Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Magnum
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2011
Értékelés: 4.5/5
A Magnum, a melodikus rock brit nagymestere, némi art rockos beütéssel, a „The Visitation” című lemezzel jutott el a 2001-es újraegyesülés óta az ötödik albumáig. Rögtön az elején le kell szögezni: azóta eddig még soha nem szóltak ilyen meggyőzően, amikor megpróbálták feléleszteni azt a varázst, amellyel a nyolcvanas években híressé váltak. Közben persze nem szabad megfeledkezni olyan kiváló fejezetekről sem, mint a „Brand New Morning” (2004) és az elődje, az „Into the Valley of the Moon King” (2009).
Az első, ami feltűnik, még mielőtt betennéd a lemezt a lejátszóba: az album címe ezúttal szerényebb, kevésbé pompázatos, és biztató a klasszikus Magnum-logó visszatérése is, hiszen az a nyolcvanas években két legnagyobb becsben tartott lemezüket díszítette. Egy jókora adag újjáéledt önbizalom nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a stúdióban maximálisan beleadtak apait-anyait, és kihozták magukból a legjobb hangzásbeli és szerzeményi erényeiket. Ennek leginkább azok fognak örülni, akik meg voltak győződve róla, hogy az újraegyesülés óta már nem „az igazi”, vagy hogy az elmúlt tíz évben minden lemezükből hiányzott valami.
A Magnumnál minden azon múlik, jól működik-e a legendás páros: Tony Clarkin gitáros és Bob Catley énekes, akik egyben az egyetlen eredeti tagok is. Clarkin ugyan általában az összes zene és szöveg szerzője, de Catley a zenekar legfelismerhetőbb arca, és ha a legtöbben a Magnumra gondolnak, rendszerint őrá gondolnak. A zenekar (mondjuk így) fiatalabb nemzedékek közötti népszerűségéhez és ismertségéhez nyilván némileg hozzájárult sikeres szólókarrierje is. Bár a legjobb énekesévei már elmúltak, még mindig lepipál sok fiatalabb vokalistát a rokon rockműfajokban.
A „The Visitation” azon túl, hogy stílusában tősgyökeres Magnum-album, tele van apró, de kellemes meglepetésekkel, amelyek lefegyverzik azokat, akik meg voltak győződve róla, hogy a banda már rég „elmondott” mindent, és lassan elfogynak az ötletei. A „Black Skies” ütős és drámai felvezetés, ahogy az egy rendes Magnum-album nyitányától elvárható. A metalosított gitárriff erőteljesen olvad össze Stanway szintetizátorainak melankolikus rétegével, és szinte apokaliptikus hangulatot teremt. A „Doors To Nowhere” a hamisítatlan magnumos eposz megtestesítője, olyan, amilyet a rajongók gyakorlatilag az első albumuk óta várnak. Fenséges refrén, amelyen át a gitár és a billentyűk lelkesítő harmóniái szövődnek, ínycsiklandó Clarkin-szólóval megkoronázva.
A címadó dal ügyesen lavírozik a kemény rockos gitársorozatok és a progresszív rockos billentyűs hangszerelések között. Meglepetésből most sincs hiány: az elektronikusan fűszerezett szintetizátorszóló még a hetvenes évek végi korai szerzeményeikre emlékeztet, amikor a progresszív rockos összetevő még hangsúlyosabb volt a Magnum hangzásában.
A „Wild Angels” is, amely megint kissé AOR-os hangvételű szerzemény, az album csúcspontjai közé tartozik, és ez elsősorban az epikus refrénnek köszönhető. Catley egyébként az egész lemezen remek, de a refrénben különösen meggyőző, amihez a meglehetősen erotikus szöveg is hozzájárul – ez a Magnumnál, ahol a szövegekben általában fantáziavilágok uralkodnak, inkább kivétel, mint szabály. Hogy a tekintélyes tapasztalat ellenére még sokáig nem fogytak ki az ötletekből, azt bizonyítja a több mint hétperces „Spin Like A Wheel”, igazi art rockos csemege számtalan tempóváltással, okos ritmusváltásokkal és a kötelező melodikus-epikus refrénnel.
A „The Last Frontier” a fenséges szimfonikus hangszerelésnek köszönhetően szinte ünnepélyes, ébresztő hangulatú. Ez egy olyan szerzemény, amely a nyitórészben még nem ígér sokat, de idővel szépen kibontakozik és mélységet nyer, majd egyenesen átfolyik a melankolikus „Freedom Day”-be, amely helyenként harci indulóra emlékeztet. A két dalt az ébresztő szöveg köti össze, így akár koncepcionális rokonságról is beszélhetnénk.
A „Mother Nature’s Final Dance” környezettudatos power ballada. Bár az ilyen környezetvédelmi prédikálás az elmúlt években a rockzenében is szinte divattá vált, a Magnum tolakodás nélkül tárgyalja a témát. A „Midnight Kings” az album legközvetlenebbül kemény rockos tétele, és alkalom Catleynek arra, hogy ismét megmutassa az énekes akrobatikáját, amelyet karrierje e szakaszában nem éppen magától értetődően várnánk tőle. A záró power ballada, a „Tonight’s The Night” fenséges lezárása ennek a minden szempontból lenyűgöző albumnak. A fináléra azt találták ki, hogy hosszú idő után újra pompás többszólamúságot vetnek be, és ez remek húzásnak bizonyult.
A „The Visitation” kétségkívül a legjobb lemez az együttes tíz évvel ezelőtti feltámadása óta, vagyis a legendás banda egyetlen régi rajongóját sem hagyja hidegen. A modern produkció és a nyolcvanas évek enyhe lüktetésének sikeres összeházasítása, valamint a klasszikus Magnum-logó visszatérése egyértelmű jel: a Magnumnak végre sikerült visszatérnie azokhoz a mércékhez, amelyek a legjobb lemezeit jellemezték. Persze a „The Visitation” nem az új „On A Storyteller’s Night” (1985), „Vigilante” (1986) vagy „Wings Of Heaven” (1987), mégis a nyolcvanas évek vége óta készült összes Magnum-lemez közül ez közelíti meg őket a legmeggyőzőbben minőségében. Az albumra egyszerűen nem lehet semmit rámondani. Tény, hogy a Magnum az évek ellenére remek formában van, és tulajdonképpen már régen nem szólt ilyen jól.
Felállás
Bob Catley – ének
Tony Clarkin – gitár
Mark Stanway – billentyűk
Al Barrow- basszusgitár
Harry James – dob
Produkció
Tony Clarkin
Számok listája
1. Black Skies
2. Doors To Nowhere
3. The Visitation
4. Wild Angels
5. Spin Like A Wheel
6. The Last Frontier
7. Freedom Day
8. Mother Nature’s Final Dance
9. Midnight Kings
10. Tonight’s The Night
