Death I Hear You Calling But I Can’t Come Home – Rite
Előadó: Rite
Kiadó: Longfellow Deeds Records
Megjelenés: 2008
Játékidő: 36:05
Értékelés: 3.5/5
A Rite egy finn formáció, amely 1990 óta működik. Mire eljutottak oda, hogy a metalüzenetükre ráhúzható a „doom” előtag, szép időt töltöttek vedlésben. Thrasssel kezdték, death metallal folytatták, aztán rájöttek, hogy leginkább az ősi Black Sabbath-riffek inspirálják őket, így doom metalosként vitték tovább a pályafutásukat.
A napfény nélküli országban való kuksolás, ahol a fénykvantumok teljességgel nemkívánatosak, megszülte az új stúdióalbumot, sorrendben az ötödiket. A srácok tudják, mit csinálnak. A dalokban dinamit van, belőlük világosan árad a zenekar alkotói vágya, amelynek tagjai ugyanazon a hullámhosszon vannak. Ezért az az album, amely a világrekordot próbálja megdönteni a címben felhasznált szavak számában, meggyőző darab, érdemes rá figyelni mindenkinek, aki szereti a doom metalra jellemző, nehezen főtt, gördülő nyomasztást.
A Rite zenéjében nincs semmi mély filozófia. Nem kell Albert Einsteint segítségül hívnod, hogy a dolog végére járj. A riffek az eredeti Sabbath-sablon szerint épülnek, a zenekar pedig persze úgy is gondoskodik a kompakt tartalomról, hogy szorgalmasan tartja az egyszerű, de közvetlenül vágó, egydimenziós ritmikai felépítés alapvető időzítését. Ezzel tartja a lendületet, és hangsúlyozza az ütőerőt. A Rite mindeközben nyers, izzó és eleven hangzásával kivédi az unalom minden esetleges rohamát. A riffek garázsszerűen élők, a zúgás és a búgás megmarad, sőt több annál. Az egész lemezen extra hanghatásként dolgozik, amely hozzájárul a vészjósló hangulat megteremtéséhez, és fontos elem abban, hogy az anyag dinamikusan hullámzik.
Az egész azonban nem sablonos, ahogy azt valaki gondolhatná. A Rite sludge-elemeket kevert a dolgokba, de legalább ilyen fontos tényező, amely az album hallgatása közben végig leköti a hallgatót, a nyers, harapós ének: a hörgésben ügyesen manőverezik a vékony határvonalon, és megfelelő adagban ötvözi a piszkos, feszültséggel töltött ütőerőt, miközben megtartja a dallamosság helyes mértékét. Már amennyi hely egyáltalán marad a félhangokra épülő riffek között – de beszélhetünk-e egyáltalán dallamosságról.
Ha szereted az olyan zenekarokat, mint a Candlemass, a Helmet, a Grand Magus, vagy akár az End Of Level Boss Style, lehet, hogy a Rite-tal pont jó csontra akadtál a hosszas rágcsáláshoz, vagy egy új, elválaszthatatlan romantikus kapcsolat alapjához. A Rite a dalok csokrába, a műfaji keret ellenére, amely nem hagy sok teret a kísérletezésnek, elég változatosságot fűz a vezérmotívumokon és a ritmikai felépítésen belül. Ez dinamikus áradást és erős mozgalmasságot ad az albumnak, és hullámoztatja a hangulatot. Ugyanakkor megveszi a szigorú doom metal gurmandokat, és megnyeri a jóindulatukat. Ha a Crack Of Doom alatt a srácok egy csipetnyit még azt játsszák, amit 20 éve, a Man Or Maggot már halk beharangozója a sludge-dzsal alaposan felkevert anyagnak. Különösen érdekes az epikus bombaszt (figyelem! doom metalról beszélek) és a sludge kombinációja a Meanwhile In Hell című dalban, több mint tisztességes összegzés pedig akkor jön, amikor eljutunk a Death After Life-ig és a záró Blood Turning Black-ig. A most említett nagyobb „betépős” pontok közé gyorsabb, őrült felhangú dalok ékelődnek, mint a Going, Going, Gone, az If I Had A Heart és az I Rest Your Case. Egy tartalmilag alaposan átszellőztetett lemez vár tehát rád, amely nem ismer kegyelmet a bűnösöknek, és csípősen, a megbánás szikrája nélkül köp az ideológiai fundamentalizmus arcába is! A Rite baljós világa tehát maga a paradicsom a halálnak!
Felállás
Jarkko Laatikainen – ének
Juuso Saranki – gitár
Sami Lintunen – gitár
Manu Kuitunen – basszusgitár
Juha Kivikanto – dob
Produkció
Rite & Arttu Sarvanne
Dallista
1. Crack of Doom
2. Man or Maggot
3. Going, Going, Gone
4. Meanwhile in Hell
5. If I Had a Heart
6. I Rest Your Case
7. Death After Life
8. Rival Damnation
9. Blood Turning Black