Előadó: Beastie Boys
Kiadó: Capitol Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 44:15
Értékelés: 4/5
A Beastie Boys a Föld leghosszabb életű fehér hiphop-inkarnációja. Bár az 1980-as évek közepén az NYHC punk berkeiből átnyergeltek a hiphop rappelésre, stúdióalbumaik igencsak ritka madarak. Ha megjelenik egy, az valódi ünnepnek számít, szinte mintha ötöst találnánk a lottón. Horowitz, Yauch és Diamond végre életre keltették új stúdiómunkájukat. A „Hot Sauce Committee Part One” halogatása után tehát megkaptuk a „Hot Sauce Committee Part Two”-t. Igen. A második rész így hamarabb jelent meg, mint az első, és csak az ördög tudja, hogy a banda nem lesz-e az első a rocktörténelemben, amely egyszer a jövőben az első részt is kiadja a második után.
Ez az utolsó mondat persze némi magyarázatot kíván a tényleges helyzetről, amelyet az események háttere diktált, és amely ehhez a címhez vezetett: ez a Beastie Boys első igazi „rapperes” albuma a 2004-es „To the 5 Boroughs” után. Eredetileg 2009. szeptember 15-én kellett volna megjelennie, de a fiúk elhalasztották a megjelenést, miután Adam Yauch nyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála. Szerencsére a daganat jóindulatú volt, így Yauch megúszta. A dátum fokozatos tologatásával viszont a számok nőttek és változtak. Sőt! A Beastie Boys annyi anyagot vett fel, hogy bőven maradt belőle, miután kiválasztották a „Hot Sauce Committee” első részére szánt dalokat. Így tulajdonképpen egy előkiadással megelőzték a kiadást. Több mint nyilvánvaló, hogy az új anyag sokkal jobban tetszett a csapatnak, mint az, amit eredetileg az első részhez választottak ki „Hot Sauce Committee”. Hogy az első részre előkészített anyag valaha megjelenik-e albumként, az egyelőre nem világos. A fiúk viszont utalnak rá, hogy a jövőben esetleg letölthetővé tehetik hivatalos weboldalukról.
Az új album megerősíti, hogy a Beastie Boys érik. Az albumokon át kirajzolódik a hangzás kifinomodásának, ugyanakkor a részletgazdagabb kidolgozásnak, a hangszerkezetek elmélyítésének és rétegzettségének trendje. A fiúk tehát művészileg felnőttek. Az, hogy valahonnan riffeket szerezzenek, ahogy az szinte állandó volt a „Licensed To III” bemutatkozó stúdióalbumon, ma már utópia. Hogy a srácoknak teljes fordulópontra, valamiféle „agymosó” terápiára volt szükségük, azt a tisztán instrumentális „The Mix-Up” című albummal tett kitérőjük igazolja, amely kiválósága mellett Grammyt is kapott a „legjobb instrumentális popalbum” kategóriában 2007-re. A hangzásbeli ugrást valamennyire a kiváló „Hello Nasty” (1998) kezdte el elmélyíteni. Az „egydimenziós”, triviális, minimalista énekkíséretet az évek során egyre inkább felváltotta a kiválasztott hangminták és loopok többoldalúságának kibontása és ezáltal maga a hangkép spektrumának tágítása és gazdagítása.
A Beastie Boys még mindig megőrizte a zaj iránti érzékét, csak nem feltétlenül tolja az előtérbe. Itt van az a határtalan adag móka, amely fontos eleme a zenei vonal felismerhetőségének, amelyhez hűen ragaszkodnak, és amelyet szorgosan „öntöznek és gondosan ápolnak”. Az albumnyitás pár másodperc után a hozzáadott minta miatt kételyt ébreszt, hogy nem egy újabb instrumentális albummal van-e dolgunk, de tíz másodperc múlva egycsapásra kiderül, hogy az éneklés, vagyis a rap is velünk van! A Make Some Noise megerősíti mindazt, ami az albumon következik. Megőrzi a régebbi albumok örökségéhez fűződő hiteles köteléket, ugyanakkor új hangzást kínál egy olyan csapattól, amely nem áll meg, hanem fejlődik tovább. Az agresszió ma már valójában csak a rappelésben van jelen. A ritmusban a dobok ugyan megtartják a fémesen diffúz hangzást, de ezt az új korszakban sokkal melegebben zengő basszusvonalak kultúrája övezi, olyan, amilyenről a mélyebb hangoktól teljesen megtisztított kezdeti albumok csak álmodhattak.
A Beastie Boys az új korszakban a rapvonalak elferdítésében is sokkal finomabb. Nemcsak a három hang közötti különböző rappelési stílusok puszta váltogatása számít, hanem a rapvonalak vezetése is a versszakok eltorzításának legkülönfélébb effektjein át. Ez csak egyike azoknak a módszereknek, amelyekkel az együttes rendkívül merész mozgalmasságot ér el az egyes dalok teljes hangszerkezetében, és ennek következtében rendkívül dinamikus eseményfejlődést és a sokféle hangulat szüntelen, kontrasztos egymás mellé sorakoztatását.
És hol érezni még némi rockos illatot? A gitár határozottabban „bevág” csak az új album két dalában, mégpedig az ötödik számban, a Say It-ben, amely a „gang” rappelés agresszív, ugatós vonalaival és a hozzáadott „scratch” mintákkal futólag a csapat „Check Your Head” (1992) albumán született munkáira emlékeztet. A dal kifutása pedig egy rendkívül vicces zárlatot tartogat, amely az összekombinált mintákkal könnyekig nevetet, ugyanakkor a Beastie Boys azt bizonyítja vele, amit már megállapítottunk. Az érésből fakadó erőteljes kifinomultságot. A másik ilyen „rockos” érintés a Lee Majors Come Again-ben van (gyanús „soundscape-pel” indul, amely egyenesen a Robert Fripp-féle hangtájakra hasonlít), ahol a riffelő gitárkapcsolat ízlésesen cimborál a komor basszusgitárvonallal. Igen. Itt kimutatható a csapat punkos hardcore örökségének szála. A mixben azonban ez jól kimérten, tisztán érzékelhető távolságban marad, és nem tolakszik a dal ritmikai váza, sem a vokálok kifejezésmódja elé.
A „dub” felé a fiúk akkor kanyarodnak el, amikor meghívják az albumra Santi White-ot (Santigold). Ez az album legdallamosabb száma, ahol a rappelést Santi éneke mellett csupán átmeneti fűszerként adagolják (a refrén előtt). A To Many Rappers, amely a nyitó Make Some Noise-hoz hasonlóan van kifaragva, már 2009-ben megjelent kislemezként Nas vendégrapperrel.
Az album végtelenül mulatságos gyöngyszeme a Funky Donkey. Mielőtt a szellemes sampling-szám véget érne, már itt is az újabb nevetésforrás, a Tadlock’s Glasses. Megemlítem, hogy a Beastie-k eleinte „Tadlock’s Glasses” címet akartak adni az albumnak. Tadlock Elvis Presley sofőrje volt, és Elvis állítólag egy alkalommal odaajándékozott neki egy napszemüveget. Tehát a legtöbb dalon belüli átmeneti részek is rendkívül lucidan hatnak, az őszinte hülyéskedéshez a Beastie-kből sosem fogy ki az érzék! E látszólagos komolytalanság mögött azonban szilárd és világos fókusz áll, a ravasz hangszerelésé, amely finomságot és magas fokú megfontoltságot igényel: hol és mikor használsz egy bizonyos mintát, egy bizonyos motívumot, hogy a szórakoztató elv optimális hatást érjen el. A Crazy A** S**t a gyerekes gügyögés hozzáadott mintájával például az a fajta Beastie Boys- évődés, amelyről nem szeretnéd, hogy valaha véget érjen az albumon.
A borító ravaszul rejti a csomagolás szaftos belsejét, amelyet ismét a csapat pimasz, bohóckodással teli stílusában díszítettek. Gyorsan odavetett karikatúrafigurákból nincs hiány a borítón, és a csapat szellemének vizualizálásának ez a szellemes érintése 2011-ben valójában összhangban van a zenei kifejezésmód fejlődési pontjával az új korszakban. Olyan kivitelezés, amelyért még Frank Zappa sem titkolta volna a lelkesedését!
Hogy a Beastie Boys mára széles zenei fogékonyságú, az ötletek elhelyezésében korlátok nélküli csapattá nőtt, azt a kiváló instrumentális Multilateral Nuclear Disarmament is bizonyítja, ahol leginkább a Beastie Boys kifinomult oldala tör a felszínre. Logikus, hogy itt maradt a legtöbb dallam is, hiszen hiányzik belőle a rappelés.
A Beastie Boys az új albummal megőrzi a művészi érés egészséges, felfelé ívelő ritmusát. Az albumon világosan kiemelkedik a korábbi, egészen az 1990-es évek első feléig visszanyúló munkákhoz fűződő kapocs, ugyanakkor a „Hot Sauce Committee Part Two” egyenes manifesztum arról, hogy a Beastie Boys zeneileg tovább fejlődik és érik. Egyedinek, kifejezésmódjában rugalmasnak, frissnek, motívumokban mozgalmasnak hat, és ami a lényeg: végtelenül szórakoztató és szellemes! Ezt az albumot élvezettel fogjátok megérteni ti, a csapat zenei eposzának rajongói, és még sokan mások. Olyan manifesztum, amely bizonyítja, hogy a fehér hiphop első számú neve joggal tartja magát nagynak. A Beastie Boys kifejezőerejéből és éleslátásából sosem fogy ki a lendület.
Felállás
Mike D – ének, dobok
Ad-Rock – ének, gitár
MCA – ének, basszusgitár
VENDÉGZENÉSZEK:
Money Mark – billentyűk
Nasir Jones (Nas) – ének a 4. számon
Santi White (Santigold) – ének a 7. számon
Producer
Beastie Boys
Számlista
1. Make Some Noise (3:30)
2. Nonstop Disco Powerpack (4:09)
3. OK (2:49)
4. Too Many Rappers [New Reactionaries Version] (featuring Nas) (4:51)
5. Say It (3:25)
6. The Bill Harper Collection (0:24)
7. Don’t Play No Game That I Can’t Win (featuring Santigold) (4:11)
8. Long Burn the Fire (3:33)
9. Funky Donkey (1:56)
10. The Larry Routine (0:30)
11. Tadlock’s Glasses (2:19)
12. Lee Majors Come Again (3:43)
13. Multilateral Nuclear Disarmament (2:54)
14. Here’s a Little Something for Ya (3:08)
15. Crazy Ass Shit (1:56)
16. The Lisa Lisa/Full Force Routine (0:49)
