Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gabriel, Peter
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 2010
Értékelés: 2/5
Volt idő, amikor a legendás énekes, zeneszerző, producer és világszerte ismert jótékonykodó, Peter Gabriel minden egyes új stúdiómunkáját az art rock minden rajongója komoly izgalommal várta. Gabriel szólókarrierjét mindig is a hangzásbeli tökéletesség iránti megszállottság, az új hangszeres és felvételi technológiák innovatív kipróbálása, valamint a világ minden tájáról érkező zenészek hadával való együttműködés jellemezte. Teljes munkabeosztásának és annak, hogy zenészként és számos humanitárius kezdeményezés támogatójaként egyik világvégéről a másikra ugrál, logikus következménye lett, hogy minden új stúdiómunkájához egyre több évre volt szüksége. A hívek ezt jól tűrték, hiszen szinte minden következő stúdióprojekt legalább olyan ragyogó volt, mint az elődje, ha nem jobb. A fenomenális „Up” (2002) és a meglehetősen érdekes, különböző előadók nevében megjelent nemzetközi projekt, a „Big Blue Ball” (2008) után azonban a „Scratch My Back” megjelenésével visszavonhatatlanul vége ennek a trendnek.
Legújabb stúdióprojektje, amely alapvetően más előadók feldolgozásainak gyűjteménye, nagy csalódást hoz mindazoknak, akik Gabrielt elsősorban szenvedélyes zenei újítóként szerették meg, hiszen ez az első jele az újonnan szerzett, krónikus ötlethiánynak. Csak találgatni lehet, mi járt az öreg, jó Gabe bácsi fejében ezúttal. Valószínűleg arra számított, hogy legújabb projektje legalább olyan forradalmi lesz, mint az előző, de a végén pont az ellenkezője derült ki.
Már a megjelenés előtt tudni lehetett, hogy a „Scratch My Back” nem lesz igazi új stúdióalbum, inkább afféle különleges projekt, amelyen Gabriel első ízben dolgoz fel a pop világának többé-kevésbé népszerű előadóit, köztük olyan neveket, mint David Bowie, Paul Simon, Lou Reed, Talking Heads, Neil Young, Radiohead és a többiek. Mindezt kizárólag a saját hangszálaira, zongorára és szimfonikus zenekari kíséretre támaszkodva, vagyis ez az első projektje, amelyen nincs jelen a különféle hangszeresek csapata; tehát semmi elektromos gitár, dob és más szokásos rockos kellék.
Az egész akár még érdekesen is kijöhetett volna, ha ezt a tizenkét feldolgozásból álló gyűjteményt friss és kreatív módon játssza el, ha már megszabadult a kísérő hangszeresek segítségétől. Mint oly sokszor eddigi pályafutása során, most is valami újat, eddig ki nem próbáltat kísérelt meg. Az egész azonban végül egy csomó álmos, szinte steril balladában csúcsosodott ki, amelyek mellett az öreg nénik legalább nyugodtan szürcsölhetik a délutáni teájukat, és kötögethetik az unokának a kardigánt, miközben a legújabb latin szappanoperát nézik. Sajnos mondhatni, manapság ez lesz Peter fő célközönsége.
Szenvedő hangja egyébként megőrzi azt a felismerhető színt, amely a legegyedibb és legszínpadiasabb énekesek egyikeként tette híressé, de kifejező erejét tekintve minden eddiginél inkább egy szomorú, fáradt, idős férfi benyomását kelti, akinek a gerince egyre jobban meghajlik számos életbeli csalódás súlya alatt. Az efféle, vagyis az érzelmi csalódások miatti siránkozást inkább Peter egykori Genesis-cimborájától, Phil Collinstól várná az ember, aki legalább az utóbbi években bölcsebbnek bizonyult, és idejében lezárta szólókarrierjét, ami az aktív stúdió- és koncertzenészi szerepét illeti. A szövegek többsége alapvetően jó, hiszen az eredeti szerzők szinte kivétel nélkül a találó lírai szóhasználat mesterei, de Gabriel értelmezése összességében teljesen elhibázott, hacsak nem kedveled a szürke, esős délutánokat.
A rossz benyomásról már a nyitó feldolgozás, Bowie klasszikusa, a „Heroes” gondoskodik, amelyet a szövegen kívül gyakorlatilag fel sem lehet ismerni. Az optimista, lendületes, bátorító számból sikerült nyomasztó siratót faragnia, ami végül is nem semmi, legalábbis negatív értelemben. A többi feldolgozás is hasonló módon szól, szinte azonos tempóban, minden stílusbeli kitérő nélkül, élükön a „The Book Of Love”-val (eredetileg The Magnetic Fields), amelyet az album első kislemezének választottak. Peter a ritka kivételektől eltekintve ugyanabban az énekregiszterben marad. Csak néhányszor emeli fel váratlanul a hangját, és gondoskodik néhány ritka, legalábbis feltételesen drámainak mondható pillanatról, amikor érezni lehet minden melankolikus patetikusságát.
A blamázsnak azonban ezzel még nincs vége, hiszen a következő hónapokban várhatjuk a projekt folytatását is, az odaillő „I’ll Scratch Yours” címmel, amely Gabriel kiválasztott munkáinak feldolgozásait tartalmazza majd mindazoktól a zenészektől, akik előtt Peter a „Scratch My Back” lemezen meghajolt. Bowie és a többi társaság tehát most léphet, hogy válaszoljon Peter „zseniális” ötletére, amikor külön megállapodást kötött: tizenkét különböző előadó dalait dolgozza fel, ha azok cserébe tizenkét feldolgozást készítenek az ő műveiből. Ez az album tehát nem csupán Peter nagy csodálatából született e zenészek iránt, hanem a rokonszenv kölcsönös. A kortárs popzene néhány kétes hírű nevének kiválasztása, miközben logikusabb lett volna azokat az előadókat feldolgozni, akik hatottak a zenei fejlődésére (például jó lett volna hallani tőle a Procol Harum klasszikusát, az „A Whiter Shade Of Pale”-t, természetesen zenekarral), szintén külön fejezet.
A „Scratch My Back” Gabriel eddigi életművének színvonala alatt marad, hiszen egy (reméljük, átmenetileg) kreatívan és érzelmileg kimerült zenész szomorú képét mutatja, aki furcsa stúdiólépésre szánta el magát épp akkor, amikor a hatodik X-et is a vállára vette. Az album minden szempontból, egy szóval: unalmas, legfeljebb a többnyire már régóta népszerű előadók további reklámozására jó. Emellett ez a balladás irányba tartó feldolgozásgyűjtemény derekasan megtépázta Peter hosszú évek alatt épített hírnevét komoly zenészként és nagy hangzásbeli újítóként, aki minden új projekttel valami frisset és kihívót kínál.
Mindazok, akik tehetetlenül felsóhajtottak, amikor Peter legutóbb visszautasította a Genesis újraegyesülésének lehetőségét szólókarrierjére hivatkozva, most csak még nagyobbat csóválhatják a fejüket. És még egy cseppet sem lelkesítő részlet: a „Scratch My Back” úgy vonul be a történelembe, mint Gabriel első „stúdió”albuma a legendás Chapman Stick-basszusgitáros, Tony Levin (King Crimson) közreműködése nélkül, ha nem számítjuk Levin hiányát Peter utolsó három filmzenei vállalkozásán. A remény azért megmarad, hogy nem egy nagyszerű karrier végének első jeléről van szó, hiszen egy ilyen kaliberű zenészt semmiképp sem szabad még leírni, de jobb időben abbahagyni, mint akkor, amikor már késő, és a nagyra becsült zenész önmaga karikatúrájává válik.
Felállás
Peter Gabriel – ének és zongora
Zenekari hangszerek, dob és gitár nélkül
Produkció
Bob Ezrin
Számlista
1 „Heroes” (David Bowie)
2 „The Boy in the Bubble” (Paul Simon)
3 „Mirrorball” (Elbow)
4 „Flume” (Bon Iver)
5 „Listening Wind” (Talking Heads)
6 „The Power of the Heart” (Lou Reed)
7 „My Body is a Cage” (Arcade Fire)
8 „The Book of Love” (The Magnetic Fields)
9 „I Think it’s Going to Rain Today” (Randy Newman)
10 „Apres Moi” (Regina Spektor)
11 „Philadelphia” (Neil Young)
12 „Street Spirit” (Radiohead)
