Előadó: Cage The Elephant
Kiadó: Relentless Records
Megjelenés: 2011
Értékelés: 2.5/5
A Cage the Elephant, az alter rock kiskamaszai új stúdióalbuma pontosan azt hozta, amit vártunk. A remekül fogadott bemutatkozó lemez után a zenekar úgy döntött, teljes gőzzel belevág a hangzás kommercializálásába. Az „alternatív” szó manapság furcsa jószág a rockzenében, sokszor élnek vele vissza. A Cage The Elephant esetében ezerszer és még egyszer megerősíthetjük: „wanna be” alter rockerekről van szó, üres mázzal. A szép frizuráikat és a mélyen megbántott kokerspánielek tekintetét árulják, mintha a gazdi aznap nem adta volna oda a megérdemelt kutyakeksz-adagot, és ennyi. Az „alternatív” náluk csak a külsőség kozmetikájába csomagolva van jelen, hiszen ez a zene már nem aktuális, és ilyen „hamis” módon csak a púder menti meg, amit a zenészt játszó kisfiúk „Bambi-effektusos” pillantásai hoznak.
Ennyi bevezetőnek elég, hogy megspóroljam az idődet és a bosszankodást. Semmiről sem maradsz le, ha nem olvasod tovább ezt a kritikát, és a zenekart sem próbálod ki. A kislányoknak szóló zene az új albummal eltávolodott a garázshangzású blues punk rock rohanástól, amely az elődlemez „punkos arroganciájához” tartozott, és simára csiszoltabb irányba fordult. Több a szép dallam, amely szépen álomba ringatja a hallgatót, ilyen például az Around My Heart, a nyitó Always Something (szerzeményi szempontból tulajdonképpen az egyetlen igazán jó dal), valamint a kiszámíthatóan slágergyanús Right Before My Eyes és Aberdeen, amelyek sokat köszönhetnek annak, hogy a zenekar Nagy-Britanniába költözött, és magára szívta a Kaiser Chiefs-féle post brit pop rockerek hangzását. Ezekben a pillanatokban a gitárhang is pontosabb és szervesebb. Az az érzésünk, mintha az ötvenes-hatvanas évek fából faragott hangszerei térnének vissza. Legalábbis így hangzik, és ilyenkor jön elő az indie érzet, hogy ne mondjam, a jangle pop. A Shake Me Down olyan példa, amelyet a Cage The Elephant az egész lemezen követhetett volna, amikor a kommercializálás mellett döntött. Ez az album másik említésre méltó pillanata (bemutatkozó kislemezként jelent meg), ahol a zenekar sikeresen ötvözi az indie pop kozmetika barátságosságát az elődlemezről átmentett nyers kifejezésmóddal. A Rubber Ball „elaltató nyafogása” egyszerű percrablás mindazoknak, akik úgy döntöttek, hogy a zsebükbe nyúlnak, és befektetnek ebbe a lemezkébe..
Az album ingadozó termék. Mind a minőség, mind az energiát tekintve ugrálnak a dalok egymás között. Ha az elődlemez stílusa világosabban körvonalazott volt, a második album több különbséget hoz a dalok között. A zenekar kommercializálódásának rovására az új albumon a punkos őrjöngés kitörései sokkal ritkábbak. Az Indy Kidz, a Sell Yourself, a Sabertooth Tiger és a Japanese Buffalo kapja el őket, a nagyobb széthúzás és szándékos hamissághoz közelítő garázsrohanás pillanataival, amelyek, őszintén szólva, sokkal jobban állnak az autentikus érzetnek, és mint ilyenek, természetes kapcsot jelentenek az elődlemez és utódja között (ha már a Cage The Elephant természetes fejlődési útját keressük). A Sabertooth Tiger és a Japanese Buffalo nagyon hasonlít egymásra. Ráadásul egymás után kaptak helyet, ami bizonyítja, hogy a zenekar további töltelékeket vett fel az albumra, mert a stúdióban ezúttal éleslátásból volt hiány. Az albumot záró Flow indie rockos, ártatlanul ambientes „kaparászás”, két különböző részből építve (a második rész a Right Before My Eyes ismétlése), „megszűrt” énekkel, amely a szándékos produceri torzításhoz (visszhang) tartja magát. Ennek elsődleges célja, hogy elterelje a hallgatót a zenekar hangszeres munkájáról, amely üres és ötlettelen. A zenekar két perc alatt elmond mindent, a szám mégis több mint hét percre van elnyújtva. Amíg nem nézel jobbra-balra, az ilyen zene betölt. Vagyis a tanulatlan zenei tömegre játszás. És ez manapság sok zenekarnak sikerül. Az album sikerétől függetlenül, amely az amerikai földön a megjelenése után egy héttel 39.000 példányban kelt el, és így a Billboard legkelendőbb albumainak listáján a második helyet érte el, a zenekar jövője világosan megíratott.
Mi vár a Cage The Elephantre a közeljövőben? Az új albummal kifejezésben felhígulnak, ez a felhígulás pedig a következő albumokkal is folytatódik majd, amíg el nem kezdik őket felfalni a „befolyásosabb média”, ami kapóra jön. Az iparnak ugyanis új arcok kellenek. Azonnali használatra és elhasználásra. A Cage the Elephant sem marad ebben a gépezetben sem az első, sem az utolsó dominó. Sajnos. Ha hagytad, hogy a kiadó teljesen felépítsen, joga van le is rombolni.
Felállás
Matthew Shultz – ének, zongora
Brad Shultz – gitár, vokál
Lincoln Parish – gitár
Daniel Tichenor – basszusgitár, vokál
Jared Champion – dobok, ütőhangszerek, vokál
Produkció
Jay Joyce
Számlista
1. Always Something (3:41)
2. Aberdeen (3:12)
3. Indy Kidz (5:02)
4. Shake Me Down (3:31)
5. 2024 (3:10)
6. Sell Yourself (2:11)
7. Rubber Ball (3:47)
8. Right Before My Eyes (3:14)
9. Around My Head (3:11)
10. Sabertooth Tiger (2:51)
11. Japanese Buffalo (3:03)
12. Flow (7:43)
