Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Osibisa
Kiadó: Repertoire Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 41:36
Értékelés: 4/5
A ganai zenei sámánok, az Osibisa kétségkívül minden idők egyik legfontosabb jazz rock zenekara, ugyanakkor a világzene fejlődéséhez és népszerűsítéséhez járultak hozzá a legtöbbel. A hetvenes évek elején a jazz, a funk, a fusion, az r&b, a latin, a karibi zene és az afrikai ritmusok egyedi keverékével írták be magukat a zenetörténetbe, a nyolcvanas évek előtt pedig – ahogy az várható volt – fokozatosan kommerszebbé vált a hangzásuk, mert beszivárogtak a diszkó elemei. A csapat aranykora azonban már az azonos című bemutatkozó lemezzel elérkezett, amelyet fenntartások nélkül jazz rock remekműnek és úttörő darabnak nevezhetünk a rock és a világzene fúziója terén.
A zenekart 1969-ben alapította Teddy Osei ganai szaxofonos és Sol Amarfio dobos. Osei már 1964-ben a ganai kormány támogatásával Londonba költözött, hogy klasszikus zenei képzésben részesüljön, és itt alakult meg a banda fő „főhadiszállása” is. Az eredeti felállásban rajta és Amarfión kívül az antiguai származású Wendell Richardson játszott szólógitáron, a grenadai Spartacus R (valódi nevén Roy Bedau) basszusgitáron, a trinidadi Robert Bailey billentyűsként, a nigériai Lasisi Amao pedig ütőhangszereken és tenorszaxofonon.
Három afrikai és három karibi zenész kombinációja kellett ahhoz, hogy a zenéjükben az afrikai népek több évezredes múltra visszatekintő ritmusai domináljanak. Az ilyen ritmusok jazz-, rock- és funkelemekkel való keverése teljesen egyedi hangzást eredményezett, amellyel mérföldekkel elkülönültek a többi rokon jazz rock és progresszív rock zenekartól. A legtöbb hangzásbeli rokonságot a korai Santana és az Earth, Wind & Fire hagyatékában találhatjuk.
Az 1971-es, azonos című bemutatkozó lemezüket a legkönnyebb úgy leírni, mint az afrikai–karibi zenei hagyomány erős hatása alatt álló jazz rock–world fusiont. Az első pozitív benyomást még a hallgatás előtt a kiváló, szinte ikonikus albumborító kelti, amely a neves brit tervező és illusztrátor, Roger Dean munkája (leginkább a Yes, az Uriah Heep, az Asia, a Budgie és más zenekarok borítóival lett híres). A repülő elefántok hamarosan a zenekar védjegyévé, mondhatni felismerhető jelképévé váltak.
Az afrikai szavannák és dzsungelek közé már a nyitó instrumentális szám, a „Dawn” elvisz: Osei a reggeli madárcsicsergés és a kabócák zümmögése közepette először büszkén hirdeti a zenekar afrikai gyökereit, majd a következő pillanatban megszólalnak a törzsi ütősök harmonikus ritmusai, és az egészet féktelen tánccá ringatják különféle hangszerek részvételével. Az efféle folklórbetéteket hamarosan megtámogatja a testes, funkkal fűszerezett basszusvonal, a szaxofon temperamentumos kitörései és a Hammond-orgona zamatos hangjai. Richardson gitárfutamainak erős blueses alapszíne van, az éles improvizációs érzék ápolásával, amelyben nem lehet nem észrevenni a nagy Jimi Hendrix hatását. A fuvola agyafúrt beiktatásával a szaxofonaranzsmanok között a folk fuvallatáról is gondoskodnak.
A „Music For Gong Gong” szinte táncos dallamot kínál, amelyről a vad ütőhangszeres ritmusok és a nagyszerű, big bandes fúvósaranzsmanok gondoskodnak, funkos basszusvonalakkal oltva. A pajkos, karibi dallam ellenére rengeteg teret hagynak szellemes szólóimprovizációknak, miközben az orgonák meleg hangja ezúttal is az ütősöket és a fúvósokat összekötő hangszer szerepét tölti be. Az „Ayiko Bia” intrója valóságos törzsi harci felhívás, a szöveg pedig az egyik ganai törzs hiteles nyelvjárásán szól. A felhevült orgonafutamok és az elágazó fúvósaranzsmanok fúziójától egyetlen hetvenes évek eleji jazz rock zenekar sem szégyenkezne, a kiváló gitárszóló pedig bármelyik korabeli blues- vagy rockbandának megérne egy vagyont. A vad ütősritmusok most is fenntartják az ókori ősök sámáni hangulatát, akik aligha álmodták, hogy a zenéjük valaha eljut a volt gyarmatosító urak nyugati-északi füléig, azt meg még kevésbé, hogy valaha széles körben megbecsülik.
Az „Akwaaba” kifejezetten játékos dallamot hoz, amely szaxofonaranzsmanok és energikus orgonafutamok fúziójára épül, a karibi ütősök pedig a melankolikus gitárfutamokkal karöltve ezúttal csodálatos, romantikus-idilli hangulatot teremtenek. Az „Oranges” a címéhez híven hiteles nyári hangulattal van átitatva. A karibi táncritmusokat blueses gitártrükkök fűszerezik, és a harcias kedvű szaxofonokkal együtt rendkívül kellemes dallamot hoznak létre. Úgy szól, mintha a régi James Bond-filmek zenéjét keresztezték volna a karibi folklór zenei hagyományával.
A „Phallus C” ritmikailag a lemez legösszetettebb szerzeménye, amelyben afrikai dobok és ütőhangszerek révén egy egész csomó különböző ritmusvariáció váltja egymást. A szöveg és a többszólamú refrén ezúttal angolul szól, de – ahogy az várható – erős afrikai akcentussal. A pajkos ütősütések ismét vad sámántáncot teremtenek, a közbeszóló síphangok miatt pedig nem nehéz elképzelni ennek a szellemes szerzeménynek a lejátszását a közelgő dél-afrikai labdarúgó-világbajnokság kapcsán. Ismét bőven akad remek gitár-, orgona- és szaxofonvariáció, ami újfent bizonyítja a zenekar minden tagjának kiváló hangszeres felkészültségét és a hangzással való kísérletezés iránti szeretetét.
A záró, társadalmilag elkötelezett remekmű, a „Think About the People” kiváló jazz rock dallamot kínál a temperamentumos szaxofonfutamok és a melankolikus gitárvonalak keresztezésével, miközben az egészet harcias hangulatú karibi ritmusok kötik össze, ami kissé a korai Santana-remekműveket idézi fel. Az ének ezúttal meglepően jól sikerült, sőt egy leheletnyi soult is tartalmaz, a legnagyobb csemegét mégis Osei szaxofonos bravúrjai adják, Bailey orgonabetétjei pedig nem sokban maradnak el az olyan orgonamesterek teljesítményétől, mint amilyen például Keith Emerson, Jon Lord vagy Pete Bardens volt. A szöveg üzenetét könnyen el lehetne képzelni különféle jótékonysági rendezvényeken vagy Nelson Mandela szabadon bocsátását követelő felhívásként.
Az Osibisa bemutatkozó lemeze a jazz rock, a funk és a világzene egyedi fúziójával az afrikai szavannák és dzsungelek szívébe repít, egy rövid karibi szigeteki kitérővel. Az ősi afrikai népek leszármazottai sikeresen teljesítették küldetésüket: pontosan akkor, amikor a jazz fusion és a progresszív rock a legnagyobb virágkorát élte, jazz rockká gyúrt változatban sikerült a nyugati fülekhez közelebb vinniük az ősök zenei örökségét. A kiváló, főleg pedig változatos és egyedi jazz rock szerzemények, valamint az a hatás, amelyet a lemez a világzene fejlődésére és népszerűsítésére gyakorolt, a legfőbb okai annak, hogy az album kiérdemelte a remekmű státuszt, bár a zenekarnak a karrierje további részében is maradt még néhány rejtett ütőkártyája. Minden jazz fusion- és világzene-rajongó, akit esetleg az afrikai kultúra is érdekel, könnyen megszereti majd az albumot. Az „Osibisa” szép sikert aratott az akkori slágerlistákon, a „jó hír gyorsan szárnyra kap” elv alapján pedig a zenekar a pályája további részében számos jelentős jazzzenésszel működött együtt, Stevie Wonderrel, a Thin Lizzyvel, az Uriah Heeppel és másokkal.
Felállás
Teddy Osei – fuvola, szaxofon, ének, afrikai dobok
Wendel Richardson – gitár, ének
Spartacus R – basszusgitár, ütőhangszerek
Mac Tontoh – trombita, kürt, Kabosi
Loughty Amao – konga, tenorszaxofon, baritonszaxofon
Sol Amarfio – dobok
Robert Bailey – orgona, billentyűs hangszerek, zongora, cimbalom
Producer
Osibisa
Számlista
1. Dawn (7:03)
2. Music for Gong Gong (5:29)
3. Ayiko Bia (7:53)
4. Akwaaba (4:20)
5. Oranges (4:40)
6. Phallus C (7:14)
7. Think About the People (4:21)
