Crime of the Century

0 22

Szerző: Peter Podbrežnik

Előadó: Supertramp
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1974
Játékidő: 44:10
Értékelés: 5/5

A „Crime of the Century” szinte hihetetlen történet a leírtak visszatéréséről, egyben korszakos mű minden idők egyik legizgalmasabb progresszív rockbandájának gazdag és viharos pályáján. A Supertramp egyszerre tudta lelkesíteni a zenei gourmand-okat és azokat az igénytelenebb hallgatókat is, akik kizárólag a rádiós slágerekre esküsznek. A „Crime of the Century”-vel a Supertramp, akár a mitológiai főnixmadár, kelt életre a középszerűség és a észrevétlenség hamvaiból, amikor már gyakorlatilag az összes korabeli zenekritikus leírta őket, és bőségesen megjutalmazta azt a néhány embert, aki a kezdetektől hitte, hogy a zenekarra még gazdag és izgalmas jövő vár számos klasszikus albummal.

Az előző album, az „Indelibly Stamped” (1971) megjelenése és teljes kereskedelmi bukása után az azt felvevő felállásból csak Roger Hodgson gitáros-énekes és Rick Davies billentyűs maradt. Mindketten szilárdan hitték, hogy a zenekart elölről kell felépíteniük, teljesen új emberekkel, akik hisznek a banda fő küldetésében: egy teljesen egyedi hangzás kidolgozásában, amellyel messziről megkülönböztethetők a rokon progresszív rockbandáktól. Bátorságukat az sem vette el, hogy a zenekar addigi finanszírozója, a svájci milliomos Stanley Miesegaes úgy döntött, elzárja a pénzcsapot, és kiszáll a „projektből”, amely nem hozott neki pénzt. Miesegaes – ironikus módon – nem sejtette, hogy üzleti pályafutása legnagyobb hibáját követte el, hiszen a „Crime of the Century” minden várakozás ellenére a Supertrampot a hetvenes évek legnagyobbra becsült zenekarai közé repítette a sztratoszférába, azon kevesek közé, akik még a nyolcvanas évek kezdete után is életben tartották a progresszív rock népszerűségét.

Az első lépés, amelybe Hodgson és Davies a felvételek során rengeteg energiát fektetett, a hangzás alapos átalakítása volt. A korai munkáikra jellemző folk- és pszichedelikus elemeknek búcsút intettek, és a szimfonikus vonal mellé jóval több jazzt hoztak be, ami egy jókora adag romantikával emelte magasabb szintre a hangzást, a blueskomponenst pedig a lehető legszellemesebben átszellőztették. Ehhez sokat hozzátett a csapat teljes felfrissítése is: megérkezett John Anthony Helliwell fúvós, Dougie Thomson basszusgitáros és Bob C. Benberg dobos.  A zongora, a szájharmonika és a ugrándozó ritmusok gyakori használata miatt az új, mára már klasszikus Supertramp-hangzáshoz némi amerikai nyugati „szalonosság” is hozzátapadt. A szövegek külön fejezetet érdemelnek: az igazi angol fekete humor és cinizmus intelligens keverékei voltak, megszórva rengeteg csípős, társadalomkritikus élcsel.

A korábbi hangzásbeli irányhoz képest a legnagyobb változás azonban kétségkívül az volt, hogy a két főnök közös megegyezéssel megosztotta az énekszólamokat (korábban az összes vokált Hodgson énekelte). Ez egy csomó egyedi vokális harmóniával gazdagította a hangzásukat, főleg pedig a két énekes kiemelkedő kontrasztjával: Hodgson évődő, kihívóan cinikus falsettója és Davies jóval mogorvább éneklési stílusa nem is lehetne különbözőbb, mégis hihetetlenül jól kiegészítik egymást.

Két év stúdiómunka után, amikor a legtöbben már elfelejtették a zenekar létezését, a „Crime of the Click”-nek nem nevezett lemez, a „Crime of the Century” megjelenésekor sokkolta az akkori kritikusi társaságot, amely már a koporsót is előkészítette a bandának. A két album közötti kétéves szünet akkoriban hosszúnak számított, és szinte kereskedelmi öngyilkosságnak, így a meglepetés még nagyobb volt. Az olyan klasszikusok, mint a „School”, a „Bloody Well Right”, a „Hide In Your Shell”, a „Dreamer” és a címadó dal hirtelen a rádióadók műsorának nélkülözhetetlen részévé váltak, és megszületett a legenda.

Supertramp a „Crime of the Century”-n végig rendkívül keskeny pallón egyensúlyoz a szerzői zsenialitás, a hangszeres kifinomultság és a pimasz humor között. Már a nyitó örökzöld, a „School”, amely átható, szinte gúnyos szájharmonikahanggal indul, a rétegzett hangszerelés és a kiszámíthatatlan ritmikai elemek hihetetlen fúziója. A drámai hangulat, amely kompromisszumok nélküli szatírát rejt az oktatási rendszerek rovására, olyan, mintha kalapáccsal csapnának az iskola ajtajára. Érdemes figyelembe venni, hogy ez a remekmű öt évvel a Pink Floyd klasszikusa, az „Another Brick in The Wall, Part 2” előtt született, amely sok mindent kölcsönvett belőle. Kissé ironikus, hogy ezzel a Supertramp maga vált inspirációvá egy olyan zenekar számára, amely a korai években jelentősen hatott az ő hangzásuk alakulására.

Ezután teljesen váratlan váltás következik a szellemesen kicsapongó „Bloody Well Right”-ra, amely a mai napig igazi csemege: gyönyörű szimfonikus hangszerelésekből, temperamentumos zongora- és gitárszólókból, szaxofonbetétekből és kontrasztos vokális harmóniákból épül fel. A zongorás szalonbevezetőt kemény rockos kitörés követi, bluesos gitárfrázissal megtámogatva, ami azonban a következő másodpercekben elveszíti minden komolyságát a Hodgson úr rendezte gúnyos refrén miatt. A vokális harmóniák csintalan bolondozását kellemes szaxofonbetétek díszítik, amelyek bőséges adag régimódi romantikát visznek a hangulatba. A szöveg azt gúnyolja, hogy a korrupt valóságban az emberiség többsége számára az élet céljainak eléréséhez fontosabb az anyagi bőség, mint a jó iskolázottság.

A „Hide In Your Shell” egy újabb felejthetetlen örökzöld. Az elején egészen szelíd, zongorás balladának tűnik, mígnem kissé paranoiás vokális harmóniák és ujjcsettintések át nem viszik jóval kísérletezőbb vizekre, egy fenséges központi dallammal, amely szaxofonra, sokféle billentyűre és ringató ritmusokra épül. A szöveg most is csöpög a cinizmustól az intézmények általános közönye miatt a „kisember” problémái iránt.

A fenomenális „Asylum”, amely szellemes, mégis megható történetet mesél  az elszigeteltségről és a magányról, melankolikus zongoradallammal és Hodgson bús hangjával nyit, majd temperamentumosabb vizekre kanyarodik, rengeteg fenséges szimfonikus hangszereléssel, ahol az énekes kezdeményezést Davies veszi át. Itt is a szimfonikus nagyszerűség mellett a két vezető énekes közti kontraszt játssza a kulcsszerepet a kompozíció kiválóságában.

A „Dreamer”, a következő nagy sláger, amely nagyrészt Hodgson műve, kicsapongó ritmusra és évődő dallamra épül, amit a hallgató nagyon hamar „megun”… vagy inkább rögtön a fülébe ragad. Bár az album legrövidebb szerzeménye, egyben az egyik legismertebb és legjobb is. Hodgson itt saját magát is felülmúlja a vokális pimaszkodásban, miközben lenyűgöző vokális harmóniák és szimfonikus-jazzes díszítések támogatják a háttérben.

A „Rudy”, amelyben az énekesi szerepben ismét Davies ragyog, egy Rudy nevű társadalmi problémaeset kalandjairól mesél. Az előtérben melankolikus zongoradallam áll szimfonikus háttérrel gazdagítva, amely az erőteljes gitárfrázisnak és a temperamentumos ritmusoknak köszönhetően kicsapongó árnyalatokba megy át. A zongora és az orkesztrális függönyök kombinációja által lassan épülő, emelkedő hangulat idővel, egy kiágazó basszusvonalon keresztül, rendkívül érdekes motívumba csap át, amely kicsit a disco korai formája felé húz.  A Supertramp így ismét a sajátos zenei újítók szerepében tündököl.

Az „If Everyone Was Listening” megrázóan szellemes szimfonikus ballada rendkívül provokatív, szarkasztikus refrénnel és romantikus zongoradallammal, amelyet idővel Helliwell szaxofonja emel magasabb szintre. Az album csúcspontja pedig minden kétséget kizáróan a címadó dal, amely egyben diadalmas lezárása is. Viszonylag ártatlan zongorás balladaként nyit, de Davies vokális „kitörése” után hamarosan összetettebb vizekre evez. A zenekar egyik legképszerűbb alkotásának receptje Hodgson balzsamos gitárszólójában és a fenséges-drámai orkesztrális motívumban rejlik, amely akár megfelelő alapja is lehetne valamilyen filmsorozatnak e világ feltáratlan titkairól. Ebben a központi motívumban a Supertramp legjobb szólisztikus elemei egyetlen háborgó egésszé olvadnak össze, és a végeredmény szimfonikus-jazzes-rockos fenség, amely valahol a végtelen felé távolodik.

Egy olyan mesterműnél, mint a „Crime of the Century”, nehéz elég felsőfokot találni ahhoz, hogy méltón lehessen értékelni ennek a legendás zenekarnak a pályáján a legfontosabb lemez minőségét és jelentőségét – a banda ezzel jelezte, hogy a progresszív rock Olümposzának csúcsát célozza. Minden idők egyik legjobb rockalbuma (még bizonyos kereskedelmi zenei magazinok kritikusai szerint is) kötelező mindenkinek, aki szereti a minőségi rockot, függetlenül a (al)műfaji preferenciáitól. A zenekar számára ez a felejthetetlen mestermű mindenekelőtt egy nagy művészi ihlet és egy kivételes kereskedelmi siker kezdetét jelentette, amely nagyjából tíz évig tartott.

Felállás

Roger Hodgson – ének, gitár, billentyűk, zongora
Richard Davies – ének, billentyűk, szájharmonika
John Anthony Helliwell – szaxofon, klarinét, háttérvokál
Dougie Thomson – basszusgitár
Bob C. Benberg – dob, ütőhangszerek

VENDÉGZENÉSZEK:
Christine Helliwell – háttérvokál a „Hide in Your Shell”-en
Vicky Siebenberg – háttérvokál a „Hide in Your Shell”-en
Scott Gorham – háttérvokál a „Hide in Your Shell”-en
Ismeretlen utcazenész – fűrész a „Hide in Your Shell”-en
Ken Scott – vízgong a „Crime of the Century”-n

Produkció

Ken Scott és a Supertramp

Számlista

1. School
2. Bloody Well Right
3. Hide In Your Shell
4. Asylum
5. Dreamer
6. Rudy
7. If Everyone Was Listening
8. Crime of the Century

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik