Előadó: Vatrene ulice
Kiadó: Dallas Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 46:26
Értékelés: 4/5
A Vatrene ulice zágrábi horvát zenekar, és saját bevallásuk szerint most végre megjelent az első igazi albumuk! Végre! A zenekar kezdetei 1990-ig nyúlnak vissza, de nem adatott meg nekik, hogy a kilencvenes években kiéljék és kibontakoztassák magukat zeneileg. Generációs szempontból úgy mondhatnánk, hogy elkapták az új hullám utolsó sugarait, amely leginkább déli szomszédunk Kvarner-öblét jellemezte!
Végre egy első igazi lemez, amely mögött szilárdan összeforrott, kompakt kvartett áll. A frontember-énekes, Goran Filipančić – Fila a szövegíró: ő hozza a dalok nyers változatát, a kvartett pedig formába önti és végigcsiszolja őket. A Vatrene ulice azért is érdekes jelenség, mert műfaji szempontból rettentően nehéz fiókba gyömöszölni őket. Elkapták a nyolcvanas évek szellőjét, így néhol a nyolcvanas évek „post punkjának” enyhe fuvallata érződik egyes dalokon (a lemez egyik győztes kitérője a Ne okreći mi leđa), máskor pedig a riffelésben és a hangzás karakterében olyan fülnek kedvezőbben szólnak, amelyhez a „grunge” áll közel (Sve u meni nestaje – gördülő riffel a versszakban és harapós támadással a refrénben, szuperül működő párosítás; Dok padaju glave – a versszakokban, a refrén tipikus ex-yugo rock nosztalgiájával vegyítve). A történetet punkos csörömpölésbe is el tudják vinni, amit főleg Goran éneke szít (a nyitó Huligan gradskih ulica). Ezek mindenesetre csak alkalmi „rohamok”, amelyeket a hallgató füle észlelhet; a legegyszerűbb megjelölés az lenne, ha a Vatrene ulice-t egyszerűen „rocknak” neveznénk.
Dühödt rock. Nyilvánvaló, hogy a fiúk sokáig magukban tartották ezt a haragot, amely a zenekar nevéhez híven a „9 po Richteru” című lemezen végre valódi lángokban lobbant fel, ahogyan ők akarták. A produkció élő. A Vatrene ulice stúdióban is „live bandként” működik, a dalok pedig teli tüdővel, háromdimenziós hangzásban lélegeznek. Ez a lényeg az egészben, mert ettől lesz „valódi” maga az előadás.
A Vatrene ulice kivételes minőséget mutat főleg azokban a pillanatokban, amikor kifinomultan közelít – vagyis épp ellenkezőleg, mint ahogy a zenekar neve sugallná. Azokban a részekben, amikor lazán szövik a szálakat és lassan építik a hangulatot. A Visoko például kiváló példa a dallamos szövésre, amellyel drámai történetet bontanak ki, és amelyben a átélt ének különösen intenzív. A dal a refrénben életre kel, és drámai csúcspontra jut, miközben tömör dallamosságát leginkább a recsegő gitárriff szítja.
A kvartettben generációs szempontból kilóg Marin Jovanovac gitáros neve. A srác kicsit fiatalabb, és ez rendkívül jól jön a Vatrene ulice hangjának dinamikus felkavarásához. Valószínűleg innen érezzük azt a „grunge”-os érintést, főleg a hangzásban és egyes gitárfrázisokban, amely aztán a másik három taggal folytatott párbeszédben kiegyensúlyozott elegyé olvad össze, és ezen keresztül dobog a Vatrene ulice esszenciája. Marint azért szeretném kiemelni, mert elemi érzéke van a gitárszólam dinamikus fejlesztéséhez a dalokban. Született Vatrene ulice-gitáros, vagyis. Ügyesen kormányoz a lángoló riffelés és a tiszta (reverbbel megtámogatott) versszakfrázisok párbeszédében. A gitáros sokrétűsége és zenei „leleményessége” főleg az olyan dalokban hangsúlyos, mint a Samo bog zna vagy a Ne okreći mi leđa.
A Vatrene ulice olyan zenekar, amely tulajdonképpen a saját hangjának közvetlen magjában szép skálán fogja össze a rockzene történetének egyes korszakait meghatározó műfaji formákat (punk, post punk, grunge), ami azt bizonyítja, hogy bár a „9 po Richteru” – ahogy ők maguk szeretik mondani – az első igazi albumuk, rengeteg kilométert tettek már meg a hátuk mögött, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek az úton. Ennek talán a legszebb manifesztuma az Usnuli grad se budi, amelyet a zenekar különösen élvezetes és rendkívül ízléses, bluesos stílusban nyit. Itt tiszták az akkordok, és ebben a tisztán felépített hangzásban, a ritmusszekció és a gitár viszonyában a Vatrene ulice erőteljes pillanatnyi szomorúságot és melankóliát idéz meg, amire egy ilyen dalnak feltétlenül szüksége van. Az ének érzékisége itt különösen sikeresen felnagyítja és értelmet ad a versszakok mondanivalójának. A refrén intenzitásába való átugrás, a hozzá illő motívumfolyammal, azt bizonyítja, hogy a fiúk a tömör, testes energiaközvetítésben meggyőzőek, és hogy rutinos macskák, akik tudják, hogyan kell a dolgokat kezelni. A Vatrene ulice a szövegek mondanivalója tekintetében is meggyőző zenekar. Nem nehéz kiolvasni belőlük azt a tövises utat, amelyet Goran, az énekes bejárt. A fiúk tehát nem rózsákat ültetnek, hanem a magáért a létezéséért küzdő egyén mindennapjainak brutális igazságát tálalják. Hát a teljes értékvesztés korában élünk, tépjük egymást, mint a megvadult, kiéhezett kutyák. Meggyőzőek azok a sorok is, amelyek Goran túlélt férfi–nő háborúira utalnak (Idi sad, Ne okreći mi leđa, Sve u meni nestaje), és teljes súlyukkal találnak célba azzal a kifejezőerővel, amelyet a rockenergia megkövetel.
A Vatrene ulice valódi színfolt a szcénában, amely érdekelni fog mindenkit, aki végigkövette a jugoszláv rock aranykorát, és aki most is figyelemmel kíséri a volt közös állam területén működő zenekarok fejlődését. A fiúk magukban hordozzák a múltat, de a szemük a jelenre szegeződik. Szaftosak, mások, és kifejezésmódjukkal bizonyítják, hogy éhesek a bizonyításra és az elismerésre. Arra, hogy egyszerűen megadják a közönségnek azt, amit az elmúlt évtizedben nem tudtak. A Vatrene ulice a hozzáállásával a rádiós műsorrendbe is aktuálisan illeszkedik. Két kislemezt már kiadtak, a Kreni és a Huligan gradskih ulica címűt. Felborzoltak, dühösek, mégis rendkívül hallgathatók, és a finomabb pillanatokban kifejezetten meggyőzőek. Olyan zenekar, amelyet klubok, fesztiválok, motoros találkozók színpadára is el lehet képzelni… de abbahagyom a „kötögetést”. Rockot keresel? Jugo-nosztalgiát, egészséges rockelvből fakadó energiát, horvát oltásban? Akkor haladéktalanul szerezd be a „9 po Richteru” című lemezt. Más történet, és kellemesen meglepő!
Felállás
Goran Filipančić (Fila) – ének
Marin Jovanovac – gitár, vokál
Daniel Vukoja (Dane) – basszusgitár
Marijo Barić (Richba) – dobok
Produkció
Švigi
Dallista
1. Huligan gradskih ulica (2:50)
2. Kreni (3:06)
3. Sve u meni nestaje (4:29)
4. Ne okreći mi leđa (4:13)
5. Anarhija i ljubav (5:21)
6. Moj dobri prijatelj (3:02)
7. Visoko (4:29)
8. Idi sad (4:09)
9. Usnuli grad se budi (4:14)
10. Samo bog zna (4:11)
11. Dok padaju glave (3:13)
12. Moja generacija (3:02)
