenni, ezért Shirley producer Derek Sherinian billentyűst javasolta, aki számos igényes szólólemez tulajdonosa és a Dream Theater egykori tagja. Korban ők ketten Bonamassa és Hughes közé esnek. A négyes az ötleteit olyan zenévé olvasztotta, amely az egészséges rock elegye, mégis ma az undergroundhoz tartozik. Az erős dobok lélegzésére, az alapvetően lebegő basszusra, a pont jó mértékben torzított és száraz gitárra, valamint a régi orgonák és éteri szintetizátorok textúráira épül. Hangszeres tudásukat tekintve a BCC tagjai a szakmájuk mesterei, ám a félelmetes technikai képességek ellenére az ötleteiket és vágyaikat barátságos hangzásvilágba terelik. Glenn Hughes énekes a szövegek zömét is jegyzi, ezen a lemezen főleg a veszteségekkel foglalkozik, amelyekkel mindenki szembesül: a megbukott szerelemmel, az emberi melegség hiányával, a már a túloldalon lévő szeretteinkkel folytatott beszélgetéssel és a jobb után való vágyakozással. Ehhez a jelzőhöz mindenki megtalálhatja a maga főnevét.
Joe Bonamassa két dalban járult hozzá szöveggel, hangszínében pedig egyedülálló ellenpólusa Hughesnak: sokkal higgadtabb, kicsit vékonyabb, de többnyire szépen kiegészíti az öreg rókát. Sherinian talán kissé a háttérben marad, de tény, hogy a lemez lényegesen szegényesebb lenne, ha nem hagyta volna rajta a nyomát. Ide tartozik a vonósok közreműködése is, amelyek különösen a komoran epikus dalokban adnak hozzá egy újabb misztikus elemet. Ezeket a rutinos amerikai zeneszerző, Jeff Bova írta.
A Black Country Communion invenciózus hangszeres vonalakat fűz össze, az első hallásra egyszerű ritmusokat gyakran erősen kihangsúlyozza, sőt szinte megbonyolítja, ami végig feszültségben tartja a hallgatót. A megfelelő pillanatban elengedik a megfeszített szálakat, és egyszerű rockba vagy progresszív-klasszikus instrumentálba csapnak át. Néhány dalt blues-alapokra építettek, ahol Bonamassa gitárja viszi a prímet. Száraz és direkt, zsíros és effektekkel támogatott, éppen olyan, amilyet az adott dal megkíván. Bonham egyszerre rettenthetetlen és gyengéd, Sherinian a klasszikus tudását dallamos ötletgazdagsággal támasztja meg, Hughes pedig rendkívüli a szövegek tolmácsolásában földöntúli hangjával, amely a korához képest egyszerűen fantasztikus. Hogy a srácok egyébként nagyon kedvesek, és remekül működnek a koncerteken, azt külön nem kell hangsúlyozni. A második lemezt a Black Country Communion 2011 júniusában adta ki, alig kilenc hónappal a debütalbum után. Hány szupergrup bírta ki együtt két lemez után, ráadásul két rendkívül tisztességes, egészséges rockos produkció mellett? Nagyon kevés, ássatok csak bele az emlékezetetekbe vagy az internetbe… A mai világ tele van csalással, nyílt és titkos fenyegetésekkel, kiszámíthatatlan reakciókkal, akár pozícióban lévő emberektől, akár hétköznapi állampolgároktól. Glenn Hughes talán kicsit túl sötéten látja az egészet, és nem sok napsütést enged a gondolataiba. A figyelmes hallgatónak mégis úgy hat a Black Country Communion 2 hallgatása, mint egy magányos szigetre menekülés.
Felállás
Glenn Hughes – ének, basszusgitár
Joe Bonamassa – ének, gitár
Derek Sherinian – billentyűs hangszerek
Jason Bonham – dob
Produkció
Kevin Shirley
Számlista
1.The Outsider 4,23
2.Man In The Middle 4,35
3.The Battle For Hadrian’s Wall 5,11
4.Save Me 7,43
5.Smokestack Woman 5,10
6.Faithless 5,12
7.An Ordinary Son 7,59
8.I Can See Your Spirit 4,12
9.Little Secret 6,59
10.Crossfire 6,03
11.Cold 6,55
