Előadó: Tumido
Kiadó: Interstellar Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 30:47
Értékelés: 3.6/5
Ahogy mondani szokás: mindössze tíz év aktív működés is bőven elég ahhoz, hogy az ember kialakítsa a maga felismerhető hangját, fanatikus rajongótábort szerezzen, és kiépüljön a bejáratott működési rendje. A bécsi, bizarr hangtextúrákat gyártó romboló duó, a drum’n’bass nem konvencionális származékát játszó Tumido esetében ez teljesen nyilvánvaló és végletekig kidolgozott, de nem feltétlenül globálisan elfogadott és kipróbált is. Ezúttal a 2008-ban megjelent Orgy után a Bernhard Breuerből (aki a földalatti körökben inkább a Malycee és az Elektro Guzzi tagjaként ismert) és Gigi Grattból álló páros a provokatív Hunde című lemezzel jelentkezik – ez a harmadik, mondjuk úgy, nagylemezük.
A Hunde című számot ITT hallgathatod meg.
A látszólag rövid lemez, amely mindössze két szerzeményből áll, hamarosan kifejezetten megterhelő hallgatnivalónak bizonyul, hiszen a két rombolók azt tűzték ki célul, hogy az agyad szinte minden egyes sejtjét péppé zúzzák kísérleti noise, a már említett drum’n’bass és az elvont önelégültség disznóvastag rétegei keverékével. Elsőként a címadó dal, a Hunde esik neked, amelynek 14 percre van szüksége, hogy felépítse a valóban zajos díszletet a kakofón ritmusokból, a tagolt üvöltésből, valamint a zsírosan torzított, effektekkel teletömött basszusból. A Tumido lassan és érzéssel építi a szerkezeti monumentalitást, olyan módon, amelyet csak a független zenészek krémje engedhet meg magának, akiket nem érdekel az eladott példányszám. Magukat children/thrash/tropical néven írják le, de a címkék teljesen fölöslegesek, hiszen a végeredmény a füled totális megerőszakolása, a zaj ejakulátumában pedig alaposan bepácolják az agyadat egészen addig a fokig, ahol alig tudod majd visszatartani a székletedet és a vizeletedet. Mondjuk úgy, hogy a zenei kínálat gerincét rockos alapok adják, de ez az összetevő most kifejezetten tökélyre vitt noise-os formában jelenik meg. A szemétdomb ballasztjára szórj még egy csipet jazzt, amilyet a vogonok szereztek volna, a szinte kozmikus tektonika és az atmoszféra pedig garantálja, hogy a duó teljes nyugalommal akaszthatja a nyakába a „Figyelem! Avantgárd!” táblát. Ez az avantgárd ezúttal tényleg csak acélidegzetűeknek és acélgyomrúaknak ajánlható, hallgatás közben pedig határozottan lebeszélek mindenféle pszichogén szer fogyasztásáról, mert úgy érzed majd, hogy pokolkutyák falkája tép szét, hátulról meg maga az alvilág őre, a háromfejű Kerberosz dolgozik meg. A második felvonás a Potop, amely őszintén szólva a pokol minden kínját megidéző ritmikus táncát olyan hanggal kezdi, amely a legjobban egy óceánjáró elsüllyedéséhez hasonlítana, a hang pedig azt dokumentálná, ahogy az óriási szerkezet nyomás alatt széttöredezik a Mariana-árok fenekére vezető úton. A groove-ból azért nem hiányzik. Megrázóak a trombiták a minimalista kéthangú nyomásukkal az idegvégződéseken, az egészen pedig a cseppentgetős ritmika, a vastagon bevont basszus és az elektronikus kiegészítések uralkodnak. Aztán a 16 perces masszázs után, hiszed vagy sem, a történet körré zárul, és ez, el tudom képzelni, totális ködben hagy majd.
Éppen ezért szinte hihetetlen, hogy valószínűleg még vissza fogsz nyúlni ehhez a lemezhez – legalábbis ha bátor zenei lelkesnek tartod magad, aki lelkesen fogad minden kísérletet és hangokkal való játékot. Ha közel áll a szívedhez ez a fajta kifinomult zenei kínzás, a lemez végighallgatása után mosollyal az arcodon gyújtasz rá egy cigire, letörlöd az izzadságot az arcodról, mint egy jó kefélés után, és mazochista módon megnyomod a gombot egy újabb kirándulásra az ismeretlen szférákba.
Felállás
Gigi Gratt – basszusgitár, trombita
Bernhard Breuer – dob, noisecymbal
Produkció
Alexander Jöchtl & Tumido
Számlista
1. Hunde
2. Potop
